Őstulok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Őstulok
Evolúciós időszak: Késő pliocénholocén
Rajz az állatról
Rajz az állatról
Természetvédelmi státusz
Kihalt
Kihalás ideje: 1627
Status iucn EX icon.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Tulokformák (Bovinae)
Nemzetség: Tulkok (Bovini)
Nem: Bos
Faj: B. p. primigenius
Tudományos név
Bos primigenius primigenius
Szinonimák

Bos mauretanicus Thomas, 1881
Bos namadicus Falconer, 1859

Alfajok

Bos primigenius taurus
  (Linnaeus, 1758)
Bos primigenius indicus
  (Linnaeus, 1758)
Bos primigenius primigenius
  (Bojanus, 1827)
Bos primigenius namadicus
  (Falconer, 1859)
Bos primigenius mauretanicus
  (Thomas, 1881)

Elterjedés
Bos primigenius map.jpg
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Őstulok témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Őstulok témájú kategóriát.

Az őstulok mintájára, primitív szarvasmarha fajtákból visszatenyésztett Heck-marha bika

Az őstulok (Bos primigenius primigenius vagy Bos primigenius namadicus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó kihalt faj.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a Würm-glaciális után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Érdekes, hogy az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki, először Indiában. Az utolsó állományok német földön éltek, már a történelmi időkben, amikor már régóta tartottak szarvasmarhákat. Végül, a 17. század első negyedében, 1627-ben, teljesen eltűnt ez a faj. Utolsó állománya a Mazuri-erdőkben élt. A populáció fogyásáról pontos adatok állnak rendelkezésre a jaktorowi erdő jegyzőkönyveiből. 1564-ben 38 példányról számolnak be, amiből csak 8 volt viszonylag fiatal (3 fiatal bika és 5 borjú), 1599-ben 24 példány, 1602-1620 között kettő, 1627-ig egyetlen példány volt az állomány. Az őstulok az őse az összes házi szarvasmarhafajtának, de a háziasítás után még jó néhány ezer évig fennmaradt.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az őstulok testhossza 260-310 centiméter, marmagassága körülbelül 155-180 centiméter, tömege 800-1000 kilogramm (bikák), a tehenek kerek egynegyed résszel kisebbek és könnyebbek. Úgy tűnik, kezdetben lényegesen jobb volt a táplálékkínálat, ugyanis a legkorábbi leletek jóval nagyobb testméretről tanúskodnak. Az őstulkot mint vadon élő tulokfélét jellemezhetjük. Hasonlított ázsiai rokonaira, például a gaurra.

Az őstulokbikák szőrzete sötétbarna vagy fekete volt, fehér szájtájékkal és hátuk közepén fehéres csíkkal. A tehenek és borjak világosabb, vörösbarna színűek voltak. Jellemző volt még rájuk a hosszú, karcsú, nagy ívben felfelé hajló, világos szarv. A szarv a tőnél 180°-ban kifelé áll, majd előre kanyarodik a hosszúság második harmadának kezdete körül, és kissé felfelé és befelé mutat, a szarvhegyek közt mért távolság mindig kisebb, mint a legnagyobb szélesség. A bikáké jóval erősebb volt, mint a teheneké. A koponyán kisméretű tarkórész van, homloka széles, lapított, sőt néha homorú. A szarvtöveket összekötő fejél széles és egyenes.

