Depeche Mode

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Depeche Mode
Depeche Mode 2006.jpg
Depeche Mode koncert, 2006
Információk
Eredet Basildon, Essex, Anglia
Aktív évek 1980 -
Műfaj New Wave, Szintipop , electropop
Kiadó Mute
Sire
Reprise
Tagok
Dave Gahan, Martin Gore, Andrew Fletcher
Korábbi tagok
Vince Clarke (1980-1981) Alan Wilder (1982-1995)
Hangminta
Dreaming of Me
A Depeche Mode 1981-as Speak & Spell című nagylemezéről
People are People
A Depeche Mode 1984-es Some Great Reward című nagylemezéről
Master and Servant
A Depeche Mode 1984-es Some Great Reward című nagylemezéről
Question of Time
A Depeche Mode 1986-os Black Celebration című nagylemezéről
Strange Love
A Depeche Mode 1987-es Music for the Masses című nagylemezéről
Behind the Wheel
A Depeche Mode 1987-es Music for the Masses című nagylemezéről
Personal Jesus
A Depeche Mode 1990-es Violator című CD-jéről
It's no Good
A Depeche Mode 1997-es Ultra című CD-jéről
Nem tudod lejátszani a fájlt?

A Depeche Mode weboldala

A Depeche Mode a new wave irányzathoz sorolható brit popegyüttes, amelyet 1980-ban alapítottak Basildonban, Angliában. Máig sikeres és ismert modern könnyűzenét játszó zenekar, Magyarországon is jelentős rajongótáborral rendelkezik.

A Depeche Mode az újromantikus és újhullámú együttesek időszakában alakult, az ezekbe a kategóriákba sorolható együttesek közül a Mode lett az egyik legsikeresebb és leghosszabb életű. Az együttes közeli barátjaként számon tartott, a Mute Records elnökeként ismert Daniel Miller szerint a "new wave" helyett "futurista" szó pontosabban jellemzi őket. 2009 elejéig több mint százmillió lemezt adott el, 45 kislemezzel szerepelt a brit kislemez slágerlistán. A banda minden egyes stúdióalbuma bekerült a Top10-be az Egyesült Királyságban, az USA-ban, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban, Dániában, Svájcban, és Belgiumban, valamint további 20 másik országban.[1] 2006-ban a Depeche Mode kapta az MTV Europe Music Awards legjobb együttesnek járó díját.

A Depeche Mode útja zeneileg a könnyed, időnként már-már rágógumiízű, táncolható szintipoptól (Speak and Spell, A Broken Frame) egy több lemezből álló átmeneti, kísérletező korszakon keresztül (Construction Time Again, People Are People, Violator) az ipari hangzással feldúsított, erősen sample-alapú és egyre sötétebbé, komorabbá váló elektropopon át (Black Celebration, Music for the Masses, Some Great Reward) egészen a gitár alapú, alternatív-indusztriális rockzenére való kacsintgatásig (Songs of Faith and Devotion, Ultra) vezetett, majd onnan a kilencvenes évek eklektikus elektronikus zenéjébe (amely igen sokat köszönhet a Depeche Mode-nak is) torkollt vissza.

Az együttes jelenlegi tagjai:

A név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az együttes a korai időszakban Composition of Sounds néven lépett fel. A Depeche Mode név ötletét Dave Gahan hozta, aki egy francia divatmagazin címlapján látta. A magazin divattervezői és kirakatrendezői tanulmányai során akadt a kezébe. A francia nyelvű szóösszetétel nagyjából sietős divatot jelent, az együttes tagjainak elsősorban elegáns hangzása miatt tetszett meg.[2]

