Magyar népi építészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A magyar népi építészet az egykori magyarországi falusi és mezővárosi népesség, főleg a parasztság építészete.

Történet[szerkesztés]

Magyarországon a honfoglalást követő századokban a ház padlója 60–80 cm-re volt a talajfelszín alatt; a gyakran csak 3x4 méteres alapterületet kiásták, e fölé került a két irányban lejtő ún. ágasfás-szelemenes tető, a bejárat közelében levő sarokba pedig a tüzelő vagy kemence. Ez volt az ún. Árpád-kori süllyesztett vagy veremház.[1] Az egyosztatú veremházak a 13. századig általánosak voltak Magyarország agyag, lösz vagy homok borította területein, legjellemzőbben az Alföldön. Máshol a felszíni építésű faházak, boronaházak is a népi építészet szerves részét képezték.[2] A parasztházakban az emberek többnyire a földön, illetve a földre terített szalmán, szalmazsákon vagy gyékényszőnyegen aludtak.[3] Mivel a parasztoknál a házban általában kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma, így gyakori volt, hogy egyes családtagok az istállóban aludtak.

A középkor végi Magyarországon az építkezés fő anyaga a fa volt városon és falun egyaránt, emiatt gyakoriak voltak a tűzvészek, különösen a zsúfoltabb városokban.[4] Budán és a többi városban azonban fokozatosan terjedtek a kőből épült házak is. Üveg még csak a leggazdagabbaknál jutott az ablakra, általában fatáblát, illetve nappal szárított marhabendőt használtak. A fűtés továbbra is nagy gond volt, a kőházakban a gazdagok sem tudták kifűteni az egész lakást, ezért télen általában kis helyre, a tűzhely közelébe húzódtak vissza.[5]

Idővel az egyhelyiséges ház a konyhával bővült (kétosztatú ház), majd a szoba ellenkező oldalán a kamrával is (háromosztatú ház). A tüzelőberendezés a sárból rakott kemence volt, amely fűtésre és sütésre egyaránt alkalmas volt. A füstjét azonban a lakóhelyiségben árasztotta szét; így a lakhely csak azután vált kellemessé, miután a tűz kialudt, a füst kiszellőzött és a kemence pedig tartotta még melegét.[6] Később kéményt is építettek.

Magyarországon a több helyiséges házak a 14-16. századok között kezdtek elterjedni.[7] A főzés-sütés kiszorult a lakóhelyiségből a konyhába, és a kemence most már csak a konyhát füstölte. Az otthon kényelmét már néhány bútor is szolgálta. A falak mentén a lóca húzódott, mely rendszerint földbe vert cölöpökre fektetett palló. Éjjel a lócán alszanak, de a földre is vetnek ágyat, többnyire szalmát.[6]

Földből épült ház a szalafői múzeumfaluban

Magyarországon a 15-16. század folyamán a kemence nyílásához egy, a lakáshelyiség tetőjét áttörő kürtőt építettek, amelyen át a füst a padlástérbe távozott, majd onnan a szalma- vagy zsindelytető hasadékain át a szabadba illant el.[6]

Tornácos ház faragott oszlopokkal

A 17. századtól a szabadkémény kezdett általánossá válni. A 17-18. század folyamán a házakhoz a cserépkályha kezdetleges formáival fűtött szobákat kezdtek építeni, ezzel a korábbi szobákból konyha lett. A ház már többnyire háromosztatúː konyha-szoba-kamra.[8]Éjjelre a kamra is is alvóhely volt, ajtaja pedig egyes helyeken az udvarra nyílt, toldaléképület voltát jelezve.[6]

A 18. században a rakott sárfal szerepe háttérbe szorult, szerepét a vert fal és a vályogépítkezés vette át.[9] A házhoz lassan gazdasági épületek sora kapcsolódottː

A kézi gabonacséplés korából származnak a hazánk nyugati felén pajtának, keleti felén csűrnek nevezett épületek. A rideg állattartás építményei voltak a szárnyékok, aklok, karámok, és a téli használatú tüzelős ólak. Az állattartás épületei az istállók (ló, tehén), hodályok (birka), ólak (sertés, baromfi), galambházak és méhesek.
A pásztorokat szolgálták a mezőn a kunyhók, a cserények, a vasalók.