Az őstulok rekonstruálása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kihalt őstulokról élő képet mutatnak a primitíven tartott, ősi szarvasmarhafajták visszatenyésztési kísérletei. Az 1920-as években régi szarvasmarha fajtáknak a felhasználásával - ilyenek a bikaviadalokon szereplő spanyol és dél-francia fajták, az afrikai Vatussi-marha, a korzikai marha, a skót felföldi marha és a magyar szürke szarvasmarha - sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát, amely a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-féle marha nevet kapta. Az őstulok külső megjelenése így nagyrészt rekonstruálható, de arról egyelőre még szó sem lehet, hogy a visszatenyésztett állatokat ellenőrizetlenül ki is engedjék a szabadba, hogy kiderüljön, mennyire bírják a természetes körülményeket. Az őstulok génjei tehát a nagyszámú fajta közt szétforgácsolva fennmaradnak ugyan, de csak az ember felügyelete alatt. A tenyésztési kísérlet még nem zárult le, bár a mai Heck-marhák már nagyon hasonlítanak az eredeti őstulokhoz, de még sok tennivaló van, amíg sikerül a domesztikációs géneket teljesen kiiktatni. A Hortobágyi Nemzeti Park bioszféra rezervátum magterületén is él 60 darab Heck-marha szabadon (mintegy 100 Przsevalszkij-ló társaságában; az 1997-ben induló Pentezug Project keretében lettek telepítve).

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az őstulok legkedvezőbb élőhelye a ritkás erdőkkel, legelőkkel és bozótosokkal tarkított táj lehetett. Az őstulok természetétől fogva társas állat volt, a nagycsaládokat egy-egy tapasztalt, idősebb tehén vezette. A fiatal bikák külön csordákba tömörülhettek, míg az idősebbek jobbára magányosan járhattak. Feltehetően nem volt olyan jól meghatározott revírjük, mint a teheneknek. Ahol télen rendszeresen nagyobb volt a , ott az őstulkok valószínűleg vándoroltak is, bár ezek az igénytelen állatok bizonyosan jól viselték a hosszabb éhezést, hiszen óriási zsírtartalékaik voltak. Kérődzők lévén táplálékukat igen jól hasznosították. A tülkösszarvúak vaskos, széles felső ajkukkal és hosszú nyelvükkel tépik le a füvet, majd azt lenyelve bendőjükbe juttatják. Később, pihenés közben felöklendezik a bendő tartalmát, és újra - ezúttal erősen megőrölve - átrágják. A szokásos füveken és lágyszárúakon kívül ősszel makkot és télen száraz faleveleket is fogyaszthatott.

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A marhafélék evolúciója teljes mértékben Eurázsiában zajlott, körülbelül 20 millió év alatt. Az őstulok legkorábbi lelete a közép-európai térségből negyedmillió éves, a riss-jégkorszak kezdetéből való. A jégkorszak végére elterjedési területe elérte legnagyobb kiterjedését, Nyugat-Európától a Kelet-kínai-tenger partjáig húzódott. Az ember az indiai-elő ázsiai régióban körülbelül 8000 éve kezdett el állattartással foglalkozni. A szarvasmarha az első háziasított fajok egyike. Valószínűleg egymástól függetlenül több helyen sikerült a szelídítés, ott, ahol csak őstulok fordult elő, de a szintén szelídíthető európai bölény nem. Ez utóbbit soha nem háziasították, talán mert a szarvasmarha után már nem volt rá szükség. A ma élő sokféle szarvasmarhafajta tehát mind az őstuloktól származik.

Kialakulására vonatkozóan az 1980-as évekig az 1867-ben L. Rütimeyer által kidolgozott elmélet szolgált alapul, ami szerint a marhafélék a tülökszarvú kérődzők egyik csoportjaként a pliocén első felében három nagyobb alcsoportot alkottak (antilopmarhák - Leptobos, bivalyok - Bubalus és marhák - Bos). Ezek közül az antilopmarhák legkésőbb egymillió évvel ezelőtt kihaltak. Az afrikai ágra a háromszög-keresztmetszetű, teljes hosszában harántgyűrűzött szarv vált jellemzővé, az ázsiai bivaly a pleisztocén folyamán egész Eurázsiában elterjedt. A marhák ágát a szarvalakulás hasonlóságai szerint rendszerezték.

A leletek alapján a késői pliocénben és a korai pleisztocénben a Dekkán-fennsíkon együtt élt a széles homlokú ősmarha (Bos planifrons) a széles homlokú ősbölénnyel (Bison latifrons), és más nagy testű bivalyokkal (Bubalus palaeindicus, B. baini). Az őstulok csak a pleisztocén végén alakult ki.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]