Magyar népi építészet

Magyar népi építészet
Tornácos ház faragott oszlopokkal, Szenna
művészeti ág: építészet
Időszak	középkor – 20. század
Elterjedés	Magyarország

A magyar népi építészet az egykori magyarországi falusi és mezővárosi népesség, főleg a parasztság építészete, amely a magyar népművészet része.

Története

Süllyesztett vagy veremház a Sóstói Múzeumfaluban

Magyarországon a honfoglalást követő századokban a ház padlója 60–80 cm-re volt a talajfelszín alatt; a gyakran csak 3x4 méteres alapterületet kiásták, e fölé került a két irányban lejtő ún. ágasfás-szelemenes tető, a bejárat közelében levő sarokba pedig a tüzelő vagy kemence. Ez volt az ún. Árpád-kori süllyesztett vagy veremház. Az egyosztatú veremházak a 13. századig általánosak voltak Magyarország agyag, lösz vagy homok borította területein, legjellemzőbben az Alföldön. Máshol a felszíni építésű faházak, boronaházak is a népi építészet szerves részét képezték. A parasztházakban az emberek többnyire a földön, illetve a földre terített szalmán, szalmazsákon vagy gyékényszőnyegen aludtak. Mivel a parasztoknál a házban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma, így gyakori volt, hogy egyes családtagok az istállóban aludtak, már ahol volt.

A középkor végi Magyarországon az építkezés fő anyaga a fa vagy növényi anyag volt sokfelé, a tetőzet rendszerint zsúpfedeles volt, városon és falun egyaránt, emiatt gyakoriak voltak a tűzvészek, különösen a zsúfolt városokban. Budán és a többi nagyobb városban azonban fokozatosan terjedtek a kőből épült házak is. Üveg még csak a leggazdagabbaknál jutott az ablakra, általában fatáblát, illetve nappal szárított marhabendőt használtak. A fűtés továbbra is nagy gond volt, a kőházakban a gazdagok sem tudták kifűteni az egész lakást, ezért télen általában kis helyre, a tűzhely közelébe húzódtak vissza.

Idővel az egyhelyiséges ház a konyhával bővült (kétosztatú ház), majd a szoba ellenkező oldalán a kamrával is (háromosztatú ház). A tüzelőberendezés a sárból rakott kemence volt, amely fűtésre és sütésre egyaránt alkalmas volt. A füstjét azonban a lakóhelyiségben árasztotta szét; így a lakhely csak azután vált kellemessé, miután a tűz kialudt, a füst kiszellőzött és a kemence pedig tartotta még melegét. Később kéményt is építettek.

Magyarországon a több helyiséges házak a 14-16. századok között kezdtek elterjedni. A főzés-sütés kiszorult a lakóhelyiségből a konyhába, és a kemence most már csak a konyhát füstölte. Az otthon kényelmét már néhány bútor is szolgálta. A falak mentén a lóca húzódott, mely rendszerint földbe vert cölöpökre fektetett palló. Éjjel a lócán alszanak, de a földre is vetnek ágyat, többnyire szalmát.

Földből épült ház a szalafői múzeumfaluban

Magyarországon a 15-16. század folyamán a kemence nyílásához egy, a lakáshelyiség tetőjét áttörő kürtőt építettek, amelyen át a füst a padlástérbe távozott, majd onnan a szalma- vagy zsindelytető hasadékain át a szabadba illant el. A 17. századtól a szabadkémény kezdett általánossá válni. A 17-18. század folyamán a házakhoz a cserépkályha kezdetleges formáival fűtött szobákat kezdtek építeni, ezzel a korábbi szobákból konyha lett. A ház már többnyire háromosztatúː konyha-szoba-kamra. Éjjelre a kamra is alvóhely volt, ajtaja pedig egyes helyeken az udvarra nyílt, toldaléképület voltát jelezve.

A 18. században a rakott sárfal szerepe háttérbe szorult, szerepét a vert fal és a vályogépítkezés vette át. A házhoz lassan gazdasági épületek sora kapcsolódottː

A kézi gabonacséplés korából származnak a hazánk nyugati felén pajtának, keleti felén csűrnek nevezett épületek. A rideg állattartás építményei voltak a szárnyékok, aklok, karámok, és a téli használatú tüzelős ólak. Az állattartás épületei az istállók (ló, tehén), hodályok (birka), ólak (sertés, baromfi), galambházak és méhesek.

A pásztorokat szolgálták a mezőn a kunyhók, a cserények, a vasalók.

