Utószezon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Utószezon
1967-es magyar film
RendezőFábri Zoltán
AlapműRónay György: Esti gyors
Műfaj
ForgatókönyvíróSzász Péter
DramaturgBíró Yvette
Főszerepben
ZeneFényes Szabolcs
OperatőrIllés György
VágóSzécsényi Ferencné
HangmérnökLehmann Mihály
JelmeztervezőSchäffer Judit
DíszlettervezőRomvári József
GyártásvezetőBajusz József
Gyártás
GyártóMafilm
Ország Magyarország
Nyelvmagyar
Játékidő120 perc
Képarány1,37:1
Forgalmazás
ForgalmazóMOKÉP
Bemutató
  • 1967
  • 1967. február 23. (Magyarország)
Korhatár16 IV. kategória (NFT/24655/2018)
További információk
Sablon • Wikidata • Segítség

Az Utószezon Fábri Zoltán 1966-ban forgatott 120 perces fekete-fehér játékfilmje, amely Rónay György Esti gyors című műve alapján készült Páger Antal főszereplésével. A film arra keresi kíméletlen őszinteséggel a választ, hogy milyen felelősség terhel egy, az eseményekkel tehetetlenül sodródó, gyáva, megalkuvó értelmiségit egy család elhurcolásáért és lemészárlásáért a holokauszt idején.

Cselekmény[szerkesztés]

1961-ben, a jeruzsálemi Eichmann-per idején egy Balaton-parti vasúti restiben szenilitás felé haladó nyugdíjas öregurak, egykori magyar királyi hivatalnokok (volt földbirtokos, államtitkár, tábornok, bírósági elnök, tanár) sörözéssel és egymás ugratásával töltik az utószezont. Kitalálják, hogy megviccelik a már napok óta „igazolatlanul távolmaradt” szállodagondnok barátjukat, aki a háború előtt patikusként dolgozott. Felhívják telefonon, és „beidézik” a megyei rendőrkapitányságra. Kerekes megijed, a gonosz móka felszakítja benne az addig mélyen elrejtett bűntudatát. Másnap vonatra száll, de nem a rendőrségre, hanem a másik irányba lévő városba megy, ahol felidéződnek benne a tizenöt-húsz év előtti események.

A hajdan a zsidó Szilágyi-Silbermannék gyógyszertárában segédként dolgozó, egyébként nem politizáló, a körülötte történteket gyáva megalkuvással tudomásul vevő árja Kerekes egy „hacsak” megjegyzéssel elszólja magát gyerekkori barátja, Holl Péter rendőrkapitány előtt, ami miatt másnap elhurcolják és lemészárolják munkaadóit; ráadásul elfogadja a számára erőszakkal kiutalt patikát. A gyógyszertárhoz érve rátörnek az emlékek, s fokozatosan kibontakoznak a múltbéli események. Szinte önkívületben járja a helyszíneket, menekül a történtek és azok szereplői elől, végül betér egy moziba, ahol a híradóban az Eichmann-per kapcsán a haláltáborokat bemutató megrázó képsorokkal szembesül.

A barátok, akik előbb titokban követik, majd amikor látják, hogy Kerekes milyen felindult állapotba kerül, hajszolni kezdik, hogy megmondják neki: ők csak vicceltek. Az egész napos ámokfutás után este sikerül őt erőszakkal visszavinni a Sodits villájába, ahol – meglepetésükre – a szívrohammal küszködő Kerekes követeli, hogy az egyébként ittas társaság – közöttük egy nyugalmazott bíróval – tárgyalja le az ügyét. Az öregurak belemennek a groteszk bírósági tárgyalásba, de kiderül, mit sem értenek – vagy nem akarnak érteni – az egészből. Azt kérdezik például, (ál)naiv módon: tulajdonképpen miért is nem utaztak el Kerekesék? „Tanúként” meghallgatják az időközben előkerített rendőrkapitányt, Holl Pétert is, aki valójában egy boldog, elégedett ember, hiszen leülte a maga tíz évét, lelkiismerete tehát tiszta, s benzinkutasként remekül él a busás borravalóból.

