Szerkesztő:Seba/Temp/Edmund Hillary

Edmund Hillary
Született	1919. július 20. Új-Zéland, Auckland
Elhunyt	2008. január 11. (88 évesen) Új-Zéland, Auckland
Állampolgársága	új-zélandi
Házastársa	Louise Mary Rose (1953–1975) June Mulgrew (1989–2008)
Gyermekei	Peter, Sarah, Belinda
Szülei	Percival Hillary és Gertrude Hillary
Foglalkozása	Hegymászó, felfedező, diplomata és filantróp
Iskolái	Auckland Grammar School, Aucklandi Egyetem
Kitüntetései	Kitüntetései és címei
Halál oka	Szívinfarktus
Edmund Hillary aláírása
Sablon • Wikidata • Segítség

Sir Edmund Percival Hillary (Auckland, 1919. július 20. – Auckland, 2008. január 11.) új-zélandi hegymászó, felfedező és filantróp, aki Tendzing Norgaj, nepáli serpával 1953. május 29-én – a világon elsőként – feljutott a Föld legmagasabb hegycsúcsára, a 8848 méter magas Mount Everestre.

Hillary már fiatalkorában élénken érdeklődött a hegymászás iránt; első komoly hegymászóélménye 1939-ben, az új-zélandi Déli-Alpokban található Mount Ollivier csúcsának megmászása volt. A második világháborúban az Új-Zélandi Királyi Légierőnél szolgált, navigátorként. A szolgálat közben bekövetkezett balesetben komoly égési sérüléseket szenvedett, mely miatt leszerelték a hadseregtől. Hazatérését követően aktívan bekapcsolódott az új-zélandi alpinistaéletbe, melynek rövid idő alatt elismert tagja lett. Ebben az időben számos új-zélandi és európai csúcsot mászott meg, azonban figyelme már egyre inkább a Himalája felé fordult.

Először 1951-ben, egy új-zélandi szervezésű expedíció tagjaként jutott el a Himalájába, melynek során öt, 6000 méteresnél magasabb csúcsot hódítottak meg. Még ugyanebben az évben részt vett az Eric Shipton vezette brit Mount Everest-felderítő expedícióban, melynek célja annak felderítése volt, hogy a nepáli déli oldalon vezet-e megmászható út a csúcsra, majd 1952-ben a Cso-Oju meghódítását célul kitűző sikertelen kísérletben. Végül 1953-ban a John Hunt által vezetett kilencedik brit Himalája-expedíció során, Tendzing Norgaj serpa társaságában feljutott a Mount Everest csúcsára.

Hillary 1955-ben csatlakozott Vivian Fuchs Nemzetközösségi transzantarktiszi expedíciójához, amely – Ernest Shackleton terveit megvalósítva – a Déli-sark érintésével átszelte a teljes antarktiszi kontinenst. Az expedíció új-zélandi csapatának vezetőjeként – Roald Amundsen és Robert Falcon Scott után harmadikként – 1958. január 3-án szárazföldi úton elérte a Déli-sarkot. Később, 1985-ben, Neil Armstrong társaságában egy kis, kétmotoros repülőgéppel leszállt az Északi-sarkon. Ezzel ő lett az első, aki mindkét sarkot és a Everest csúcsát elérte.

1960-tól egészen haláláig küldetésének tekintette a nepáli serpa közösségek humanitárius támogatását. Az általa létrehozott Himalája Alapítványon keresztül számos iskolát, kórházat, repteret épített, és számos infrastrukturális és közegészségügyi beruházást valósított meg Nepálban. A serpák tiszteletük jeléül „burra száhibnak”, „nagyszívű úrnak” nevezték. 1985 és 1988 között Új-Zéland indiai és bangladesi főbiztosaként és egyidejűleg nepáli nagykövetként szolgált.

Hillary felfedező és jótékonysági munkája elismeréseként számos állami és társadalmi kitüntetésben részesült. Hazájában nemzeti hősként tisztelték, Nagy-Britanniában pedig elnyerte a legrangosabb állami kitüntetést, a Térdszalagrend lovagjává választották. Halálát követően Új-Zélandon állami temetés keretében búcsúztatták el, majd hamvainak egy részét egy nepáli csörtenben helyezték el, a Himalája hatalmas, hófödte csúcsai közvetlen szomszédságában.

Gyermek- és ifjúkora (1919–1939)

Edmund Percival Hillary 1919. július 20-án született az új-zélandi Aucklandben, Percival Augustus Hillary és Gertrude Hillary (születési nevén: Clark) második gyermekeként. Apai nagyapja, Edmund Raymond Hillary az angliai Lancashire-ben órás volt, aki az 1880-as években telepedett le Új-Zélandon, ahol házasságot kötött az ír Annie Clemetina Fleminggel. Anyai dédszülei Yorkshire-ból vándoroltak ki 1843-ban. Hillary apja, Percival előbb kifutófiúként, majd szerkesztőként dolgozott a Wairoa Bell helyi folyóiratnál, később pedig megvásárolta a North Auckland Timest. Az első világháborúban, az aucklandi gyalogos zászlóalj katonájaként, a Dardanellák megszerzéséért folytatott sikertelen hadművelet során, Gallipolinál megsebesült, melynek folytán leszerelék. Miután visszatért Aucklandbe feleségül vette Gertrude Clarkot. Percival a háborús élmények hatására heves és következetes pacifista volt, meggyőződésesen hitt a társadalmi igazságosság és egyenlőség eszméiben. Ezeknek az elveknek később nagy hatásuk volt a gyermekek világnézetére, a társadalmi kérdések iránti érzékenységére. A család Tuakauba, egy Aucklandtól hatvanöt kilométerre fekvő kisvárosba költözött, ahol Hillary apja a háború után három hektár földet kapott és méhészkedni kezdett. Pár évvel később visszatért az újságíráshoz és megalapította a Tuacau District News hetilapot, azonban a méhészettel sem hagyott fel. Hillary anyja, Gertrude tanárként dolgozott Tuakauban. Ednek egy nővére volt, June (1917–2016), és egy öccse Rex (1920–2004).

Auckland Grammar Scool

Tanárként dolgozó anyja sokat segített neki a tanulásban, így a tuakaui elemi iskolát kortársainál két évvel hamarabb, már tizenegy éves korában elvégezte. Már egészen fiatal korától lelkes olvasó volt, főként a fiúknak szóló kalandregényekért, így különösen Edgar Rice Burroughs, Rider Haggard és John Buchan történeteiért rajongott. Édesanyjával és testvéreivel a tuakaui Háborús Emlékházban berendezett mozinak is rendszeres látogatói voltak, ahol keddenként romantikus filmeket, szombatonként pedig westernfilmeket játszottak.

Anyjának fontos volt, hogy jó középiskolában tanuljon tovább, így felvételt nyert az Auckland Grammar Scoolba, amely abban az időben az egyik legjobb gimnáziumnak számított Új-Zélandon. A középiskola kezdetén kicsi és félszeg gyermek volt, nehezen barátkozott, testnevelő tanára pedig testi adottságaira tett gúnyos megjegyzéseivel már korán megtépázta önbizalmát. Később a következőképpen emlékezett vissza az esetre: „Ez volt az első komolyabb trauma, ami megalapozta az egész életemet végigkísérő fizikai kisebbrendűségi komplexusomat. A fizikai teljesítményeimet soha nem volt okom szégyellni, ellentétben szánalmas külsőmmel.”

Ruapehu-hegység (Tongariro Nemzeti Park)

Három és fél éven keresztül a távoli iskolába és onnan haza vonatozás életének szerves részévé vált. A többórás vonatúton rengeteget olvasott; volt olyan időszak, amikor naponta vett ki egy-egy új könyvet az iskolai könyvtárból. Már ekkoriban élénk érdeklődést mutatott a magas hegyek és az antarktiszi felfedezések iránt. Később egyik interjújában arról mesélt, hogy már gyermekkorától egyik legfontosabb példaképe Ernest Shackleton Antarktisz-kutató volt, akinek mindig is csodálta vezetői képességeit és a változó körülményekhez alkalmazkodását. Az ingázás megakadályozta abban, hogy részt vegyen a tanítás utáni programokban, azonban amikor az iskola harmadik évére megnyúlt és megerősödött – két év alatt huszonkét centit nőtt –, elkezdett vívóleckéket venni, dzsúdó- és bokszedzésekre járni és futni. 1934-ben sikeresen letette az érettségi vizsgát, mellyel önbizalma olyan további támogatást kapott, melyre akkoriban nagy szüksége volt.

