Tiszadobi-ártér Természetvédelmi Terület
Az ártér a Rétköz szélén, Tiszadobtól északra a Tisza folyamának két oldalán terül el. A sík táj a folyóvízi feltöltés következtében alakult ki, a természetes úton elhagyott medrek és a mederrendezések során levágott kanyarulatok (morotvák) által. A sík tájból csak a terület központjában lévő Halász-szigeti rész, az árvédő gátak emelkednek ki. Az ártér máig őrzi az Alföld ősi, vízjárta világának vadregényes arcát. Az 1977-ben védetté nyilvánított 1030 hektáron fekvő terület holtágai, kemény- és puhafa ligeterdői nyújtanak menedéket az egykori gazdag élővilág túlélőinek.
Tartalomjegyzék |
A Tisza szabályozása[szerkesztés]
Az 1800-as évek nagy Tisza-szabályozási munkálatai itt Tiszadob közelében kezdődtek az urkomi- erdőnél 1846 augusztus végének egyik reggelén. Az első kapavágást maga Széchenyi István tette meg.
A szabályozás terveit Vásárhelyi Pál készítette el, aki azonban a gátépítések megindulása után nemsokkal elhalálozott.
A munkálatok során 136,2 kilométernyi kanyarulatot szüntettek meg 112 átvágással, melynek következtében a folyó eredeti 1419 km-es hossza 996 km-re csökkent, miáltal Tiszaújlak és Tiszabecs térségében a folyó esése kilométerenként 3,8 cm-ről 6,0 cm-re nőtt. A területen az árvizek kivédésére összesen 3555 km hosszúságú töltést emeltek, melynek következtében az Alföldön mintegy 26.500 km2-nyi terület vált ármentessé. Később azonban amikor a folyószabályozás általi eredmények mellett annak negatívumai is körvonalazódni kezdtek fontolóra vették a lecsapolt területek egykori vízivilágának megőrzését is.
Növényvilága[szerkesztés]
Az ármentesített területek védelem alá helyezésével - az ősi vízivilág életébe történő legnagyobb beavatkozások ellenére is - sikerült megőrizni a természetes növényegyüttest:
A terület egyik legnagyobb értéke a magasártéri keményfaligetek eredeti élőhelyen és tipikus összetételben megmaradt - néhány foltja, mely erdőtársulás legtöbb helyen elkőrisesedett, ami a környezeti adottságok megváltozása mellett a helytelen kezelésnek és az 1930-as évek után pusztító szilfavésznek is tulajdonítható.
Az erdőt matuzsálemi korú terebélyes kocsányos tölgyek uralják, közöttük sudár magyar kőrisek és szilfák, melyek itt lábon állva pusztulnak el. A fák alatti területet tavasszal gyöngyvirágok ezrei borítják, melyek a sárgás, repedezett öntéstalajból törnek a felszínre, de nyílik itt az illatos ibolya és a háborítatlan területek ledőlt faóriásaitól alkalmilag megnyílt foltokon virágba borul a nyári tőzike és az erdő napsütötte szélein ősszel virágba borulnak a Tisza-parti margitvirág[1] fehér csoportjai is. Az ártér területén többfelé megtalálható az erdei pajzsika és a hölgypáfrány, a közönséges kígyónyelv, valamint a keleti kontyvirág. Az orchideafélék közül nyílik itt a zöldesfehér kétlevelű sarkvirág, a széleslevelű nőszőfű is.
Az ártéri erdő naposabb oldalain a magas fákra felfutó liánok: szegfűbogyó (Cucubalus baccifer), vadszőlő, süntök, erdei iszalag, hamvas szeder alkotnak áthatolhatatlan sűrű szövedéket, a hullámtérben pedig fűz- és nyárfaligeteket találunk, a fák közt pedig elszórtan hatalmas fehér- és fekete nyárakkal is találkozhatunk. A területen fellelhető nedves talajú, nagy páratartalmú, sűrű erdők életét a rendszeres vízborítás határozza meg. Az áradások után a mélyebb fekvésű részeken pangóvizes foltok alakulnak ki, a talaj- és gyepszint növény- és állatfajokban szegényes.
A terület déli határa egy több mint tíz kilométer hosszú Tisza-holtág darab; morotva, melyben egykor tündérrózsák sokasága, találkozhatunk élt, melyek mára - a növényevő halak átgondolatlan betelepítése következtében - javarészt kipusztultak.
Az ártér morotvái a védett terület igen értékes részei, mint az úgynevezett "Szelepi", amely még a Tisza szabályozása előtt, természetes úton fűződött le a folyóról.