A 18. századtól kimutatható az oldaltornác, esetleg az oromtornác is, és jellegzetes elemévé vált a magyar falu képének. Kezdetben faoszloppal készültek a tornácok és az oszlopokat gondosan megformálták, faragással díszítették. Később vályogból vagy kőből építették az oszlopokat.

19-20. század fordulóján a magyar parasztházak nagy része még földből épült, vályog- vagy vertfalú volt.

Tájegységek

A 19. század közepén épült boronafalas ház belseje Zala vármegyében, Káváson

A népi építészet 18. századtól kialakult öt nagy tájegysége :

• Nyugat-Dunántúl
• Kisalföld
• Alföld
• Észak-Magyarország
• Erdély

Nyugat-Dunántúl

A szomszédos osztrák területekhez hasonlóan itt is a faépítkezés a meghatározó. A lakóházak falait többnyire boronákból építették, az épületek tetőzetét pedig ollólábakra fektetett szelemenek hordták. Gyakoriak a csonkakontyos, kontyos tetőformák, amelyeket zsúppal fedtek be. A lakóház alaprajza egyenes, illetve gyakran L vagy U alakú.

Kisalföld

Vidéken erős polgári hatás érte a paraszti társadalmat, amely az építkezés városias jellegében is visszatükröződött. A földfalak mellett gyakori volt az égetett és szárított tégla alkalmazása. A lakóházak általános alaprajza: szoba-konyha-szoba-kamra, amelyhez gazdasági épületek sora kapcsolódhat. Az udvarok végét pajták zárták le.

Alföld

Elterjedési területéhez tartozik az Alföld, a Dunántúl keleti fele, Észak-Magyarország síkvidékekkel szomszédos övezete és a Kisalföld keleti nyúlványa. Az építkezést a gazdag változatosságban alkalmazott földfalak jellemzik. A tetők rendszerint nyereg alakúak, szelemenes tetőszerkezetüket rövid vagy hosszú ágasok támasztják alá. A fedéshez leginkább nádat, némely területeken zsúpot, a mezővárosokban pedig többnyire cserepet használtak. A lakóház szoba-konyha-kamra alaprajzi elrendezésű, amelyhez hozzácsatlakozva vagy külön csatlakoznak a gazdasági épületek.

Észak-Magyarország

Parádi palóc lakóház

A történelmi Magyarország északi és északkeleti területein épült lakóházak egy nagyobb kiterjedésű ÉK-európai típus nyúlványa, amelyet a 18. századtól fokozatosan visszaszorított az alföldi háztípus terjeszkedése. A területet a boronaépítkezés, illetve annak maradványai, egyes vidékeken a kő-, illetve délebbre a földfalak építése jellemezte. A tetőszerkezet a magyar nyelvterület határáig általában ágasos-szelemenes, ettől északra szarufás szerkezetű. A formáját tekintve az alföldi sávban egyszerű nyereg, ettől északabbra kontyolt, felső csúcsán jellegzetes háromszög alakú füstnyílással. A tetőt kettős, hármas kévékbe kötött zsúppal fedték, amelyet gyakran lépcsősen raktak fel. A módosabb gazdák viszont fenyőből hasított fazsindellyel fedték be a házaikat.

Erdély

Az erdélyi háztípus a történeti Erdély és a vele szomszédos Partium területén terjedt el. A hegyvidékeken és a kelet-erdélyi területeken a boronafalas építkezés volt az uralkodó. A tetőzetben a szarufás tetőszerkezet az uralkodó típus. Ennek alapformája a két szarufából és egy vízszintes gerendából ácsolt háromszög, amelyet felül egy rövid vízszintes gerenda, a kakasülő erősít meg. Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet nagyon ritka. A házak alaprajza változatos képet mutat.

A falazat

Deszkaoromzatos parasztház a göcseji falumúzeumban

• Földház – vert-, rakott, döngölt vagy vályogépítésű ház. Mivel a föld széles körben elérhető anyag, az építőiparban az őskor óta használják. Kombinálható más anyagokkal is.
• Veremház – A földfelszín alá süllyesztett épület, melynek falazata egyáltalán nem volt vagy csak nagyon alacsony. Az Árpád-kor alföldi népi építészetének jellegzetessége volt.
• Kőház – A kőfalú házak különböző formái kőben gazdag vidékeken, főleg hegyvidékeken terjedtek el. Mivel anyagát nehéz szállítani, csak ott használták, ahol a közelben könnyen megmunkálható követ találtak.
• Téglaház – A helyszínen égetett tégla használata már az ókori civilizációkban ismert, a magyar népi építészetben viszonylag későn jelent meg, általánosságban csak a 20. században terjedt el.
• Rönk- vagy gerendaház egymásra vízszintesen rakott farönkökből épül fel. Az erdőkben gazdag régióban volt gyakoribb, főleg ahol az egyenes és magas tűlevelű fák, például a fenyő könnyen elérhető.