A Depeche Mode története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1976-ban Vince Clarke, és a jövendő billentyűs, volt basszusgitáros Andrew Fletcher a London közelében fekvő Basildonban megalapította a „No Romance in China” nevű együttest, ami nem igazán tűnt sikeresnek. 1979-ben Vince Clarke új csapatot („Composition of Sound”) alapított Fletcher közreműködésével, Ehhez csatlakozott Martin L. Gore, aki korábban a The French Look és a Norman and the Worms nevű zenekarban gitározott. 1980-ban Clarke meghívására csatlakozott énekesként David Gahan, ezzel megszületett a Depeche Mode. A Depeche Mode tisztán elektronikus zenet játszó banda lett: minden hangot szintetizátorokkal állítottak elő. Az együttes első hivatalosan megjelent száma a "Some Bizarre" című válogatáslemezen megjelenő "Photographic" volt, azonban az első kislemez nem ez, hanem a "Dreaming of me" lett, immár a Daniel Miller vezette Mute Records kiadásában. E kiadó első TOP20-as száma a brit slágerlistán a Depeche Mode második kislemeze, a "New Life" lett, a 8. helyig jutó "Just Can't Get Enough" után pedig érkezett az együttes első nagylemeze, a Speak & Spell. Az albumon dalszerzőként meghatározó Clarke azonban 1981 végén kivált az együttesből. Innentől kezdve az újsághirdetéssel felvett Alan Wilder helyettesítette őt a koncerteken, ám őt csak az 1982-es A Broken Frame album után vették be hivatalosan a Depeche Mode-ba. Wilder nemcsak a hangmérnöki és szintetizátorosi feladatokból vette ki mind nagyobb részét az együttesben, de a harmadik (Construction Time Again, 1983) és a negyedik (Some Great Reward, 1984) albumon 1-1 dal szerzőjeként is közreműködött az időközben zsenialitását kibontó Gore mellett. Az együttes első négy nagylemezét válogatáslemez zárta le. A Black celebration (1986) és a Music for the masses (1987) kultikus bandává tette a Depeche Mode-ot, az utóbbi turnéjának 101. zárókoncertjéről koncertfilm született.

Erőteljes stílusváltást követően 1990-ben 6 millió eladott példányszámmal a Depeche Mode máig legsikeresebb albuma, a Violator jelent meg, melynek két kislemeze (Personal Jesus, Enjoy the Silence) is rendszeresen szerepel az évtized, illetve minden idők legjobb popslágereinek listáin. Az 1993-as Songs of Faith and Devotion nagylemez azonban minden korábbinál rockosabb, teltebb hangzást kapott. A lemezt követő meghosszabbított turné 1994-ben az együttest mélypontra juttatta. Fletcher idegösszeomlása miatt idő előtt elhagyta a turnét, Gore alkohol-, Gahan drogproblémákkal küzdött (1995-ben drogmámorban felvágta az ereit, 1996-ban pedig túladagolta magát és szinte a halálból hozták vissza az orvosok), végül 1995-ben Wilder elhagyta az együttest. Azóta három tagú a Depeche Mode. A Wilder nélkül készülő nagylemezeken rendre külső producer segédkezik. Így az 1997-es Ultra Tim Simenon, a 2001-es Exciter Mark Bell, a 2006-os Playing the Angel, a 2009-es Sounds of the Universe és a 2013-as Delta Machine Ben Hillier közreműködésével készült.

A Depeche Mode Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az együttes már 1985-ben járt Magyarországon, az akkor még Vasfüggöny mögött lévő blokk első Depeche Mode koncertje a budapesti Volán-pályán volt. 1988-ban dupla koncertet adtak a Budapest Sportcsarnokban, és ekkor szerezték kellemetlen tapasztalataikat az őket mindenhova követő fanatikus magyar rajongótáborral kapcsolatban. Az 1993-as MTK-stadionbeli fellépést kihasználva Göd közelében forgatták a Condemnation kislemez videoklipjét. 8 évvel később, 2001-ben tértek vissza hazánkban, a Kisstadion telt házas volt. Gahan szóló projektjét (2003) leszámítva 2006-ban láthatta a Depeche Mode-ot a hazai közönség, méghozzá kétszer is, mert a pillanatok alatt telt házassá vált tavaszi koncertet (Budapest Sportaréna) nyáron egy stadionkoncert követte (Puskás Ferenc Stadion). 2007-ben Fletcher tette tiszteletét a Hungarian Depeche Mode Fan Club Petőfi Csarnokban tartott rendezvényén. Az együttes legnagyobb hazai koncertje (36000 fő) 2009 nyarán volt a Puskás Ferenc Stadionban, míg 2010 januárjában ismét az Arénában adtak koncertet 12500 rajongónak. Ezt követően legközelebb 2013. május 21-én léptek fel a Puskás Ferenc Stadionban a Delta Machine tour keretében.

