Olasz filmművészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A filmtörténethez Olaszország a verismo irányzattal járult hozzá. A némafilm korában gyökerező stílus ragaszkodott a természetszerű beállításokhoz. Az olasz neorealista film első úttörője Luchino Visconti Megszállottság című filmje, mely a kisember mindennapját, és nem a luxusosztályt mutatta be. Filmjében ragaszkodott a szegénység kopár ábrázolásmódjához. A háború után Roberto Rosselini Róma nyílt város, Vittorio De Sica Biciklitolvajok, vagy Visconti Vihar előtt filmje az utcán találtak témára.

A 60-as években az olasz producerek a nemzetközi koprodukciók felé fordultak. A televízió megjelenése azonban elsorvasztotta az olasz filmgyártást. Az olasz filmművészet újabb fénykorát az új hullám sajátos olasz változatának kialakulása jelentette. Michelangelo Antonioni A kaland, Az éjszaka, valamint Federico Fellini Édes élet című filmjei jelezték feltörekvésüket. Sikert nemzetközi szinteken is elértek, a cannes-i, berlini, velencei fesztiválokon is dijakat arattak. Antonioni az aszketikus szemléletet, Fellini a túlzások gyönyörére fektette a hangsúlyt, azonban mindketten a kor társadalmának romlottságára fókuszáltak. Fellini a mágikus realizmus atyja lett a filmművészetben.

A 60-as-70-es években új rendezői generáció törekedett fel. Leginkább Mario Monicelli, Bernardo Bertolucci és Pier Paolo Pasolini rendezőket említhetjük. Ezek a művészek megkérdőjelezték a katolikus egyház kulturális hatalmát. Az új olasz filmes nemzedék haladóbb politikai témákkal, és bonyolultabb pszichológiai érzékkel rendelkezett, mint elődjeik. Pasolini korai filmjei (A csóró, Mamma Róma) nyers, realisztikus történetek, melyeket egyre több szimbolikus alkotás (Teoréma, Disznóól) követ, s a művész az antik mítoszok (Oidipusz király, Médea) és a klasszikus mesegyűjtemények (Dekameron, Canterbury mesék, Az Ezeregyéjszaka virágai) motívumait is felhasználja, újraértelmezi. Franco Zeffirelli munkái irodalmi adaptációk, melyeket hatalmas díszletekben és gyönyörű jelmezekben forgatott (Rómeó és Júlia és Napfivér, Holdnővér). Felfokozott érzelmessége miatt a világ filmkritikusai nem igazán kedvelik filmjeit, a közönség körében azonban osztatlan elismerést arattak. Bertolucci hírnevét az 1972-es Utolsó tangó Párizsban című film hozta meg, később Oscar-díjas rendező lett.

A 90-es évek két legnagyobb nemzetközi sikere Giuseppe Tornatore önéletrajzi alkotása, a Cinema Paradiso, és Roberto Benigniholokauszt-vígjátéka”, Az élet szép voltak.

A jelen nagy filmes komikusa, Benigni mellett a filmvígjáték terén maradandót alkottak az 50-es években Vittorio de Sica, a 60-as években pedig Vittorio Gassman. A művészi vígjátékok mellett a tömegkultúrában nyomot hagyott a Piedone-filmek sorozata (Bud Spencer és Terence Hill főszereplésével), valamint az olasz vadnyugati film, a spagettiwestern. Ezek közül a leghíresebb a Sergio Leone által rendezett Volt egyszer egy Vadnyugat, amely művészileg is kiemelkedő alkotás.

Híres olasz filmszínészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Híres olasz filmrendezők[1][2][szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ismertebb olasz filmzeneszerzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]