Észak-magyarországi 19. századi palócok lakta zsellérház. Falazata fonott sövényből (vert fal) és vályogból készült. Tetőzete zsúppal, nyeregtetős.

Földből

• • Rakott sárfalú ház – Az agyagos földet pelyvával, szalmatörekkel, vagy más növényi darabokkal és vízzel összekeverték és állatokkal megtapostatták. Majd ebből a sáros földből húzták fel a falat. Időnként az ablakokat utólag vágták ki a már kiszáradt, elkészült falból. Mivel a friss sár még nem eléggé szilárd, lefelé vastagodik. Erről is ismerhető fel.
  • Vert falú ház – Agyagos földet (egyes helyeken növényi anyagokkal keverve) nedvesen két vízszintes palló (deszka) közé raktak, majd keményre döngölték. Míg víz nem éri, a legszilárdabb földből készült fal.
  • Vályogház – Anyaga: agyagos talaj, gabonatörek, pelyva, esetleg állati ürülék. A magyar népi építészetben széleskörű elterjedése csak a 19. századtól datálható.
  • Gyeptéglafalú ház (hantház) – A gyeptéglákat a füves felükkel lefelé fordítva, téglakötésben, vagy srégan az oldalukra fordítva, kötőanyag nélkül rakták egymásra. Inkább ott épültek ahol ahol más építőanyagok nem álltak rendelkezésre; bár a szegénység miatt is.

Sárépítkezés

Míg a nád- és sövényépítkezés a nád-, fűzfa- és nyírfatermő, vízjárta helyeken általános volt, addig az árvizeknek ki nem kitett vidéken a sárépítkezés fejlődött ki. A sárépítkezés nemcsak az említett építőanyagok hiánya miatt kapott lábra, hanem hogy ezen vidékeken nem kellett tartani az árvíztől. A sárháznak legnagyobb ellensége az árvíz volt, míg az új sövényház árvízkor, – mint mondták, – még ki is hajtott, nemhogy összedőlt volna.

Az Alföldön a 20. századig a sárépítkezésnek három fő módját találjuk, ez a fecskerakás, a vert- vagy döngöltfal és a vályogfal. Ezek közül a fecskerakás a legrégibb.

Fecskerakás

Az emberek megfigyelték, hogy a fecske hogyan építi az ő kis hajlékát sárból, apró szalmával biztosítva az agyag összetartását, így leste el a szegény föld népe az ő háza alkotásának művészetét, ez lett az úgynevezett fecskerakás. Boronafából először összeállították szilárdan a földbe erősítve a ház vázát, amelyet a karók irányítottak, kihagyva az ajtók és ablakok nyílásait. Azután a kalákába (segítőbe) jött szomszédsággal anyagépítő ’bányát’ csináltak, vagyis köralakban nagyméretű sárgyártó szérűt állítottak fel, amelyet aztán behintettek apró szalmával vagyis polyvával. Ezt megtapostatták a lovakkal és az egész család apraja-nagyjával mindaddig, míg az ragadós péppé nem vált. Ebből készült a ház falazata. Ezt aztán villával és lapáttal a házbordázat mentén rakták egymásra; majd gereblyével simára húzogatták, s közben ülepedni engedték, a kiszárítást pedig az úristen napjára bízták. Végül finom péppé gyúrt sárral még egyszer bevonták, s mikor az is megszikkadt, az asszonynép bemeszelte. Ez az ősi építkezés a Csallóközben, a Nyírségben és a Tisza mentén még a 20. század elején is szokásban volt.

Vert fal

A vert fal úgy készült, hogy a ház alapja fölé szalmával, törekkel kevert vizes földet raknak, ezt a földet egymástól fal vastagságnyira levő két deszka tartja össze, a deszkákat pedig két leásott gerendapár fogja össze, hogy töméskor szét ne csússzanak. Mikor a falat megtömték, a deszkákat feljebb húzzák, ismét földet raknak közé, s ledöngölik. Ez így megy mindaddig, míg a fal készen nincs.