A 18. századtól kimutatható az oldaltornác, esetleg az oromtornác is, és jellegzetes elemévé vált a magyar falu képének. Kezdetben faoszloppal készültek a tornácok és az oszlopokat gondosan megformálták, faragással díszítették. Később vályogból vagy kőből építették az oszlopokat.[10]

19-20. század fordulóján a magyar parasztházak nagy része még földből épült, vályog- vagy vertfalú volt.[11]

Tájegységek[szerkesztés]

A népi építészet 18. századtól kialakult öt nagy tájegysége [12]:

  • Nyugat-Dunántúl
  • Kisalföld
  • Alföld
  • Észak-Magyarország
  • Erdély

Nyugat-Dunántúl[szerkesztés]

A szomszédos osztrák területekhez hasonlóan itt is a faépítkezés a meghatározó. A lakóházak falait többnyire boronákból építették, az épületek tetőzetét pedig ollólábakra fektetett szelemenek hordták. Gyakoriak a csonkakontyos, kontyos tetőformák, amelyeket zsúppal fedtek be. A lakóház alaprajza egyenes, illetve gyakran L vagy U alakú. [13]

Kisalföld[szerkesztés]

Vidéken erős polgári hatás érte a paraszti társadalmat, amely az építkezés városias jellegében is visszatükröződött. A földfalak mellett gyakori volt az égetett és szárított tégla alkalmazása. A lakóházak általános alaprajza: szoba-konyha-szoba-kamra, amelyhez gazdasági épületek sora kapcsolódhat. Az udvarok végét pajták zárták le.[13]

Alföld[szerkesztés]

Elterjedési területéhez tartozik az Alföld, a Dunántúl keleti fele, Észak-Magyarország síkvidékekkel szomszédos övezete és a Kisalföld keleti nyúlványa.[13] Az építkezést a gazdag változatosságban alkalmazott földfalak jellemzik. A tetők rendszerint nyereg alakúak, szelemenes tetőszerkezetüket rövid vagy hosszú ágasok támasztják alá. A fedéshez leginkább nádat, némely területeken zsúpot, a mezővárosokban pedig többnyire cserepet használtak. A lakóház szoba-konyha-kamra alaprajzi elrendezésű, amelyhez hozzácsatlakozva vagy külön csatlakoznak a gazdasági épületek.[13]

Észak-Magyarország[szerkesztés]

A történelmi Magyarország északi és északkeleti területein épült lakóházak egy nagyobb kiterjedésű ÉK-európai típus nyúlványa, amelyet a 18. századtól fokozatosan visszaszorított az alföldi háztípus terjeszkedése. A területet a boronaépítkezés, illetve annak maradványai, egyes vidékeken a kő-, illetve délebbre a földfalak építése jellemezte. A tetőszerkezet a magyar nyelvterület határáig általában ágasos-szelemenes, ettől északra szarufás szerkezetű. A formáját tekintve az alföldi sávban egyszerű nyereg, ettől északabbra kontyolt, felső csúcsán jellegzetes háromszög alakú füstnyílással. A tetőt kettős, hármas kévékbe kötött zsúppal fedték, amelyet gyakran lépcsősen raktak fel. A módosabb gazdák viszont fenyőből hasított fazsindellyel fedték be a házaikat. [13]

Erdély[szerkesztés]

Az erdélyi háztípus a történeti Erdély és a vele szomszédos Partium területén terjedt el. A hegyvidékeken és a kelet-erdélyi területeken a boronafalas építkezés volt az uralkodó.[13] A tetőzetben a szarufás tetőszerkezet az uralkodó típus. Ennek alapformája a két szarufából és egy vízszintes gerendából ácsolt háromszög, amelyet felül egy rövid vízszintes gerenda, a kakasülő erősít meg. Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet nagyon ritka.[14] A házak alaprajza változatos képet mutat.

Szerkezetei[szerkesztés]

Deszkaoromzatos parasztház a göcseji falumúzeumban

A falak építőanyaga[szerkesztés]