Az együttes stílusa és zenei hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Depeche Mode jelentős hatással volt rengeteg zenekarra, és nem kis részben nekik köszönhetőek a mai techno és az elektronikus irányzatok megszületése, noha ők maguk később más irányba fordultak. Az ős-technozenészek (Derrick May, Kevin Saunderson, Juan Atkins) mind a Depeche Mode-ot nevezték meg mint példaképet és a késő nyolcvanas évekbeli „Detroit Techno-robbanás” okait. Bár a DM egyáltalán nem nevezhető technozenekarnak, és a stílus több jellegzetessége más együtteseknek is köszönhető (például a számítógépek zenei fontosságának felismerése a Kraftwerknek, az alkoholosról a könnyűdrogos szubkultúrára áttérés pedig alighanem a hippimozgalomnak), a Depeche Mode volt alapvetően az első felismerője annak, hogy a modern könnyűzenében mindenféle, de tényleg mindenféle hangot mint zenei összetevőt lehet és kell is alkalmazni – a kutyaugatástól és légkalapácstól kezdve a torzított gitár- vagy énekhangokon át a klasszikus hegedűszólamokig (ld. pl. a „Work Hard” c. számot a People Are People albumon, aminek „kalapács-a-fémcsövön” effektjei a maguk korában még meghökkentőek voltak).

A nyolcvanas évek diszkózenéje is nagyon sokat köszönhet a DM-nak: a Modern Talking, hangzását tekintve, tulajdonképp Mode-osított sramlizene volt, de a DM-es és általában az Újhullámos hangzás a hasonló, a maguk korában listavezető együttesek legtöbb zeneszámán is megfigyelhető (érdemes például Sandra Celebrate Your Lifeját meghallgatni, de hivatkozhatunk C.C. Catch-re, a Bad Boys Blue-ra stb.)

Míg a szinti-pop a techno-ra, a New Wave inkább a rock- és modern elektronikus zenére gyakorolt nagyobb hatást. A nyolcvanas évek környékén Magyarországon is nagyon sok és nagyon sikeres New Wave-alapú zenekar tűnt fel: például az abszurd humor-költeményei alá profi Wave-es aláfestést komponáló KFT (a Száll egy pofon a szélben szám tipikus e tekintetben), vagy a Demjén Ferenc vezette V'Moto-Rock, később az Első Emelet. És talán említenünk sem kell a „magyar depesmód”-ot, a Kovács Ákos vezette Bonanza Banzait.

A modern magyar elektronikus zenekarok közül a Neo, az Anima Sound System, Zagar, Yonderboi és a Unique tekinti többek között a DM-et példaképnek.

Az együttes tagjainak szólókarrierje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1988: A turné folytatódik. Januárban zajlik az angliai szakasz. Rögtön az elején két telt házas koncerttel kezdenek Londonban, a Wembley Arenaban. A turné közben megjelenik Alan, vagyis RECOIL második albuma, a 3+4 HYDROLOGY.1989:A csendet először Martin COUNTERFEIT albuma töri meg. A középlemezen 6 feldolgozás szám található, mintegy tiszteletadásként az eredeti szerzőknek. A tagok az Exciter album elkészítése és az ezt követő turné után újra a szólókarrierjüket kezdték felépíteni - ezzel egyidejűleg szállingózni kezdtek az ilyenkor szokásos találgatások a Depeche Mode feloszlásáról. Ezt megerősítették azok a nyilatkozatok, melyek a zenekarban meglévő, és évek óta tartó belső ellentétekre utalnak (például Gahan azon nyilatkozata, hogy „állandóan hangról hangra előírták nekem, ezt vagy azt hogyan kell énekelnem, úgyhogy végül úgy éreztem, mintha csak egy lennék a hangszereik közül”).

2003-ban Dave Gahan kiadta Paper Monsters („Papírszörnyek”) c. szólólemezét, melyet világturné, majd a róla készült Live Monsters c. DVD kiadása követett. Martin Gore a Counterfeit 2 („Utánzat II.”) című albummal rukkolt elő, Andrew Fletcher pedig elindította saját lemezkiadóját, a Toast Hawaiit. A szólóra törekvések ellenére úgy tűnik, a végleges szétválás nem következ(het)ett be. Lehetséges, hogy a "végső szót" a közönség mondta ki, hiszen a Gore és Gahan külön turnéjaikon megtapasztalhatták, hogy a rajongók a Depeche-dalokra indultak be igazán. Ezt követően a tagok közös nyilatkozatai egyértelműen az együtt maradás és a 2005-ben megjelent nagylemezük (Playing the Angel) megjelentét vetítették elő.

Dave Gahan második szólólemeze az Hourglass („Homokóra”) címet kapta, míg Fletcher a Client együttes hátterében tevékenykedik.

Diszkográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Albumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kislemezek és EP-k[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Videók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Depeche Mode történelem, Freestate.hu
  2. Jonathan Miller: Stripped: Depeche Mode 57. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Depeche Mode témájú médiaállományokat.