1935-ben – amikor Hillary az utolsó évet végezte az gimnáziumban – a család Aucklandbe, a Remuera városrészbe költözött. Apja otthagyta az újságot és minden figyelmét a méhészkedésre fordította. A családnak hamarosan több mint ezer kaptára volt az Auckland környéki farmokon és külön mézfeldolgozó üzeme, ahol a mézet csorgatták és exportra üvegekbe töltötték. A mézbegyűjtésből és -feldolgozásból a család minden tagja kivette a részét, a gyermekek is végigdolgozták a hétvégéket és az iskolai szüneteket. Ed a gimnázium utolsó évében részt vett az iskola, Ruapehu-hegységbe szervezett téli kiránduláson; ekkor látott először havat életében. A tíznapos, síeléssel és játékkal teli kirándulás Hillary meghatározó élményévé vált, mellyel kapcsolatban a következőképpen összegezte érzéseit: „Mire hazaértem, vadul lelkesedtem a napfényért, a hidegért és a hóért – különösen a hóért!”

A középiskola után felvételt nyert az Aucklandi Egyetemre, ahol fizikát és matematikát tanult. Ebben az időszakban megismerkedett egy fiatalokból álló társasággal, akikkel a Waitakere-hegylánc őserdőiben túrázva töltötték téli vasárnapjaikat. Mivel fokozatosan egyre nagyobb részt kellett vállalnia a méhészkedésből, végül, két évet követően otthagyta az egyetemet. A család ebben az időben ismerkedett meg dr. Herbert Sutcliffe „sugárzó élet” tanaival, melynek lelkes követői, majd aucklandi képviselői lettek. A vallásfilozófiai irányzat a keresztény tanítások, a gyakorlati pszichológia, az egészséges életmód és a pozitív életszemlélet sajátos ötvözete volt. Ed végül elvesztette iránta az érdeklődését, azonban – bevallása szerint – sokat tanult abból.

A második világháború és a háborút követő évek (1939–1951)

Katonai szolgálat és az első komolyabb csúcsok

Hillary a Delta Camp kiképzőtáborban (1944)

Catalina hidroplán

Miután Új-Zéland 1939. szeptember 3-án hadat üzent Németországnak, Hillary jelentkezett a légierőhöz pilótaképzésre. A kiképzésre azonban hosszú ideig várni kellett és időközben lelkiismereti kétségei támadtak, így jelentkezését visszavonta. Később apja kérvényezte, hogy a nemzetgazdasági szempontból fontos méhészkedésben szükséges munkájuk miatt a fiait mentsék fel a katonai szolgálat alól, melynek alapján Edet felmentették, azonban Rex kérelmét elutasították, így négy évet szolgált egy börtöntáborban, Strathmore-ban.

Ebben az időszakban, 1939 végén Hillary egyik barátjával egy rövid, kétnapos kirándulásra utazott az új-zélandi Déli-Alpokba, az ország legmagasabb hegye, a 3724 méter magas Mount Cook lábánál fekvő Hermitage üdülőhelyre. Egy hegyi vezető kíséretében megmászták a szállás felett magasodó egyik hegy, a Mount Ollivier 1933 méter magas csúcsát. Ez volt Hillary életében az első komolyabb hegycsúcs, amelyre feljutott, és később élete egyik meghatározó élményeként tekintett vissza erre a pillanatra.

Végül Hillary kérelmére visszavonták a szolgálat alóli felmentését és 1944 januárjában behívták az Új-Zélandi Királyi Légierőhöz. Az alapkiképzésre a légierő Delta Camp központi kiképzőtáborában került sor, a Marlborough megyében lévő Wairau-völgyben. A tábor egy hegykoszorú övezte völgyben feküdt, így szabad hétvégéin a közeli hegyekbe járt túrázni, többnyire egyedül. Az egyik hétvégére háromnapos eltávozást kapott és elhatározta, hogy megmássza a tábortól 130 kilométerre fekvő Mount Tapuaenuku 2885 méter magas csúcsát. Az egyik barátja az út egy részén elvitte motorkerékpárral, azonban egy műszaki hiba miatt a hegy lábánál fekvő Shin-menedékházig tartó út utolsó 32 kilométerét gyalog kellett megtennie. Másnap az erős hóesésben és ködben nagy nehézségek árán tudott csak feljutni a hegy csúcsára. A leereszkedés során ráesteledett, és a sötétben botorkálva, éjszaka jutott vissza a kunyhóba. Hajnalban gyalog indult vissza a táborba, de hosszas gyaloglást követően egy teherautó felvette és Blenheimig elvitte, ahonnan autóbusszal pont takarodóra visszaért a bázisra.

Mount Egmont (Mount Taranaki)

A sikeres vizsgákat követően New Plymouthba vezényelték navigátorképzésre. Nagyon élvezte a Tasman-tenger felett, kétmotoros repülőgépeken végrehajtott navigációs gyakorlatokat, csakúgy, mint a hétvégéket, amikor több alkalommal is megmászta a 2518 méter magas Mount Egmont vulkáni kúpjait. Rendszerint kölcsönkért valakitől egy kerékpárt és szombaton ebéd után eltekert a hegy lábáig és felmászott az 1524 méter magasan lévő Tahurangi-kunyhóhoz. Másnap megmászta a hegycsúcsot, majd még aznap visszakerékpározott a táborba.

A kiképzést követően átvezényelték a Fidzsi-szigeteken lévő Lathala-öbölbe, ahol Catalina hidroplánokon végeztek mentési gyakorlatokat, majd a Salamon-szigetekre, a halavói légibázisra irányították át. A légibázison a repülőgépekkel főként járőrözési, kutatási és mentési feladatokat végeztek. Ez az időszak újabb kalandokat hozott számára; barátjával Ron Warddal vitorlázott, hegyet mászott és krokodilokra vadászott. Japán 1945. szeptember 2-ai kapitulációját követően az új-zélandi légierő katonáinak nagy része visszatért hazájába, azonban Hillary szakasza mentőegységi minőségben Halavóban maradt. Az egyik vasárnap Hillary és Ward az általuk helyreállított motorcsónakkal a nyílt tengeren visszafelé tartott a bázisra, amikor a csónak motorja, majd a kifolyó benzin az egész csónakot lángra lobbantotta, majd miután a két férfi a vízbe vetette magát, a csónak felrobbant. A baleset során mindketten égési sérüléseket szenvedtek, Hillary testfelületének negyven százaléka megégett, és csak nagy nehézségek árán sikerült a partot elérniük. Elgyalogoltak a legközelebbi településre, ahonnan hajóval a légibázisra, majd a guadalcanali amerikai kórházba szállították őket. Mindketten gyorsan gyógyultak és az orvosokat is meglepte, hogy Hillary milyen gyorsan talpra állt. 1945 decemberében tért haza Aucklandbe, és egészségi állapota miatt leszerelték a légierőtől.

Bekapcsolódás az új-zélandi alpinistaéletbe

Mount Cook (Aoraki) előtérben a Pukaki-tóval

Hazatérve Új-Zélandra Hillary a méhészkedés mellett minden szabadidejét a hegymászásnak, túrázásnak és síelésnek szentelte. Hegymászó-pályafutásában döntő fordulatot hozott, amikor 1946-ban megismerkedett Harry Ayresszal, Új-Zéland egyik legismertebb alpinistájával. Az elkövetkező három évben sorra mászták meg az ország legmagasabb csúcsait és Ayres mellett Hillary az ország egyik legjobb hegymászójává vált. 1947 januárjában közösen feljutottak a 3724 méter magas Mount Cookra, Új-Zéland legmagasabb csúcsára.

Legnagyobb kihívást jelentő közös vállalkozásuk a Mount Cook déli gerincének megmászása volt 1948. február 6-án, Mick Sullivan és Ruth Adams társaságában. Előttük ezen az útvonalon még senki sem jutott fel a hegyre. Három nappal később a csapat ismét útnak indult, hogy meghódítsa a nehezen megközelíthető La Perouse 3080 méter magas csúcsát. Routh Adams a csúcshoz vezető úton megcsúszott, biztosítókötele elszakadt és lezuhant a meredek fagyos lejtőn. Hillary a súlyos sérüléseket szenvedő társukkal maradt, míg Ayres és Sullivan segítségért indult. A Mick Bowie vezette ötnapos mentőakció – melynek során Adamset sikerült a hegyről lehozni – Új-Zélandon a mai napig híres hegyimentő-történetnek számít. A La Perouse-i mentőakcióban részt vett, Norman Hardie, Earle Riddiford és Bill Beaven is, akik már akkor az ország legjobb alpinistái közé tartoztak, azonban néhány éven belül – Hillaryvel egyetemben – már a Himalája 7000 méter feletti csúcsait mászták meg.