Az alkalmi bíróság ügyésze, Laufer, akinek mindene és mindenkije odaveszett Auschwitzban, kiesik a többiek által az ügyet elbagatellizálni hivatott tárgyalási komédiában ráosztott szerepből, s halált kér a vádlottra, amiért másnap, józan fejjel nem győz bocsánatot kérni. Zorkay, a nyugalmazott bíró mégis felmenti, mert tudja, hogy tettével a főhőst mindenféle „objektív hatóság kiröhögné.” Kerekes másnap mégis elmegy az ügyészségre, hogy feladja magát, azonban elzavarják. Elhatalmasodó kínzó bűntudata, gyötrődése, s üldözési mániája öngyilkosságra készteti, ám kísérlete nem sikerül.

A zárójelenetben – mintha mi sem történt volna – a poharazgató és a világ dolgait kibeszélő társaság újra a restiben van, a szótlanul üldögélő Kerekessel együtt. A múlttal való szembenézési kísérlet kudarcba fúlt, az erkölcsi vizsgán mindenki megbukott, feloldozás nincs…

Szereplők[szerkesztés]

Stáblista[szerkesztés]

A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) film-adatlapja az alábbi személyeket sorolja fel: [3]

A film[szerkesztés]

Alapötlete, témája[szerkesztés]

A film alapötletét Rónay György Esti gyors című műve (Magvető, 1963) adta, azonban nem egyszerű adaptációról van szó; a két alkotás több helyen is jelentősen eltér. Míg a regény Kerekes személyében voltaképpen a kor tehetetlen tanújáról szól, aki nem látja jól a történéseket, s amit lát is, képtelen elmondani, a film magát az emlékezést állítja a középpontba. Az önváddal viaskodó főhőst az ügyészség elzavarja, a regényben még az egyházi hatalom is feloldozza. A könyvben 1944-ben elhunyt gyermekkori barát, a későbbi nyilas rendőrkapitány meghal, itt viszont nyugodt lelkiismerettel – hiszen ő megbűnhődött: letöltötte büntetését – nem is rosszul éli világát. A könyvben nem szerepel a saját bűntudatos kálváriáját járó vörös nő. A főhős a könyvben öngyilkos lesz, a filmben viszont életben marad, s cipeli tovább az önvád terhét.[4]

Fábri „holokauszt-filmet” készített, de nem a történetet meséli el, hanem minőségi módon szól a tragédiáért – ezen keresztül az egyéb közös bűnökért, szenvedésekért – való egyéni és társadalmi felelősségről, a szembenézés eltussolásáról. Ugyanakkor egy „film a filmben” jelenetben – amikor a főhős a moziba menekülve egy, a holokausztról szóló híradót néz meg – a magyar közönség először e filmben találkozhatott a haláltáborokat bemutató megrázó képsorokkal. Tudjuk, hogy valójában Magyarországon ilyen filmhíradó sosem készült; az Eichman-perre vonatkozó jeleneteit forgatták, a bevagonírozásról, koncentrációs táborról, foglyokról, csonttá aszott tetemekről, krematóriumról és tömegsírról készített egykorú felvételek pedig Alain Resnais Sötétség és köd című 1955-ös dokumentumfilmjéből származnak.[4][5]

A rendező szerint filmjének műfaja „tragikomédia. Bohóctréfa. Fájdalmas groteszk némi szégyenérzéssel. Beillik rémdrámának is”.[5] Filmnyelvi szempontból Fábri legradikálisabb alkotása. Nem riadva vissza időnként a burleszktől sem, jól használja fel a szatíra és a groteszk képi elemeit. A kimerevítéssel, stoptrükkökkel és a gyorsítással a cseh és a francia új hullám elemeit építi be az alkotásba, az idősíkok felbontásával, keverésével és egymásra csúsztatásával létrejövő szürrealista fantáziaképek pedig Ingmar Bergmant és Federico Fellinit idézik.[6]

Fogadtatása[szerkesztés]

Az Utószezon Fábri Zoltán egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legtöbb vitát és indulatot kiváltó alkotása. Az 1960-as években gyakorlatilag tabu témának számító holokauszttal foglalkozó filmet az akkori magyar kulturális vezetés nem fogadta kitörő lelkesedéssel; a társadalom közelmúltbeli erős érintettsége okán féltek, hogy az alkotás esetleg nemkívánatos feszültségeket kelt. A merev hivatalos hozzáállást a korabeli kritika is fanyalogva fogadta. A vita elsősorban arról bontakozott ki – kissé félresiklatva a lényeget –, hogy egyáltalán szabad-e a huszadik század legnagyobb tragédiájáról groteszket készíteni? B. Nagy László például az Élet és Irodalomban az auschwitzi gázkamrák képsorait „a magyar filmtörténet legvisszataszítóbb jelenetének" aposztrofálta, s a filmet „formalizmussá merevült, s az utánérzések iszapjába süllyedt” műként írta.[5][7]