A morotvák biológiai elöregedése a "fertősödések" folytán területükön nyílt víztükröt már alig látni. E vegetációban lelhető fel viszont a legnagyobb termetű - és szirmú "békavirág", a nádi boglárka (Ranunculus lingua). Középső, mélyebb részein a felhalmozódott szerves törmelék úszó lápszigeteket képez. Felszínüket beborítja a növényzet, megkapaszkodik rajtukmég a rekettyefűz is. E természetes tutajokról, úszó szigetekről a szél meg az általa keltett hullámverés időnként kisebb darabokat szakít le. A felszínt összefüggő hínárszőnyeg borítja, amelyet között nyaranta a fehér tündérrózsa virít. Itt él az apró, szintén fehér szirmú békatutaj és a vízi életet élő páfrány, a rucaöröm is. A kimaradt helyeket pedig a kis- és bojtos békalencse apró úszó korongjainak sűrű tömegei töltik ki, köztük a virágos növények legkisebbje, a vízidara is, melyet itt 1966-ban fedeztek fel. Itt él a dúsan terjeszkedő sulyom, és a nagy tápanyagtartalmú vizek éles, fűrészesen szúrós levelű növénye, a kolokán is, melynek tövei ősszel a mederfenékre süllyednek, így vészelve át a téli zord időket.
Az árterek mocsaraiban fellelhető egy úgynevezett húsevő növény; a Közönséges rence (Utricularis vulgaris) is, amely "ragadozó", gyökér nélküli vízinövény és ahhoz hogy megéljen, foglyul ejti és megemészti az apró organizmusokat, beleértve az állati eredetű egysejtűeket (protozoa), és a néhány milliméteres rákocskákat is. A "ragadozó" növény a zsákmányszerzés műveletét olyan gyorsan - a folyamat fél milliszekundum alatt zajlik le - hajtja végre, hogy a húsevő növénnyel szemben a foglyul ejtett állatnak esélye sincs a menekülésre. A növény levelein tojás alakú, állatfogásra szolgáló tömlők sorakoznak, amelyek "száját" egy, csupán befelé nyíló csappantyú zárja le. A tömlők nyílása előtt 2 szárnyasan tagolt sörte található. A tömlők csapdaként, és olyan villámgyorsan működnek, hogy szabad szemmel a zsákmányszerzés folyamata nem követhető.
A grenoble-i egyetem kutatói Philippe Marmottant-nal az élen ezért egy olyan kamerát készítettek, amely másodpercenként tízezer felvételt képes készíteni. Így a filmet lelassítva a tudósoknak sikerült megismerni a vadászat módját: A ragadozó rencéről készült kisfilm a YouTube-on: [2]
A film lelassítása által kiderült, hogy amikor a rence "készenlétbe helyezi" a csapdát, kifújja a tömlőben lévő folyadékot, miáltal annak a belsejében alacsonyabb a nyomás, mint a környezetben. Amint a potenciális zsákmány megérinti a tömlő "szája" előtt lévő parányi sertéket, a csappantyú kinyílik, és a víz az áldozattal együtt bezúdul a tömlőbe. A számítások szerint a szívóhatás oly erős, hogy a nehézkedési gyorsulás eléri a 600 g-t. Összehasonlításként az űrhajó startjánál az asztronautákra 3,5g nehézségi gyorsulás hat, 8 g-nél pedig elveszítenék az eszméletüket.
Állatvilága[szerkesztés]
A sűrű növényzetben tömegesen fordul elő a borostyánkő- és a márványozott csiga. A pocsolyásokban a fialló csigák gyakoriak.
A dús növényzetű, jól átmelegedő kis vizek, a hínárszövevények, morotvák halfaunája igen gazdag. Megtalálható itt a mára már csak itt-ott fellelhető lápi póc, amely az Alföld egykori mocsaras részein egykor közönséges volt, de élőhelyének fokozatos visszaszorulása miatt mára már megritkult.
Az ártér madárvilágára jellemzőbbek a vízkedvelő fajok. Az öreg nyárfamatuzsálemeken fészkel a ritka fekete gólya, a vén-vastag füzek odvaiban pedig szívesen telepednek meg a tőkés récék, valamin tegyéb odúlakó fajok is. A fűzek víz fölé hajló ágaira fonja-köti művészi fészkét a függőcinege. A szárazabb cserjések pedig tavaszonta fülemülék énekétől zengenek.
A Rákóczi-tölgyesben ősrégi gémtelep található, melyet azonban szigorúan tilos látogatni. Az ártér azonban a gémtelep kivételével szabadon látogatható.
Az áthatolhatatlan, zavartalan sűrű bozontosokat pedig igen kedvelik a vaddisznók is.
Források[szerkesztés]
- Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága
Galéria[szerkesztés]
-
Bolytos békalencse (Spirodela polyrrhiza)
-
Kolokán (Stratoides aloides)
-
Mocsári fialló csiga (Viviparus viviparus)
-
Borostyánkő csiga(Succinea putris)