Hillary belépett az Új-Zélandi Alpinista Klubba, ahol megismerkedett Jim Rose-zal és Roland Ellisszel, a tapasztalt hegymászókkal, akik mentorai lettek. A közös túrák során ismerte meg Jim és Phil Rose lányát, Louise Mary Rose-t, későbbi feleségét. Louise tizenkét évvel fiatalabb volt nála, tehetséges zenész és lelkes természetjáró, aki életvidám természetével lenyűgözte Hillaryt. Szintén ebben az időszakban kötött életre szóló barátságot George Lowe-val, a komoly hegymászó tapasztalattal rendelkező tanárral, akivel a Haast-turistaházban találkozott egy túrája során. Amíg odakint tombolt a vihar, ők sárgarépaszeletekkel dámáztak és a Himalájáról álmodoztak.

Európai túra

Jungfrau

Néhány év tanítás után Hillary nővére, June Angliába költözött, hogy a londoni University College-ban fejezze be tanulmányait, ahol megismerkedett egy norvég orvossal. A szülők, Percy és Gertrude 1949 májusában Angliába utaztak, hogy részt vegyenek a pár esküvőjén. Anyja kérésére Ed szülei után utazott Londonba, majd a család egy európai körút során végigjárta Franciaországot, Olaszországot, Svájcot, Németországot, Ausztriát és Hollandiát. Miután visszatértek Angliába, Ed két új-zélandi barátjával ismét Ausztriába, Innsbruckba és a Stubai-Alpokba utazott. Miután megmásztak néhány csúcsot, továbbutaztak Svájcba, ahol a 4158 méter magas Jungfraut hódították meg. Ezzel Hillary egyik gyermekkori álma vált valóra, ahogy megfogalmazta: „Lélegzetelállító élmény volt, amikor végre a csúcsra tehettük a lábunkat – gyermekkoromban kincsként őriztem a Jungfrau fényképét, és most ott álltam a tetején!” A rövid kirándulás másik fénypontja a Matterhorn látványa volt Zermattból, bár ennek a legendás csúcsnak a megmászásával nem próbálkoztak meg. Még Svájcban volt, amikor levelet kapott barátjától, George Lowe-tól, amelyben arról tájékoztatta, hogy Earl Riddiford expedíciót szervez a Himalájába, melyre mindketőjüket meghívták. Ezzel Hillary élete jelentős fordulóponthoz érkezezett.

Himalája-expedíciók (1951–1952)

Új-Zélandi Garhvál-Himalája-expedíció (1951)

Earle Riddiford ügyvéd és hegymászó 1951-ben egy kizárólag új-zélandi alpinistákból álló nagyszabású Himalája-expedíciót szervezett, melynek eredeti célkitűzése a Mount Everest vagy a Kancsendzönga megmászása volt. Mivel az expedícióhoz nem sikerült a szükséges engedélyeket és támogatókat megszerezni, így végül a fő célkitűzés a Garhvál-Himalájában fekvő, addig megmászatlan, 7242 méter magas Mukut Parbat meghódítása lett. A csapat létszáma – a sorozatos visszalépések miatt – négy főre csökkent: Riddiford, Hillary, George Lowe és Ed Cotter vállalta a megváltozott feltételek mellett is a részvételt. A négyfős csapat 1951 januárjában főpróbaként nehéz terhekkel megrakodva, egyetlen nap alatt – elsőként – megmászta az új-zélandi Mount Elide de Beaumont Maximilan-gerincét, amit a Déli-Alpok legnehezebben megközelíthető és megmászható gerincének tekintettek.

Badrináth-templom

A csapat 1951. május elején hagyta el Új-Zélandot egy hidroplán fedélzetén, Ausztrália felé. Sydney-ből Colombóba hajóztak, ahol vonatra szálltak és több napos utazást után, Madrason és Kalkuttán keresztül érték el a Gangesz völgyét. Hillaryt már ekkor mélyen megrendítette az indiai nagyvárosok nyomornegyedeiben tapasztalt szegénység és társadalmi egyenlőtlenség. Onnan egy kanyargós buszúton jutottak el a Himalája lábánál fekvő Ranikhetbe, ahol a Himalája Klub intézkedésére már várta őket négy serpa kísérőjük: Paszang Dava Láma, Döndrup, Nima és Tendzing Norgaj. Harminc teherhordóval kiegészülve – a Kuari-hágón keresztül vezető – tíznapos gyalogút után értek el a Badrináth-templomhoz, a hinduk ismert zarándokhelyéhez. Megkísérelték megmászni a város felett tornyosuló 6583 méteres Nilcanta jégtornyát, azonban a mászás közben feltámadó hóvihar miatt vissza kellett fordulniuk. A városból tovább indultak a tibeti határ felé.

Az alaptábort a Shamro-gleccsernél, 5200 méteres magasságban állították fel. A tábor körül hó- és jégborította csúcsok tornyosultak és még egyiket sem mászta meg korábban senki. A táborból indulva Hillary, Lowe és Cotter nagy nehézségek árán feljutott az egyik szomszédos, 6100 méteres csúcsra, ahonnan éppen sötétedésre értek csak vissza. Két nap pihenőt követően útnak indultak, hogy a Mukut Parbaton felépítsék a kettes számú alaptábort. Miután kiépítették a tábort, a serpákat visszaküldték a Shamro-gleccsernél lévő táborba, egyedül Paszang maradt a csapattal. A következő két napon egy hasadékokkal szabdalt, sziklákkal teli jégesésen, a jég felszínébe lépcsőket vágva utat találtak a 6300 méter magas gerincre, ahol egy jégpárkányon a csúcstámadáshoz kialakították a hármas alaptábort. 1951. július 11-én reggel az öt fős csapat megindult a csúcs felé. Az út utolsó szakaszán a gerinc elkeskenyedett és a csapat nagyon lassan tudott előre haladni. Hillary és Lowe a várakozásban teljesen kihűlt, ezért visszatért a táborba azzal a szándékkal, hogy másnap – újult erővel – ismét megkísérlik a csúcstámadást. Riddiford, Cotter és Paszang azonban tovább folytatták az utat és a viharos szélben este háromnegyed hatkor végül elérték a Mukut Parbat 7242 méter magas csúcsát. A három férfi éjszaka, koromsötétben, halálra fáradtan tért vissza a táborba. Az egyre kedvezőtlenebb időjárás miatt kénytelenek voltak visszatérni Badrináth-ba. Riddiford nem érezte jól magát, így nélküle indultak vissza a Shamro-gleccserhez. Bár további öt csúcsot is megmásztak, az időjárási viszonyok nem tették lehetővé, hogy Hillaryék is feljussanak a Mukut Parbat csúcsára. Ettől függetlenül elégetetten tértek vissza Badrináth-ba, majd onnan Ranikhetbe.

A szállodában – nagy meglepetésükre – egy Eric Shiptontól, a legendás hírű veterán hegymászótól érkezett levél várta őket, melyet az új-zélandi Garhvál-expedíciónak címeztek. A levélben az állt, hogy Shipton három brit hegymászóval felderítő expedícióra indul a Mount Everest déli oldalára, melyhez az új-zélandi expedíció két tagja csatlakozhat azzal a feltétellel, ha megszerzi a belépési engedélyt Nepálba, és vállalja, hogy gondoskodik a szükséges felszerelésről és élelmiszerről. A levél előzménye volt, hogy az Új-zélandi Alpinista Klub elnöke – tudomást szerezve az expedíció tervéről – levelében beajánlotta őket a brit Himalája Bizottságnak és Shiptonnak. Végül Hillary és Riddiford voltak a szerencsések, mivel csak ők ketten rendelkeztek anyagi tartalékkal ahhoz, hogy fedezzék az expedíció rájuk eső költségeit. A csapat tagjai között azonban komoly feszültség alakult ki a döntéssel kapcsolatban.