  • Kőház - A kőfalú házak különböző formái kőben gazdag vidékeken, főleg hegyvidékeken terjedtek el. Mivel anyagát nehéz szállítani, csak ott használták, ahol a közelben könnyen megmunkálható követ találtak.
  • Téglaház – A helyszínen égetett tégla használata már az ókori civilizációkban ismert, a magyar népi építészetben viszonylag későn jelent meg, általánosságban csak a 20. században terjedt el.
  • Veremház – A földfelszín alá süllyesztett épület, melynek falazata egyáltalán nem volt vagy csak nagyon alacsony. Az Árpád-kor alföldi népi építészetének jellegzetessége volt.
Földből
    • Rakott sárfalú ház - Az agyagos földet pelyvával, szalmatörekkel, vagy más növényi darabokkal és vízzel összekeverték és állatokkal megtapostatták. Majd ebből a sáros földből húzták fel a falat. Időnként az ablakokat utólag vágták ki a már kiszáradt, elkészült falból.[15] Mivel a friss sár még nem eléggé szilárd, lefelé vastagodik. Erről is ismerhető fel.[14]
    • Vert falú ház - Agyagos földet (egyes helyeken növényi anyagokkal keverve) nedvesen két vízszintes palló (deszka) közé raktak, majd keményre döngölték. Míg víz nem éri, a legszilárdabb földből készült fal.[14]
    • Vályogház - Anyaga: agyagos talaj, gabonatörek, pelyva, esetleg állati ürülék.[1] A magyar népi építészetben széleskörű elterjedése csak a 19. századtól datálható.[16]
    • Gyeptéglafalú ház (hantház) - A gyeptéglákat a füves felükkel lefelé fordítva, téglakötésben, vagy srégan az oldalukra fordítva, kötőanyag nélkül rakták egymásra. Inkább ott épültek ahol ahol más építőanyagok nem álltak rendelkezésre; bár a szegénység miatt is.
Fából és növényi anyagból
Építőanyagai: nád, sövény vagy rőzse, fagerenda, deszka
    • Boronafalú ház – A magasabb hegyvidékek fenyőerdős vidékeinek jellegzetes építészete.[14] A Kárpát-medencében – főleg Erdélyben és a Felvidéken – a 20. századig volt általános. A fal hosszában gerendákat, (bárdolt vagy bárdolatlan) fatörzseket fektettek egymásra, a sarkoknál lapolással vagy csapolással összeépítve. A réseket agyag vagy moha tömítette, belső falfelület többnyire vakolt volt.[17]
    • Zsilipelt deszkafalú ház - Az oszlopok oldalába függőleges hornyokat véstek, s ezekbe vízszintes helyzetű deszkákat vagy pallókat rögzített
    • Sövényfalú ház - A falazatot sövényből elkészítették vagy karókra font gallyakkal befonták, majd mindkét oldalon sárral betapasztották.[14]
    • Nádfalú ház - Mivel nagyobb teherviselésre alkalmatlan, inkább csak a szárnyékok, karámok építményei készültek így. Általában kívül-belül vályogsárral tapasztották be.[1]

Tető[szerkesztés]

Formájuk szerint[szerkesztés]

Oromzatos, kontyolt, csonkakontyos, füstlikas nyeregtetők.

Tartószerkezetük szerint[szerkesztés]

Tartószerkezetük szerint ágasfás-szelemenes, ahol az épület végein – esetleg közben is – földbe ásott nagy ágasfák tartják a tető gerincét képző szelement (vízszintes gerendát).

Az ollós-ágasos tetőszerkezetnél néhány A-formájú szerkezet tartja a csúcsán lévő ollóban a gerinc-szelement,a vízszintes merevítőfáknál pedig az oldal-szelement.

A szelemeneket felfalazott oromfalak esetén a falakra is támaszthatják. A szelemenekre támaszkodnak a szarufák, a szarufákra pedig a lécek. Utóbbiak tartják a héjazatot.

Anyaguk szerint[szerkesztés]

A tetők anyaguk szerint (héjalás): többnyire nád, káka, gyékény, szalma, fazsindely, viszonylag későn pedig a cserépfedés (→ kerámia).

Fogalmak[szerkesztés]

A népi építészetben gyakran használt fogalmak:

  • Ágasfás-szelemenes tető: lásd a cikkben → tető
  • Boronafal: lásd a cikkben → A falak építőanyaga
  • Csonkakontyos tető: A nyeregtető végének a homlokzat felső harmadáig vagy közepéig előre lejtő tetősíkja.
  • Füstöskonyha: A tüzelőberendezés füstje szabadon keringett a konyhában; innen kapta a helyiség a nevét
  • Kontyos tető: A nyeregtetős ház egyik vagy mindkét végén ferde tetősík zárja le az épületet
  • Nyeregtető: Két azonos, esetleg eltérő hajlású, összemetsződő tetősík.
  • Szabadkémény: A tűzhely felett a konyha fölé épített, közvetlen a szabadba vezetett füstelvezető
  • Szelemen: A tető gerincén végighúzódó, a tető tömegét tartó, alátámasztott gerenda.
  • Talpasház: A ház alapját a földre fektetett nagyméretű gerendák jelentik. Talpgerendának többnyire nagy méretű, vastag törzsű fákat alkalmaztak.
  • Tornác: A lakóház homlokzata előtt húzódó, oszlopokkal vagy boltívekkel alátámasztott, fedett folyosó, amely munkavégzésre és tárolásra egyaránt alkalmas volt
  • Vertfal: lásd a cikkben → A falak építőanyaga
  • Zsúptető: Csomókba kötött rozsszalma tetőfedés (héjazat)

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Bővebb információ[szerkesztés]