Székely Hadosztály

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Károlyi Mihály ellép a Székely Hadosztály katonái előtt (1919. március 2., Szatmárnémeti)
A Székely Hadosztály katonai jelvénye

A Székely Hadosztály volt a neve annak a katonai egységnek, amelyet 1918. december 1. után, az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként hoztak létre Kolozsváron, Lukács Béla nyugalmazott altábornagy kezdeményezésére, a Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből (38. magyar hadosztály székely katonáiból), amelyhez csatlakoztak a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt Erdélyben szerveződött alakulatok. A létszám: 400 tiszt és 4000 közlegény.

A hadosztály parancsnoka Kratochvil Károly, vezérkari főnöke Siménfalvy Károly vezérkari őrnagy lett. 1918. december közepén 1700 katonát számlált, de csak 600 lőfegyverrel rendelkezett. Később a létszám meghaladta a 12 000 katonát.[1]

„A Kratochvil által Budapestre küldött Lukács Béla vezérkari őrnagy és Stomm Marcel tájékoztatták Böhm hadügyminisztert az erdélyi katonai helyzetről és arról a körülményről, hogy amennyiben a székely hadosztály a magyar kormány részéről a szükséges támogatást nem kapja meg, akkor a román csapatok elfoglalják Budapestet.”[2]

Pogány József kormánybiztos gyanakvóan, ellenségesen viszonyult a székely hadosztályhoz, abban ellenforradalmi alakulatot látott, bár a katonatanácsok ott is megalakultak. Tisza István korábbi miniszterelnök meggyilkolását követően, Pogány József a magyarok önvédelmi harcával sem értett egyet, hanem ő ad parancsot arra, hogy a budapesti Székely Nemzeti Tanács követelése után, amikor ágyukat követelnek a Székely Hadosztály részére, ezeket a fegyvereket az éj leple alatt használhatatlanná teszi, leszerelteti az irányzékokat, így ezekkel az ágyukkal nem lehetett rendesen lőni.

A hiányos felszerelés ellenére a székely hadosztály számos katonai küldetést sikeresen teljesített.

Kezdetben Brassóban értékmentési feladatokat láttak el, majd tömegbiztosítás címén Tövisre és Gyulafehérvárra küldték őket a Fox Aurél által irányított páncélvonaton.

December 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes feladására, mert mint mondták, „inkább ott halnak meg, de nem adják át Erdélyt”. A probléma megoldására Fényes László belügyminisztert rendelték ki, aki, miután a románok engedélyt kaptak a hídon való átvonulásra az Antanttól, ezekkel a szavakkal adta át a hidat: „Úgy a magyar kormány, mint az egész magyar nemzet nevében kijelentem, hogy a magyar nemzet soha sem a Maroson túli földről, ahonnan önök most jönnek, sem arról a földről ahová önök most mennek lemondani nem fog!”

December 24-én Kolozsvárt is megszállták a román csapatok, a székely hadosztály egységeit ezt megelőzően visszavonták.

1918. december 30-án Kolozsvárra érkezett Henri Berthelot francia tábornok, aki Kelet-Magyarország főkormánybiztosával, Apáthy Istvánnal tárgyalt arról, hogy miként lehetne megakadályozni a magyar és román csapatok közötti fegyveres konfliktust. 1919. január 3-án abban állapodtak meg, hogy a magyar csapatok kiürítik a Déva-Kolozsvár-Nagybánya demarkációs vonaltól délre és keletre eső területeket, és a demarkációs vonal két oldalán 15 km széles semleges övezet jön létre.

A székely hadosztály parancsnoksága először Bánffyhunyadon (1919. január 710.), majd Nagyváradon (1919. január 1017.) működött. Nagyváradot védve a SzinérváraljaCsucsaBelényes vonalat foglalta el, és előretolt egységük (VI. hadosztály: 13 zászlóalj, összesen 8 ezer fő) Bánffyhunyad, Nagyalmás, Sebesvár, Hódosfalva térségében foglalt el állásokat, a XVIII. román hadosztállyal szemben.

A csucsai harcok során (1919. január közepe után) a 21. gyalogezred egységei, együtt harcoltak a kolozsvári Verbőczy-féle nemzetőr-zászlóaljjal egységeivel. Az Erdélybe behatoló románok itt találkoztak az első komolyabb ellenállással. Az első összecsapás január 5-én zajlott Egeresnél, miután egy három szakaszból álló székely század Derecskéről kiindulva egészen Egeresig vonult előre, hogy az ottani magyarság élet- és vagyonbiztonságát szavatolja.


A Székely Hadosztály harcaival párhuzamosan a székelyföldi Sóvidék székely lakossága 1919. március 29-én fellázadt az elnyomó és betolakodó idegen hadsereg ellen, és néhány napra, április 6-ig visszaállította a magyar közigazgatást.

A Székely Hadosztály helyzetét nehezítette az, hogy a Tanácsköztársaság alakulatai ellenségként tekintettek rá, sőt, számos csetepaté is volt a két fegyveres erő között. A két tűz közé került székely harcosok egy része 1919. április 26-án Demecserben letette a fegyvert a román hadsereg előtt. A román megszállók a tiszteket és több katonát egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket. A többség tovább harcolt, egyesek a Tanácsköztársaság hadseregében, felszabadítva a Felvidéket Eperjesig, mások a nyugaton harcoltak és az osztrák csapatok ellen védték Magyarországot.[3] Ez utóbbi során az ún. Rongyos Gárda soraiban küzdöttek, s létrehozták a de facto Lajtabánságot.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/cikk_nyomtatas.php?id_cikk=2811
  2. Fráter Olivér: Erdély román megszállása 1918–1919-ben
  3. Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig, Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2006

További információk[szerkesztés]