Brit Mount Everest-felderítő expedíció (1951)

Námcse Bazár (háttérben a Thamserku)

Egy fiatal, huszonhat éves hegymászó, Michael Ward részletes tanulmányokat késztett a Brit Királyi Földrajzi Társaság archívumaiban található fényképfelvételek és térképek alapján a Mount Everest déli oldalának megmászási lehetőségeiről. A Királyi Légierő 1945-ben és 1947-ben készített légifelvételei alapján arra a következtetésre jutott, hogy az Everest széles és hóval borított délkeleti gerince elvezet a déli nyereghez, amely megoldást nyújthat a csúcs déli oldalról történő megmászásához. Kutatási eredményeit megosztotta a – Királyi Földrajzi Társaság és a Brit Alpinista Klub tagjaiból létrehozott – Egyesült Himalája Bizottsággal, hogy támogatásukat kérje egy, a Mount Everest délnyugati oldalának felderítésére tervezett expedícióhoz. A Bizottság megszerezte az engedélyeket a nepáli hatóságoktól, hogy 1951 őszén egy felderítő expedíció utazzon a térségbe. A Bizottság az expedíció vezetésére Eric Shiptont, az 1933-as, 1935-ös, 1938-as és 1938-as Everest-expedíciók veteránját kérte fel. A csapat tagjaként Tom Bourdillon, Bill Murray és Ward tartott Shiptonnal. A tizenkét fős serpacsoportot Ang Tharkaj vezette. Hillary és Riddiford két serpával, Paszang Dava Lámával és Nimával a Gangesz völgyén keresztülvonatozva ért a nepáli határra, Jogbaniba. Mivel Shiptonék már öt nappal érkezésük előtt elindultak, kénytelenek voltak egy terepjárót kibérelni, hogy utolérjék az expedíciót. Végül 1951. szeptember 8-án, Dinglában találkoztak a brit expedíciós csapattal. Hillary és Shipton között már a kezdetektől kezdve kölcsönös szimpátia alakult ki. Hillary példaképként tekintett Shiptonra, aki – Hillary előadása szerint – szinte öccseként pártfogolta a fiatal, tehetséges hegymászót.

Tengbocse-kolostor

A csapat közel egy hónapon keresztül menetelt a monszun időszak miatt folyamatosan zuhogó esőben, melynek során hol bokáig érő sárban, hol a megáradt folyókon átgázolva kellett előre jutniuk, mire Námcse Bazárba, a Khumbu-régió legnagyobb városába, a Magas-Himalája kapujába értek. Innen szakadatlan hóesésben – a Tengbocse-kolostor érintésével – tették meg a Khumbu-gleccser északi végéig vezető utat, ahol 5340 méteres magasságban, az Everest és a Nupcse lábánál felállították az alaptábort.

1951. szeptember 30-án Shipton és Hillary a Pumori csúcsára vezető gerinc feltérképezése során 6100 méter magasságig jutott, ahonnan tiszta kilátás nyílt a Khumbu-jégesésre, a Nyugati-völgykatlanra és a felette magasodó jéggel borított sziklafalra, valamint az Everest déli nyergére. Bár Shipton korábban kételkedett benne, de ezt követően mindkét hegymászó egyetértett abban, hogy nehéz, de nem lehetetlen a déli oldalról feljutni a Mount Everest csúcsára. Mivel ezen az expedíción sem a felszerelésük, sem az erőforrásuk nem volt alkalmas a csúcstámadás megkísérlésére, ezért elsődleges célkitűzésük az volt, hogy utat találjanak a jégesésen, amelyen egy későbbi expedíció során megpróbálkozhatnak a csúcs elérésével.

Eközben Riddiford, Bourdillon, Ward és Paszang feltérképezték a Khumbu-jégesés alsó szakaszait, utat keresve a felsőbb régiókba. Visszatérésük után Shipton, Hillary, Riddiford és Paszang a korábban felderített úton megkísérelte a feljutást a jégesés tetejére. Már majdnem elérték a gerincet, amikor a teljes jéglejtő lavinaszerűen leszakadt és magával sodorta Riddifordot, akit Paszang biztostókötele mentett meg attól, hogy a feneketlen mélységbe zuhanjon. Az eset megrázta a társaságot és úgy döntöttek, hogy a labilis hóviszonyok miatt néhány hétig nem próbálkoznak újra a jégesés megmászásával.

Baudhanáth-sztúpa Katmanduban

A társaság ezt követően két részre oszlott. Shipton Hillaryvel kelet felé indult, az Imdzsa-völgyben a Lhoce nagy déli fala alatt, majd egy magas hágón át feljutottak a Hongu gleccserrendszerének tetejére. A Hongut egy 6100 méter magasan lévő hágón át elhagyva feltárult előttük a Makalu-gleccser és Barun-gleccser felé vezető addig feltáratlan területe. Végül a hegyet nem az odavezető úton hagyták el, hanem az Ama Dablam déli nyergén átkelve, egy meredek jégfalon lépcsőket vágva másztak le a gleccser széléig. A másik társaság nyugat felé haladva megkísérelt átvágni a Nup La-hágón, azonban nem jártak sikerrel és kénytelenek voltak visszafordulni.

Miután a csapat egyesült, az alaptáborból indulva ismét megkísérelték a Khumbu-jégesés megmászását. A hóviszonyok most jóval stabilabbak voltak, mint előző alkalommal és sikerült átjutniuk azon a lejtőn, ahol a jégomlás korábban visszafordulásra kényszerítette őket. Bár a Nyugati-völgykatlan határáig nem jutottak el, azonban sikerült feljutniuk a jégesés tetejére, mellyel bebizonyították, hogy az Everesthez vezető útvonal egyik legnagyobb akadálya leküzdhető.

Az expedíció végeztével Hillary és Riddiford elköszönt az expedíciós csapattól és a Tasi Lapcsa-hágón átkelve – addig európai ember nem járta vidékeken keresztül – visszatért Katmanduba. Katmanduban a brit nagykövet látta vendégül őket, aki – nagy csalódásukra – arról tájékoztatta őket, hogy egy svájci expedíció megkapta az engedélyt, hogy a következő évben megpróbálja megmászni az Everestet. Mivel a városnak akkor még nem volt sem vasúti, sem légi kapcsolata a külvilággal, hegyi ösvényeken keresztül érték el a vasútvonal végállomását. Végül Bombay-on és Sydney-n keresztül tértek haza Új-Zélandra.

Brit Cso-Oju-expedíció (1952)

Cso-Oju

A nepáli hatóságok 1952-ig rendszerint évente egy expedíció részére adtak engedélyt a Mount Everest megmászásának kísérletére. Korábban a britek szinte monopóliumot élveztek ezen a területen, azonban az 1952-es évre egy svájci expedíció kapta meg a lehetőséget a csúcstámadásra. Ennek alapján az Egyesült Himalája Bizottság – amellett, hogy 1953-ra megszerezte az engedélyt a brit Mount Everest-expedícióhoz – a felkészülés jegyében az Everesttől nyugatra található, 8188 méter magas Cso-Oju, a világ hetedik legmagasabb hegye megmászására szervezett expedíciót. Az expedíció célja – a terület feltérképezése mellett – az oxigénfelszerelések tesztelése és a magashegyi klímának az emberi szervezetre gyakorolt hatását vizsgáló fiziológiai mérések elvégzése volt. A Bizottság az expedíció vezetésére Eric Shiptont kérte fel, aki Hillary mellett Riddifordot és – Hillary kérésére – George Lowe-t is meghívta csapatába. A csapat további tagjai a brit Charles Evans, Tom Bourdillon, Ray Colledge, Alfred Gregory és dr. Griffith Pugh, valamint a kanadai Campbell Secord voltak.

Az expedíciós csapat nem sokkal azután ért Námcse Bazárba, hogy a svájciak elindultak az Everest felé. Először a Thami-völgy felől próbálták felderíteni a Cso-Ojuhoz vezető utat, de úgy ítélték meg, hogy a déli oldalról túlzottan kockázatos volna azt megmászni. Az előző évi expedíció során Bourdillon és Murray átkeltek a Nangpa La-hágón Tibetbe és beszámolójuk szerint a Kyetrak-gleccser felől megközelíthető a Cso-Oju csúcsa. Ennek alapján Shipton úgy döntött, hogy ezen az útvonalon próbálják meg a csúcs elérését. A csapat 1952. április végén a 5200 méter magasan, a Nangpa La szomszédságában állította fel az alaptábort.

