Novalis

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Novalis
Ismeretlen festő műve
Ismeretlen festő műve
Születési név Georg Friedrich Philipp, Freiherr (barón) von Hardenberg
Született 1772. május 2.
Oberwiederstedt (Arnstein (Sachsen-Anhalt) egy városrésze)
Elhunyt 1801. március 25. (28 évesen)
Weissenfels
Foglalkozása

Novalis Signature.gif
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Novalis témájú médiaállományokat.

Novalis (írói álnév; eredeti neve Friedrich Leopold von Hardenberg) (Oberwiederstedt (Arnstein (Sachsen-Anhalt)) egy városrésze), 1772. május 2.Weißenfels, 1801. március 25.) német költő, író, a német romantika képviselője.

Novalis Schriften című írásában olvasható:

„A világot romantizálni kell. Így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt."

(Die Welt muss romantisiert werden. So findet man den ursprünglichen Sinn wieder. Indem ich dem Gemeinen einen hohen Sinn, dem Gewöhnlichen ein geheimnisvolles Ansehen, dem Bekannten die Würde des Unbekannten, dem Endlichen einen unendlichen Schein gebe, so romantisiere ich es.)

Élete[szerkesztés]

Novalis elszegényedett pietista szellemű, nemesi származású család sarja volt. 1790–91-ben Jénában filozófiát hallgatott, ekkor került kapcsolatba Schillerrel. 1791–94-ben Lipcsében joghallgató. Ebben az időszakban kötött szoros barátságot Friedrich Schlegellel. Közben hivatalnok Tennstedtben. 1793-ban eljegyezte az akkor tizenhárom éves Sophie von Kühnt. A lány 1797-ben elhunyt tüdővészben, s e veszteség alaposan befolyásolta a költő gondolat- és élményvilágát. Maga is vágyódott a halálra, így szeretett volna újra egyesülni elhunyt kedvesével.

Bánatát ellensúlyozva geológiai tanulmányokat folytatott Freibergben, a Bányászati Akadémián, majd bányamérnök lett, később pedig a bányavidék főnöke Türingiában.

29 évesen hunyt el tüdővészben.

Művei[szerkesztés]

Novalis élete és költészete – nem tehetek róla, itt nincs más igazság mint ez a banalitás – elválaszthatatlanul és a maga egységében szimbóluma az egész romantikának; úgy látszik, mintha az ő, az életbe kitett és ott eltévedt költészetüket megváltotta volna, ismét valódi, tiszta költészetté tette volna ez az élet. Nincsen nekiindulása a romantikának, ami itt meg ne volna és az ő szükségképpen töredékes egységkeresésük senkinél sem töredékesebb, mint nála, aki akkor halt meg, amikor elkezdett írni. És mégis ő az egyetlen, akinek nem festői romhalmaz, ami életéből megmaradt, ahonnan gyönyörű darabokat lehet kiásni és csodálkozva keresni az épületet, aminek része lett volna talán egyszer. – írta róla Lukács György. (1)
  • Himnuszok az éjszakához (Hymnen an die Nacht) (1797): legjelentősebb költeményciklusa, melyben szerelme halála feletti megrendülését írja le. A ciklusban szembeállítja a dolgos nappalok birodalmát az újbóli egyesülést ígérő éj birodalmával. Számára a szeretett nő az, aki lehetővé teszi a két világot elválasztó határ átlépését.
  • Heinrich von Ofterdingen (1802): regénytöredék, melyben egy ifjú költővé válását ábrázolja. Goethe: Wilhelm Meisterének ellenregényeként is ismert, mert szembefordul a német klasszika művészetfelfogásával. E művében szerepel a híressé vált "kék virág", mely a romantika szimbólumává vált.
Csak az istenek pihennek,
nékik jut az élvezet,
s tettek adnak életünknek
gyönyörködni lényeget. (Heinrich von Ofterdingen, Látok embereket élni, részlet, Márton László ford.)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]