A film premier előtti ősbemutatója 1967. február 18-án volt a győri Rába filmszínházban; a díszelőadáson részt vett Páger Antal, Apor Noémi, Szendrő József és Básti Lajos, valamint az alkotók közül Fábri Zoltán, Illés György, Szász Péter, Újhelyi Szilárd, Föld Ottó és Bajusz József.[8] Hivatalos bemutatója 1967. február 23-án volt a Puskin moziban, forgalmazásra is került, de visszafogottan, ezért jóval kevesebb emberhez jutott el, mint a korábbi Fábri-filmek. Az Utószezont „csupán” 397 ezren látták, szemben a Húsz óra 1 millió 52 ezres, vagy a Nappali sötétség 768 ezres nézőszámával.[4]

A filmet meghívták a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyszekciójába, ahol négy kisebb díjat nyert. A külföldi sajtóvisszhang egyértelműen jobb volt a hazainál. A Cineforum-díjat is „az emberségért, jó ritmusú és fantáziadús nyelvezetért, amelyben a groteszk nem közömbösíti az emelkedettséget, és az egyéni felelősségről tett szép vallomásért, az erőszak és türelmetlenség elleni állásfoglalásért” kapta.[5]

Ugyanakkor a sikert beárnyékolta, hogy a velencei filmfesztiválon kisebb botrány is keletkezett a film körül. Miután Izrael kifogásolta, hogy a főhőst a „háborús bűnös” Páger Antal alakította, az amerikai Variety magazin pedig a filmet a „magyar Jud Süssnek” nevezte,[9] kiemelkedő szerepet tulajdonítva Págernek annak a közhangulatnak a kialakításában, amely némán asszisztált a zsidók deportálásához, s botránynak minősítette a film részvételét a fesztiválon, azt pedig, hogy éppen Páger kapta a főszerepet, egyszerűen a kádári szocializmus cinizmusának tulajdonította, a versenyszekció zsűrijének amerikai tagja, Susan Sontag írónő elutasította és valósággal kiátkozta a filmet; bojkottra szólított fel ellene. Fábri védelmébe vette Págert azzal, hogy „a hatóságok megelégedésére tisztázta magát”.[4][5]

Gyártása[szerkesztés]

A film a Mafilm 1. Játékstúdióban készült. Forgatási helyszínként több vidéki és budapesti (például Óbuda, Fő tér) közterület szolgált. Az állomás és a vasúti resti jeleneteit a balatonaligai vasútállomáson vették fel. Az „Ezüst Sas” patika díszletét Győrben a Széchenyi téri Lloyd-székház oldalában építették fel.[8][10] Ugyancsak feltűnnek a filmben a fertőrákosi kőfejtő oszlopai, amikor a főszereplő lázálmában egykori munkaadóit keresi a sziklacsarnokban heverő zsidó tetemek között.[11]

Díjak[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Tóth Piroska néven.
  2. ↑ A stáblistán nincs feltüntetve.
  3. ↑ A MaNDA adatlapja.
  4. ↑ a b c d Zombory 2013.
  5. ↑ a b c d e Pethő 2017.
  6. ↑ Mátyás 2006.
  7. ↑ Barabás Klára: Fábri Zoltán filmművészete. mmakademia.hu. Magyar Művészeti Akadémia, 2015. [2019. október 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. október 27.)
  8. ↑ a b Kozma Endre: Az “Ezüst sas” patika. regigyor.hu. Régi Győr (blog) (2018. július 24.) (Hozzáférés: 2019. október 26.) arch
  9. ↑ Veit Harlan 1940-es, antiszemitizmusáról elhíresült német nemzetiszocialista propagandafilmjére utalt.
  10. ↑ Fazekas Eszter: "Felöltöztetni a teret, mint az embert...": Beszélgetés Romvári József díszlettervezővel. Történelmi magánügyek. Filmkultúra, 2004. [2017. november 1-i dátummal az [ eredetiből] archiválva]. (Hozzáférés: 2019. október 26.)
  11. ↑ Győr: Utószezon. Pest Megyei Hírlap, XI. évf. 40. sz. (1967. február 16.) 4. o. arch Hozzáférés: 2019. október 19.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Utószezon&oldid=26824735”