Nangpa La

Az 1951-es felderítőexpedíció óta azonban jelentősen megváltozott Tibetben a politikai környezet. Az országot megszállták a kínai csapatok, amelyek 1951. szeptember 9-én bevonultak az ország fővárosába, Lhászába. 1951 végéig nagyságrendileg 20 000 fős kínai haderőt vezényeltek Tibetbe. Az alaptáborban a vándorló tibeti serpáktól Shiptonék tudomást szereztek arról, hogy a kínai csapatok bevonultak a Nangpa Lához legközelebb fekvő településre, Tingri városába. Mivel a csúcs felé vezető, tervezett útvonal már a tibeti oldalon fekszik, ezért heves vita alakult ki a csapat tagjai között, hogy vállalható-e az a kockázat, hogy esetleg a kínaiak fogságába esnek. Shipton kifejezetten ellenezte a tibeti oldalra az átkelést, azonban a csapat több tagja, köztük Hillary is amellett érveltek, hogy a tervezett útvonalon haladva próbálják meg elérni a csúcsot. Végül egy kompromisszumos megoldásként elfogadták, hogy bár a tervezett úton haladnak, azonban a tibeti oldalon nem állítanak fel állandó táborokat.

A hat hegymászóból és hat serpából álló csapat átkelt a Nangpa La-hágón, feljutott a Kyetrak-gleccseren és felkapaszkodott a Cso-Oju gerincére, 7600 méter magasságig. A csúcs előtt azonban egy hóval és jéggel borított sziklafal állta útjukat. A csapatnak már csupán egynapi élelme volt, azonban Hillary elindult a csúcs felé és a jégfalban elkezdett lépcsőket vágni. A társaság tagjai azonban meggyőzte őt, hogy hagyjanak fel a próbálkozással és forduljanak vissza. Hillary végül hallgatott társaira és a csapat kedveszegetten visszatért a táborba. Hillary óriási kudarcként élte meg a sikertelen próbálkozást. Érzéseit a következőképpen fogalmazta meg: „Elveszítettük a bátorságunkat, még próbálkozni sem mertünk. Utólag borzasztóan szégyelltem, hogy ilyen könnyen feladtuk a dolgot, de azt hiszem, nehéz megbirkózni egy olyan heggyel, mint a Cso-Oju, ha az embernek folyton a háta mögé kell nézegetnie.”.

Rongbuk-kolostor (háttérben a Mount Everest északi oldalával)

A sikertelen csúcstámadást követően Hillary és Lowe – Shipton engedélyével – három serpa társaságában átkelt a Nup La 5900 métereres hágóján a Rongbuk-gleccserhez, az Everest északi oldalához. Bár a terület a tibeti oldalon feküdt és Rongbuk-kolostort már elfoglalták a kínaiak, azonban az útvonalat úgy választották meg, hogy a Nup La felé végig szabad legyen a menekülés lehetősége. Bejárták az Everest északi oldalának alacsonyabb lejtőit, melynek során eljutottak a korábbi, 1920-as és 1930-as években szervezett híres expedíciók 1-es számú alaptáborához és megpillanthatták a híres Északi-nyerget és a hozzá vezető havas lejtőket, melyeken a korábbi expedíciók megpróbáltak feljutni az Everest csúcsára.

Amikor visszatértek Pangbocséba, Shiptontól megtudták, hogy a svájci expedíció nem ért fel a csúcsra. A svájciak Edouard Wyss-Dunant vezetésével, a Shiptonék által 1951-ben felderített útvonalon, a Khumbu-jégesésen keresztül feljutottak az Everest déli nyergére. Raymond Lambert és Tendzing Norgaj (aki teljes jogú tagként vett részt az expedícióban) miután hálózsákok, főzőfelszerelés és megfelelő mennyiségű étel, folyadék és oxigén nélkül 8400 méteres magasságban eltöltöttek egy éjszakát, 1952. május 28-án indultak a csúcstámadásra. Miután hatalmas küzdelemmel, a meghibásodott oxigénkészülékek miatt gyakorlatilag oxigén nélkül másztak a csúcs felé, végül 8595 méter magasságból, a csúcs alatt 250 méterrel kénytelenek voltak visszafordulni. A svájciak októberben még egyszer megpróbálkoztak a csúcs elérésével, azonban a rossz idő miatt csak a Déli-nyeregre sikerült feljutniuk és végül a második kísérlettel is fel kellett hagyniuk. Ezzel a britek előtt nyitva állta az út, hogy 1953-ban megpróbáljanak feljutni a Mount Everest csúcsára.

Bár a Cso-Oju-expedíciót szinte mindenki kudarcként értékelte, azonban – mint később bebizonyosodott – jelentősen hozzájárult a későbbi sikeres csúcstámadáshoz. Az expedíció során jelentős tapasztalatokat szereztek az oxigénkészülékek használatával kapcsolatban, Griffith Pugh fiziológiai vizsgálatai pedig utat mutattak a magashegyi viszonyok között végzett tevékenységet elősegítő feltételek területén.

A Mount Everest meghódítása (1953)

Az expedíció előkészületei

A Mount Everest déli oldala és a környező hegyek

A Cso-Oju-expedíciót követően eldőlt, hogy 1954-ben a franciák, 1955-ben pedig ismét a svájciak kaptak engedélyt a nepáli hatóságoktól az Everestre vezetett expedícióra. A brit Egyesült Himalája Bizottság komoly előkészületekbe kezdett az 1953-as Mount Everest-expedíció megszervezésére. A Bizottság Eric Shiptont kérte fel az expedíció vezetésére. Shipton Hillary és Lowe mellett az 1951–1952-es expedíciók tagjait is beválogatta a csapatba. Ugyanakkor a Bizottság több tagjának megingott a bizalma Shiptonban, többen nem tartották alkalmasnak egy nagyszabású expedícióval járó szervezési feladatok irányítására. Egy olyan erősebb kezű, céltudatosabb vezetőt kerestek, aki garantálja, hogy feljutnak a csúcsra. A Bizottság – hosszas egyezkedést követően – végül John Huntot, a brit hadsereg egyik németországi alakulatának, komoly hegymászótapasztalatokkal rendelkező ezredesét nevezte ki expedícióvezetővé.

Hunt hazatérve Londonba nagy lendülettel nekikezdett az expedíció előkészítésének. A személyi összetétel vonatkozásában ragaszkodott hozzá, hogy a csapat tagjai – a tagok közötti egység fenntartása, a súrlódások és a versengés minimalizálása érdekében – kizárólag a brit Nemzetközösség országaiból kerüljenek ki. A Himalájában szerzett gyakorlati tapasztalatok miatt a csapat gerincét végül Shipton 1951–1952-es expedícióinak tagjai képezték. Hunt Edmund Hillary és George Lowe mellett Charles Evanst, Tom Bourdillont, Alfred Gregoryt, Michael Wardot mint az expedíció orvosát és Griffith Pugh fiziológust hívta meg a csapatba. Az újonnan érkezők között volt Wilfrid Noyce veterán hegymászó, aki a második világháború alatt Kasmírban hegyi kiképzőként szolgált, Charles Wylie, a brit hadsereg 10. Gurka Dandárjának őrnagya, aki beszélt nepáli nyelven és az expedíció titkári feladatait is ellátta, George Band geológushallgató és Michael Westmacott az Oxfordi Egyetem hegymászóklubjának elnöke. A csapathoz csatlakozott Tom Stobbart operatőr, azzal a céllal, hogy az expedícióról filmet készítsen és James Morris a The Times tudósítója. A The Times magazin a kizárólagos tudósítási jogokért cserébe 10 000 £ támogatást nyújtott az expedícióhoz. A svájci expedíció második, őszi csúcstámadási kísérletét követően Huntnak sikerült megállapodnia Tendzing Norgajjal, hogy hegymászóként és szirdárként, a serpák vezetőjeként csatlakozzon a csapathoz.

A szervezés során Hunt nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy az expedíció a lehető legjobb minőségű, legmodernebb felszereléssel és ellátmánnyal induljon útnak. A korábbi expedíciókhoz képest ez megtöbbszörözte a felszerelés szállításával kapcsolatos feladatokat. A ruházat beszerzésével kapcsolatban kikérték a cambridge-i Sarvidéki Kutatóintézet véleményét, melynek alapján könnyű, gyapot–nylon anyagból készült a felsőruházatot, pehellyel bélelt alsóruházatot, prémmel és gyapotrostokkal szigetelt kétrétegű hegymászóbakancsokat, valamint háromrétegű kesztyűt tartottak a legalkalmasabbnak az időjárással szembeni védelemre. Az oxigénfelszerelések túlnyomó többsége, hagyományos, nyílt rendszerű berendezés volt, azonban a Tom Bourdillon és apja által kifejlesztett zárt rendszerű, kísérleti készülékekből is rendeltek az expedíció számára. Az élelmezés tekintetében – Dr. Pugh tanácsait követve – a csúcstámadás szakaszára külön, a magashegyi körülmények szükségleteihez igazodó egységcsomagokat alakítottak ki. A felszereléseket a svájci Középső-Alpokban, az Eiger, a Mönch és a Jungfrau térségében próbálták ki a végső döntést megelőzően. Az indulás előtt, 1953 januárjában az expedíciós csapat és a tartalék tagok Észak-Wallesbe utaztak egy közös, csapatépítő jellegű gyakorlatozásra, melynek során a Snowdon és Glyderau lejtőin gyakorolták az együttműködést és tesztelték az oxigénfelszerelések működését.