Nagyvárad vidékéről említették, hogy a sárfalnak olyan fajtája divatozott, hogy a vert föld közé rőzsét tettek , s így tömítették le a falat. Amint mondták, az ilyen fal rendkívül erős.

Fából és növényi anyagból

Erdélyi rönkház, 1950, Bikszád

Egy rönkház közelről

Építőanyagai: nád, sövény vagy rőzse, fagerenda, deszka

• • Boronafalú (rönk)ház – A magasabb hegyvidékek fenyőerdős vidékeinek jellegzetes építészete. A Kárpát-medencében – főleg Erdélyben és a Felvidéken – a 20. századig volt általános. A fal hosszában gerendákat, (bárdolt vagy bárdolatlan) fatörzseket fektettek egymásra, a sarkoknál lapolással vagy csapolással összeépítve. A réseket agyag vagy moha tömítette, belső falfelület többnyire vakolt volt.
  • Zsilipelt deszkafalú ház – Az oszlopok oldalába függőleges hornyokat véstek, s ezekbe vízszintes helyzetű deszkákat vagy pallókat rögzített
  • Sövényfalú ház – A falazatot sövényből elkészítették vagy karókra font gallyakkal befonták, majd mindkét oldalon sárral betapasztották.
  • Nádfalú ház – Általában kívül-belül vályogsárral tapasztották be.

Sövényépítkezés

1700-ban Komádiban a nádtemplom helyébe sövénytemplomot építettek. Nagyrábéról is azt jegyezték fel: „A régi paticsból épült templom, melyekhez a hívek 1783-ban fatornyot készítettek, a lelkészlak kertjében volt", helyette újat 1809-ben építettek.”

A sövényházakra érdekes adatokat nyújt a hajdúsági települések 1517-iki összeírása. Vámospércsről azt írják, hogy a házak sövényből készülnek, iszappal vannak betapasztva és szalmatetővel ellátva, s csekély értékűek. Böszörményről pedig azt, hogy ott is hasonlóképpen sövényből és nádból vannak építve a házak. A 17. század legvégén Debrecen jellemzésében ezt írják: „Az építkezések e korszakban nagyobbára a szegényebb sorsúak részére földbe ásott kunyhó-lakok formájára készültek.”

Szabolcs megyében is a sövényépítkezés divatozott, erre pedig az itt termő nyirvessző kitűnő anyag volt. Az 1715-iki összeírása Nagykállóról azt mondja, hogy kőház nincs egy sem, hanem mind sövényből és nádból van építve és jóformán semmi értékük nincs.

Legjobban megmaradt a sövényépítkezés a Tisza vidékén, mert fűzfa itt még később is elég bőven terem. A kerítés még a 20. század elején is általánosan sövényből volt, valamint a melléképületek egy része is, a sövényház pedig nem volt ritka. Tiszafüreden a 20. század elején még lehetett olyan istállót látni, melynek fala olyan szép fonással készült, mint a kas fonása, és még csak be sem volt tapasztva.

A sövényfal legközönségesebb formája a paticsfal, ezt szintén vesszőből fonják olyformán, hogy függőleges karók közé, vízszintesen vastagabb vesszőket fonnak, s ha a fal készen van, mind a két oldalát vastagon beverik sárral. A paticsház Nógrád-Gömör megyétől kelet felé, egész Szatmár-Szilágy megyéig jellemző volt, emlékei a 20. századig az Alföld nagy részén megvoltak.

Nádfalú építkezés

Egyes vizenyős régiókban az épületek nádból készültek; a lakóháztól a tyúkólon át a templomig csaknem minden épület nádból épült. Karcagon a templom megépítése előtt kerek nádkarámban, a szabad ég alatt tartották az istentiszteletet.

Karcag vidékén a nádfalazás a 19. században a következőképp divatozott. A sarkokhoz állított gerendákhoz léceket szegeztek, a lécekhez pedig nádszálakat fűztek, hármasával-hatosával gyékénnyel. Ezután pelyvás sárral mindkét oldalon beverték úgy, hogy a nádpamatocskák közt a kötés következtében támadt résen át a külső és belső sárréteg összeragadt. Mikor a sárréteg megszáradt, ismét beverték sárral és ezt az eljárást mindaddig ismételték, míg a fal kellő vastagságúra nem nőtt, s az utolsó sárréteget szépen elsimították. Ez az építkezés a tanyákon maradt meg legtovább. A ház oromfala is ilyenformán készült. A két végső fedélfára lécet szegeztek és erre gyékénnyel nádat kötöttek és sárral beverték, de csak egy sorral. Mivel padlás nem volt, belül a tetőt is megtapasztották. A falakon a nádhurkák tapasztás után is meglátszottak, habár ezeket vékonyabban kenték be sárral.