Miután minden előkészülettel végeztek, a csapat brit tagjai 1953. február 12-én kihajóztak Angliából. Ez volt a kilencedik Mount Everestre induló brit expedíció, és a hetedik olyan, amely kifejezetten a csúcs meghódítását tűzte ki célul.

Helyszíni előkészületek és aklimatiztáció

Katmanduban Sir Christopher Summerhayes brit nagykövet szállásolta el az expedíciós csapatot. Itt csatlakozott a britekhez a két új-zélandi, Hillary és Lowe, valamint Tendzing Norgaj vezetésével egy húsz fős serpa különítmény. Útközben további tizenhat serpát toboroztak, így összesen harminchat serpa segítette az expedíció munkáját. 1953. március 10-én és 11-én a hegymászók, serpák és a háromszázötven teherhordó menete két hullámban, nyolctonnányi málhával elindult a 3876 méter magasan fekvő Tengbocse-kolostor felé. Útközben a hegymászók gyakorolták az oxigénkészülékek használatát és éjjelenként két-két fő maszkkal az arcán aludt, hogy hozzászokjanak annak viseléséhez. Námcse Bazárba, a régió fő településére érve a serpák rokonai fogadták őket, és csanggal (rizsből főzött sörrel) és tibeti teával kínálták a csapat tagjait.

Tizenhét nap múlva értek Tengbocsébe, ahol kialakították az akklimatizációs alaptáborukat. A felszerelések elrendezését követően a hegymászók és a serpák három csoportban (melyeket Hunt, Hillary és Evans vezetett), három héten át akklimatizáló mászásokat végeztek a település közelében lévő területeken és csúcsokon. A próbamászások során dr. Griffith Pugh élettani vizsgálatokat folytatott a csapat tagjain, mellyel az egyes csapattagok magashegyi körülményekhez alkalmazkodását vizsgálta.

Hunt – a svájci expedícióhoz hasonlóan – a Khumbu-gleccser, Khumbu-jégesés, Nyugati-völgykatlan (Western Cwm), Déli-nyereg, Déli-csúcs útvonalon tervezte a Mount Everest csúcsának elérését. A hegy megmászását két szakaszra osztotta: az első, felépítési szakaszra, amely az alaptábortól a Déli-nyeregig tart, valamint az onnan induló csúcstámadási szakaszra. A korábbi tapasztalatokból tanulva elsődleges feladatnak tekintette, hogy a Déli-Nyeregre a lehető legnagyobb létszámú támogató személyzetet, megfelelő mennyiségű készletet és felszerelést feljuttassanak annak érdekében, hogy a csúcstámadások számára megfelelő támogatást tudjanak biztosítani. A tavaszi expedíció során három csúcstámadási kísérlettel számoltak, amelyeknek aránylag gyors egymásutánban kell megvalósulniuk, hogy a nagy magasság ne gyengítse le az abban résztvevő hegymászókat és a lehető leginkább ki tudják használni a csúcstámadáshoz kedvező időjárási viszonyokat. Mivel a nepáli kormány engedélye egy egész évre szólt, arra az esetre, ha tavasszal nem vezetne eredményre a vállalkozás, az esős évszak után, ősszel ismét megkísérelték volna a csúcs elérését.

Az alaptáborok és a csúcsra vezető út kiépítése

Khumbu-jégesés

Nyugati-völgykatlan

A Lhoce déli oldala

Hillary-lépcső

Az eredeti alaptábort a Kála Patthar lábánál fekvő Górak Sép településnél állították fel április 12-én, melyet később átköltöztettek a Khumbu-gleccserre. Ezt követően Hillary, Band és Lowe megkezdték a jégesésen keresztülvezető útvonal feltérképezését és kiépítését. A második tábort 5920 méter magasságban a jégesés felénél, április 15-én, míg a harmadik tábort 6160 méter magasságban a Nyugati-völgykatlan bejáratánál, április 22-én állították fel. A jégesésen a gleccserszakadékokat alumínium létrákkal hidalták át, melyeteket később a Tengbocse környékéről felszállított farönkökkel helyettesítettek, hogy megkönnyítsék a teherhordók feljutását. Az elkövetkező napokban Hunt, Bourdillon és Evans a völgykatlanban két újabb tábort hozott létre 6400 és 6700 méteren, az utóbbit közvetlenül a Lhoce-fal aljánál. A völgykatlan felénél, az előző évi svájci tábor helyén május 1-én felállított négyes számú táborban előretolt műveleti alaptábort alakítottak ki. A felderítőmászásokkal és a táborok kialakításával párhuzamosan elkezdődött a többtonnányi felszerelés és élelmiszer felszállítása a völgykatlanban felállított műveleti táborba. Az ún. „ingajáratokkal” a serpák egyik csapata a harmadik táborig szállította fel a csomagokat, majd onnan egy másik csoport a négyes és ötös táborba hordta azokat.

A hegymászók lassan kezdtek akklimatizálódni. A Hillary–Tendzing páros már a kezdetektől fogva nagyon sikeresnek bizonyult; harmonikusan, energikusan és ügyesen működtek együtt. Mind felfelé, mind lefelé a többi hegymászónál gyorsabban tudtak haladni. Mindkettőjüket fűtötte a bizonyítási vágy, hogy őket válasszák ki a végső csúcstámadásra. Az egyik alkalommal négy óra alatt oda-vissza megjárták az alaptáborból a négyes táborba vezető utat, a három napra elosztott kilenc óra helyett. A jégesésen, egy gleccserszakadék felett átugorva Hillary alatt leszakadt egy jégtömb és vele együtt a szakadékba zuhant. Tendzing hidegvérének és mentőkötelének köszönhetően végül sérülés nélkül jutott ki a szakadékból. Később társainak elmondta, hogy Tendzing nélkül nem élte volna túl a balesetet.

Bourdillon, Evans, Ward és Wylie 7000 méter magasságban a Lhoce-falon, május 4-én kialakította hatos tábort, majd alig két hét múlva, május 17-én Wilfrid Noyce és Lowe 7300 méteren létrehozta a hetes számú tábort is. Végül május 21-én Noyce és Annullu serpa elérte a Déli-nyerget, majd a rá következő napon Hillary, Wylie, Tendzing és egy csapat serpa 7900 méter magasságban felállította a nyolcas tábort a nyergen, ahonnan a csúcstámadásokat tervezték megindítani.

Időközben, május 7-én Hunt összehívta a hegymászókat és ismertette a csúcs megmászásának végső tervét. Az expedíció vezetője két egymást követő csúcstámadással számolt. Az első során Tom Bourdillion és Charles Evans a nyolcas táborból indulva a kísérleti, zárt rendszerű oxigénkészülékkel megmássza a Déli-csúcsot, majd – amennyiben lehetőségük nyílik rá – megkísérli elérni a főcsúcsot. Ezzel párhuzamosan Hunt, Gregory és öt serpa a Délkeleti-nyergen a lehető legközelebb jutva a Déli-csúcshoz, legalább 8500 méter magasságban kialakítja a kilences tábort. A következő napon Hillary és Tendzing, a második hullámban, nyílt rendszerű, hagyományos oxigénkészülékkel felmászik a kilences táborhoz, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel célba veszik a csúcsot. Amennyiben mindkét kísérlet eredmény nélkül zárul, úgy – egy rövid pihenő időszakot és a készletek feltöltését követően – Wilfrid Noyce és Michael Ward egy harmadik, végső kísérletet tesz a csúcs elérésére.