A nádház 100—120 évig is kitartott, de a 20. század elején már igen kevés volt. Ekkor az Alföldön a legtöbbet talán Mezőtúron lehetett találni, de voltak még Nagybajom, Bihartorda, Tiszakécske (Ókécske), Túrkeve, Kisújszállás, Karcag, Nádudvar, Püspökladány, Nagyrábé, Dancsháza, Komádi településein is.

Tetőzet

Zsúpfedeles, kontytetős ház

Formájuk szerint

Oromzatos, kontyolt, csonkakontyos, füstlikas nyeregtetők.

Tartószerkezetük szerint

Tartószerkezetük szerint ágasfás-szelemenes, ahol az épület végein – esetleg közben is – földbe ásott nagy ágasfák tartják a tető gerincét képző szelement (vízszintes gerendát).

Az ollós-ágasos tetőszerkezetnél néhány A-formájú szerkezet tartja a csúcsán lévő ollóban a gerinc-szelement,a vízszintes merevítőfáknál pedig az oldal-szelement.

A szelemeneket felfalazott oromfalak esetén a falakra is támaszthatják. A szelemenekre támaszkodnak a szarufák, a szarufákra pedig a lécek. Utóbbiak tartják a héjazatot.

Anyaguk szerint

A tetők anyaguk szerint (héjalás): többnyire zsúp, nád, káka, gyékény, szalma, fazsindely, viszonylag későn pedig a cserépfedés (→ kerámia).

Tájegységek szerint

• A régi magyar hajdúknál (Hajdúság), a Csallóközben kontyos építkezés jellemző
• A régi palóc építkezés, visszafejlődő, emelkedő konttyal. (Heves, Borsod, Gömör, Nógrád megyékben, továbbá a régi Nyírségben és a Balaton mentén.)
• A zalai, felső Tiszaháton félkontyos építkezés
• A felső Duna menti, vértesalji kiskontyos építkezés (Csokonai Lillájának dunaalmási háza e típusnak mondható.)
• A jász-kunok építkezése, ahol a kontyra már csak léckötés emlékeztet, vagy valamelyes tagozat. Ugyanilyen a jászkunokhoz aratásra lejáró matyók ott eltanult, 20. század eleji matyó-háza.

Fogalmak

A népi építészetben gyakran használt fogalmak:

• Ágasfás-szelemenes tető: lásd a cikkben → tető
• Boronafal: lásd a cikkben → A falak építőanyaga
• Csonkakontyos tető: A nyeregtető végének a homlokzat felső harmadáig vagy közepéig előre lejtő tetősíkja.
• Füstöskonyha: A tüzelőberendezés füstje szabadon keringett a konyhában; innen kapta a helyiség a nevét
• Kontyos tető: A nyeregtetős ház egyik vagy mindkét végén ferde tetősík zárja le az épületet
• Nyeregtető: Két azonos, esetleg eltérő hajlású, összemetsződő tetősík.
• Szabadkémény: A tűzhely felett, a konyha fölé épített, közvetlen a szabadba vezetett füstelvezető
• Szelemen: A tető gerincén végighúzódó, a tető tömegét tartó, alátámasztott gerenda.
• Talpasház: A ház alapját a földre fektetett nagyméretű gerendák jelentik. Talpgerendának többnyire nagy méretű, vastag törzsű fákat alkalmaztak.
• Tornác: A lakóház homlokzata előtt húzódó, oszlopokkal vagy boltívekkel alátámasztott, fedett folyosó, amely munkavégzésre és tárolásra egyaránt alkalmas volt
• Vertfal: lásd a cikkben → A falak építőanyaga
• Zsúptető: Csomókba kötött rozsszalma tetőfedés (héjazat)

Kapcsolódó cikkek

• Perkupai stílus
• Noszvaji barlanglakások
• Szegedi napsugaras házdíszítés
• Kástu
• Magyarország építészete
• Vernakuláris építészet
• Ház
• Mezőgazdasági építészet

Bővebb információ

• Magyar Néprajzi Lexikon: Magyar népi építkezés
• Népi építkezés
• A magyar ház fejlődése (Lyka Károly: Művészet, 1902)
• Makóː Település, építkezés, berendezés