Az első csúcstámadás

Miután a szükséges készleteket felszállították a nyolcas táborba, 1953. május 26-án kezdetét vette az expedíció végső, csúcstámadási szakasza. A csomagokkal megpakolt Hunt és Da Namgjal serpa kora reggel elindultak a délkeleti gerinc felé. Bourdillon és Evans az egyik oxigénkészülék meghibásodása miatt csak egy órával a tervezett indulás után tudott útnak indulni. A könnyebb felszereléssel hamarosan megelőzték társaikat és gyors iramban haladtak felfelé. Végül 13 órakor elérték az Everest 8760 méter magas déli csúcsát, amely egyben rekordot is jelentett. Előttük még senkinek sem sikerült ilyen közel jutnia a csúcshoz és magasabban voltak, mint bármely más nyolcezres hegy csúcsa. Mivel ekkorra Evansnek már komoly gondjai voltak a légzőkészülékével, amelyet Bourdillonnak nem sikerült megjavítania, végül a visszafordulás mellett döntöttek.

Eközben Hunt és Da Namgjal – a kilences tábor felszerelésével megrakodva – lassan haladt felfelé a Délkeleti-nyergen. Azt remélték, hogy sikerül elérniük a Déli-csúcs alatt, 8500 méteren lévő hópárkányt, azonban megállásra kényszerültek nem sokkal a felett a sátor felett, amelyet egy évvel korábban állított Lambert és Tendzing.

A visszaút Bourdillonék számára rémálommá vált. Evans alig kapott levegőt, Bourdillon pedig hasztalan igyekezett megjavítani társa oxigénkészülékét. A fáradtság miatt Evans megcsúszott és magával rántotta a Bourdillont is; kis híja volt, hogy mindkét hegymászó a szakadékba zuhanjon. Végül teljesen kimerülve jutottak vissza a Déli-nyergen felállított nyolcas táborba.

Másnap – a tervekkel ellentétben – az erős szél miatt Hillary és Tendzing nem indult útnak a csúcs felé. Evans, Bourdillon és Ang Temba serpa visszaindult a hetes tábor felé, azonban Bourdillon rosszul lett, és összeesett. Hunt végül maga is a visszatérő csapattal tartott, hogy segítsen biztonságban lejutni a nyeregről a csúcstámadásban teljesen kimerült társainak.

A világ tetején

Edmund Hillary és Tendzing Norgaj (1953)

1953. május 28-án reggel vette kezdetét a második csúcstámadás folyamata. Reggel fél kilenckor George Lowe, Alfred Gregory és Ang Nyima serpa oxigénpalackokkal és felszereléssel megrakodva indult útnak a gerinc felé, míg tíz órakor Hillary és Tendzing is követte őket. A két csapat a korábbi svájci tábor közelében találkozott, ahonnan együtt haladtak tovább. Miután felvették a Hunték által elhelyezett felszerelést, úgy döntöttek, hogy az eredeti terveknek megfelelően, feljebb állítják fel a kilences tábort, ahonnan másnap megkísérlik elérni a csúcsot. Végül délután fél három körül, 8500 méter magasságban, egy sziklafal alatt találtak egy, a sátor felállításához alkalmas helyet. Lowe, Gregory és Ang Njima visszatértek a nyolcas táborba, míg Hillary és Tenzding felkészült az éjszakára. Nagy nehézségek árán sikerült megtisztítani a jégtömböktől a területet és felállítani a sátrat. Ezt követően megvacsoráztak, és a kiszáradás megelőzése érdekében rengeteg folyadékot (levest, limonádét és kávét) fogyasztottak. A szűk helyen Tendzing matraca félig a mélység felett lógott, Hillary pedig félig ülve kellett hogy aludjon. Éjszaka a hőmérő -27 °C-ot mutatott, az alváshoz használt oxigén pedig csak két kétórás időszakra volt elég. Mégis – elmondásuk szerint – az éjszaka nem viselte meg őket.

Másnap, május 29-én a két hegymászó hajnali négy óra körül elkezdett készülődni. Hillary nedves bakancsa az éjszaka során keményre fagyott, így a primuszfőző felett kellett kiolvasztania. Megreggeliztek, leellenőrizték a felszerelést, és fél hétkor készen álltak az indulásra. A mászás első része kemény feladatnak bizonyult a jeges kéreggel bevont hóban, amely gyakran beszakadt a súlyuk alatt. Feljebb megtalálták a két oxigéntartályt, amelyet Bourdillon és Evans hagyott hátra az első kísérlet alkalmával. A két tartály még nem ürült ki és pont elégséges oxigént tartalmazott ahhoz, hogy visszafelé a Déli-nyeregig kitartson. Kilenc órakor elérték a Déli-csúcsot, négy órával korábban, mint Bourdillon és Evans. Kicserélték a kifogyott oxigénpalackokat és tovább haladtak a Csúcs-gerincen, ahol előttük még senki sem járt. Jobboldalt, a Kangsung-fal föltöö hosszú jégpárkányok függtek, balra pedig meredek jéglejtő futott le egy közel 2500 méteres szakadék felé a Nyugati-völgykatlan felé. Hillary úgy számolta, hogy percenkénti háromliteres oxigénfogyasztással a palackok pont kitartanak a csúcsig és vissza. Hamarosan elértek egy 12 méter magas függőleges sziklafalhoz, a később Hillary-lépcsőnek elnevezett képződményhez, ahol Hillarynek a sziklafal és az arról levált jégréteg között keletkezett résben sikerült felmásznia fal tetejére, majd felsegítette arra Tendzinget is. Feljebb a gerinc íve is szelídebb lett, így a mászás is könnyebbé vált. Egy keskeny hógerincen felkapaszkodva végül ott álltak a világ tetején. 1953. május 29-én 11 óra 30 perckor Edmund Hillary és Tendzing Norgaj feljutott a 8848 méter magas Mount Everestre, a Föld legmagasabb hegycsúcsára.

„	Nem éreztük úgy, hogy meghódítottuk az Everestet; úgy éreztük, hogy a hegy megkönyörült rajtunk. (Edmund Hillary)	”

A csúcson a két hegymászó kezet rázott, és megölelte egymást. Hillary több más fotó mellett készített – egy később legendássá vált – fényképet Tendzingről, jobb kezében a magasra emelt jégcsákánnyal, melynek nyelén ott lobogott az ENSZ, India, Nepál és az Egyesült Királyság zászlaja. Tendzing egy kis gödröt ásott a hóba és gondosan elhelyezett benne pár szem csokoládét, kekszet és a lányától kapott színesceruzát hogy ezzel kedveskedjen az isteneknek, akik – hite szerint – időnként ide látogatnak. Hillary – Huntnak tett ígéretének megfelelően – a csúcson elhelyezte a tőle kapott feszületet.

A két alpinista mintegy negyedórát tartózkodott a csúcson, a korlátozott oxigénkészletek miatt tartaniuk kellett az eredeti menetrendet. Egy órával később már ismét a Déli-csúcson voltak, majd továbbhaladva felvették az Evans és Bourdillon által hátrahagyott palackokat. A gerinctáborban kicserélték a tartályokat, magukhoz vették személyes tárgyaikat, majd – egy rövid pihenőt követően – tovább folytatták az ereszkedést. A Déli-nyereg közelében találkoztak George Lowe-val, aki eléjük ment, hogy forró levessel és friss oxigéntartályokkal lássa el őket. A közeledő Lowe kérdő pillantására Hillary odaordított: „Hát, legyűrtük az ördögadtát!”.

Az éjszakát a nyolcas táborban töltötték, majd másnap leereszkedtek a Lhoce-fal meredek lejtőin, és a Nyugati-völgykatlanon át haladtak a négyes tábor felé. A táborban az expedíció többi tagja még semmit sem tudott a diadalról, mert a hetes táborból leadott jelzés a köd miatt nem volt látható. Amikor a táborban várakozók meglátták a lassan vánszorgó csúcstámadó csapatot a tábor felé közeledni elkezdtek kiszállingózni a sátraikból. Mikor George Lowe felemelt hüvelykujjal integetett, majd diadalmasan felemelte jégcsákányát és félreérhetetlenül a csúcs felé mutatott, már mindenki tudta, hogy a hosszú hónapok megfeszített munkája eredményre vezetett: sikerült meghódítani a világ legmagasabb csúcsát. Tom Stobart operatőr örökítette meg a mámoros jelenetet, ahogy a fáradt, de önfeledten mosolygó Hillary és Tendzing fogadja az elérzékenyült Hunt, a hegymászótársak és serpák gratulációit.

Az Everest után

Nemzetközi hírnév

II. Erzsébet és Fülöp herceg a koronázást követően (1953)

A visszatérést követően a két hegymászó a társaknak újra és újra elmesélte a csúcs elérésének részleteit, melyet James Morris, a The Times újságírója részletesen lejegyzett. Morris Westmacott-tal még az este folyamán leereszkedett az alaptáborba, és futárral kódolt üzenetet küldött Námcse Bazárba. Az üzenet azonban épp az ellenkezőjét tartalmazta annak, ami valóban történt. Namcséből a rádiós továbbította az üzenetet a brit nagykövetnek Katmanduba. A nagykövet rögtön tájékoztatta arról a Times szerkesztőségét, ahol azt dekódolták és továbbküldték a Buckingham-palotába és a Külügyminisztériumba. Másnap, 1953. június 2-án, II. Erzsébet királynő koronázásának reggelén a napilap – a világon egyedüliként – címlapon számolt be az Everest meghódításáról.

Dzsaváharlál Nehru

Hillary a Katmandu felé vezető úton értesült róla, hogy John Hunttal együtt a királynő lovaggá ütötte. Hillary – a maga sajátos humorával – ezt aképpen kommentálta George Lowe-nak, hogy elképzeli ahogy Sir Edmund Hillary, a Brit Birodalom lovagparancsnoka rongyos, piszkos overáljában végigmegy lakhelye, Papakura főutcáján; mivel ez megengedhetetlen, kénytelen lesz venni egy új overált. Ahogy továbbhaladtak a Katmandu-völgyben, mindenhol tömegek várták őket és hangos üdvrivalgással, nemzeti hősként ünnepelték Tendzinget. Az utcákon számos helyen olyan transzparenseket feszítettek ki, melyek Tendzinget ábrázolták egy hegycsúcson, nepáli zászlóval a kezében, másik kezében pedig egy kötéllel, mely a földön fekvő kimerült Hillaryra volt kötve. A nepáli vidék lakói szentül meg voltak győződve arról, hogy Tendzing ért fel elsőnek a csúcsra. Az elsőség kérdése évtizedeken keresztül végigkísérte mind Hillary, mind Tendzing életét. Bár később Tendzing önéletrajzi könyvében úgy fogalmazott, hogy Hillary ért fel elsőként a csúcsra, azonban nyilatkozataikban mindvégig azt hangsúlyozták, hogy együtt hódították meg a csúcsot, Hillary megfogalmazásában: „közös volt a kockázat és a siker – ez csapatmunka volt és semmi más nem fontos”.

Katmanduban a nepáli király és királyné fogadást rendezett az expedíciós csapat tiszteletére. A király Tendzinget Nepál legfényesebb csillagrendje kitüntetéssel, Nepál legmagasabb szintű elismerésével, Hillaryt pedig a Gurka Jobb Kéz-rend lovagja címmel tüntette ki. Ezt követően Kalkuttában, Delhiben és Bombayben újra hatalmas, ünneplő tömeg fogadta mindenhol őket. India miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru díszes fogadást rendezett részükre, aki egyéniségével mély benyomást tett Hillaryre.

Nemzetközösségi transzantarktiszi expedíció

Edmund Hillary és Vivian Fuchs (1958)

Expedíciós Sno-Cat a Canterbury Múzeumban

Később egyik interjújában arról mesélt, hogy már gyermekkorától egyik példaképe Shackleton volt.

Visszatérés a Himalájába

• Silver Hut-expedíció

Halála és emlékezete

• A Time magazin a 20. század 100 legmeghatározóbb személye közé választotta. TIME 100

TO DO

• Mount Everest 3D áttekintő térkép (Magyar nevekkel és útvonallal)
• Shipton könyv a forrásokba
• Család: Louise, Gyermekek
• Családi tragédia
• Silver hut expedíció
• Támogatók
• Jótékonysági munka: iskolák, reptér, kórház, himlőoltás, jód-program, kolostor újjáépítése, alapítvány
• Motorcsónakos Gangesz-expedíció (Forrás)
• Részvétel a politikában? (Nem biztos, hogy kell. Saját könyveiben nem tulajdonít neki különösebb fontosságot.)
• Diplomáciai feladatok: nagykövet
• June: Mulgrew halála (Mt. Erebus repülőgép-tragédia)
• Könyvei: Angol-magyar párhuzamos áttekintő

Kitüntetései és címei

Hillary a Himalája és az Antarktisz felfedezésében nyújtott szolgálataiért, valamint nepáli jótékonysági tevékenységéért mind hazájában, mind külföldön számos állami és polgári kitüntetésben részesült, és számos tudományos társaság, oktatási intézmény, társadalmi szervezet tiszteletbeli tagja lett.

Állam	Kitüntetés	Kitüntetés eredeti nyelven	Időpont	Forrás
Egyesült Királyság	A Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoka	Knight Commander of the Order of the British Empire	1953
Egyesült Királyság	II. Erzsébet koronázási érdemérem	Queen Elizabeth II Coronation Medal	1953
Nepál	Gurka Jobb Kéz-rend lovagja	गोरखा दक्षिण बाहु (Gorkha daksin báhu)	1953
Amerikai Egyesült Államok	Nemzeti Földrajzi Társaság Hubbard Medal-érdemérem	National Geographic Society Hubbard Medal	1954
Amerikai Egyesült Államok	Cullum földrajzi érdemérem	Cullum Geographical Medal	1954
Franciaország	Francia Földrajzi Társaság aranyérme	Grande Médaille d’Or des Explorations et Voyages de Découverte	1955
Egyesült Királyság	Polar Medal-érdemérem	Polar Medal	1958
Egyesült Királyság	Királyi Földrajzi Társaság Védnöki Érem	Royal Geographical Society's Patron's Medal	1958
Új-Zéland	Új-Zéland-rend tagja	Member of The Order of New Zealand	1987
Egyesült Királyság	Térdszalagrend lovagja	Knight of the Most Noble Order of the Garter	1995
Lengyelország	A Lengyel Köztársaság Érdemrendjének parancsnoki keresztje	Krzyż Komandorski Orderu Zasługi Rzeczypospolitej Polskiej	2004
India	Padma Vibhúsan Érdemrend	पद्म विभूषण सम्मान (Padma Vibhúsan Szammán)	2008

Források

• ↑ Antarctica: Antarctica – Great Stories From The Frozen Continent (angol nyelven). Reader's Digest (1985). ISBN 0-949819-64-6. Hozzáférés ideje: 2020. november 20. 
• ↑ Barnett: Shaun Barnett: Edmund Percival Hillary – Biography (angol nyelven). Encyclopedia of New Zealand (Te Ara). (Hozzáférés: 2020. november 20.)
• ↑ Fuchs & Hillary: Vivian Fuchs és Edmund Hillary. Az Antarktisz meghódítása – A Brit Nemzetközösség 1955–1958. évi délsarki expedíciója, Fordította: Józsa Péter, Gondolat Könyvkiadó (1962) 
• ↑ Isserman & Weaver: Maurice Isserman és Stewart Weaver. Fallen Giants – A History of Himalayan Mountaineering from the Age of Empire to the Age of Extremes (angol nyelven). Yale University Press (2008). ISBN 978-0-300-11501-7. Hozzáférés ideje: 2020. december 19. 
• ↑ Hillary - From the Ocean to the Sky: Edmund Hillary. From the Ocean to the Sky (angol nyelven). The Viking Press (1979). ISBN 0-670-33172-4. Hozzáférés ideje: 2020. december 22. 
• ↑ Hillary - Kockázat nélkül nincs győzelem: Edmund Hillary. Kockázat nélkül nincs győzelem, Fordította: Szilágyi Tibor, Gondolat Könyvkiadó (1982). ISBN 963 281 208 5 
• ↑ Hillary - Pillantás a csúcsról: Edmund Hillary. Pillantás a csúcsról, Fordította: Gellért Marcell, Athenaeum Kiadó (2018). ISBN 978 963 293 252 1 
• ↑ Hunt: John Hunt. A Mount Everest meghódítása, Fordította: Dr. Baktay Ervin, Gondolat Könyvkiadó (1963) 
• ↑ Johnston: Alexa Johnston. Sir Edmund Hillary, Fordította: M. Nagy Miklós, Reader's Digest (2011). ISBN 978 963 289 176 7 
• ↑ Mantovani: Robert Mantovani. Mount Everest – Hegymászók a világ tetején, A bevezetést írta: Kurt Diemberger. Fordította: Sziklai István., GABO Kiadó (2001). ISBN 963-9237-65-5