Irodalomkritika Erdélyben

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Irodalomkritika Erdélyben (1918-1991). A kritika az irodalmi, színház- és képzőművészeti, zenei és tudományos művek, irányzatok, szakaszok ismertetése, értelmezése és értékelése. Velejárója a műalkotásnak, elősegíti annak befogadását a közönség részéről. Tárgyának megfelelően van irodalomkritika, művészetkritika (művészettörténet), színikritika, zenekritika és tudománykritika.

Előzmények, háttér[szerkesztés]

A magyar irodalomtörténetben Bajza József Kritikai Lapokja (1831-36), Arany János Koszorúja (1863-65) és Benedek Elek Magyar Kritikája (1897-99) adott korábban önálló folyóirat-keretet az irodalomkritika műveléséhez; ezt követte Budapesten az 1962-ben indult, 1972-ben új folyamba lépett Kritika. Egyébként átfogó irodalomkritika-történet helyett ma is inkább csak a lapok és folyóiratok alkalmi kritikai rovataiban kap helyet a művek bemutatása és elemzése. Legfeljebb egy-egy részletfeldolgozással találkozunk; ezek közül kiemelkedik Komlós Aladár Gyulaitól a marxista kritikáig c. munkája (Budapest, 1966), amely feleleveníti a 19. század utolsó évtizedeinek kritikai harcát a Jókai-korszak romantikájával.

Irodalomkritika a romániai magyar irodalomban[szerkesztés]

Átfogó munkák[szerkesztés]

Az irodalomkritika történetének hiányát a romániai magyar könyvkiadásban a Tanulók Könyvtára népszerű sorozatának Irodalomkritikai antológia gyűjtőcímű négy kötete igyekezett pótolni. A Csehi Gyula előszavaival, Dávid Gyula válogatásában és jegyzeteivel megjelent első két kötet Csokonaitól Gyulai Pálig (1968) és Péterfy Jenőtől Móricz Zsigmondig (1968) címmel ad visszatekintést, majd A magyar marxista kritika kezdetei (1969) ad válogatást Bresztovszky Ernő és Szabó Ervin vitájától emigráns szerzőkön át Bálint Györgyig és József Attiláig. A negyedik kötet (Kolozsvár, 1972) egy negyed század romániai magyar kritikáiból közöl szemelvényeket mind az Erdélyi Helikon, mind a Korunk munkatársai tollából. A kor műbírálói közül (a közlés sorrendjében) Gaál Gábor, Korvin Sándor, Kovács Katona Jenő, Méliusz József, Nagy István, Salamon László, Balogh Edgár, Bányai László, Osvát Kálmán, Kuncz Aladár, Jancsó Béla, Szemlér Ferenc, Szabédi László, Molter Károly, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő szerepel kritikáival.

Irodalomkritika a két világháború közt[szerkesztés]

A romániai magyar kritikai tárgykört elemzi Mózes Huba Sajtó, kritika, irodalom (1983) c. "kísérlet"-ének egyes fejezeteiben, felróva az 1930-as évekbeli kritikusoknak, hogy többnyire megelégedtek a tájékoztatással, míg az értelmezés és értékelés ideológiai jellegét csak "az adott időszak irodalomkritikai-irodalompublicisztikai anyagából kiválasztott jellemző állásfoglalások érzékeltethetik". A két világháború közti időszak négy fő kritikai törekvését különbözteti meg. Ezek: 1. a múltban gyökerező eseményekhez való ragaszkodás (Kristóf György, Reményik Sándor); 2. az új utakat kereső, új formákkal és eszközökkel kísérletező csoport (Barta Lajos, Dienes László); 3. a kor valóságának tudomásulvételét és tudatosítását igénylő kritikai csoport (Kuncz Aladár, Berde Mária, Tamási Áron, Kacsó Sándor fellépése a "vallani és vállalni" vitában); 4. Gaál Gábor A mai erdélyi magyar irodalom arcvonalai (Korunk, 1930/12) c. tanulmányával az "akadémizmus" és a "transzilvanizmus" törekvéseivel szemben "a tiszta osztályvonalat" hirdette meg.

Nehéz ideológiai határvonalat húzni az Erdélyi Helikon és a Korunk vagy más egykorú folyóiratok és újságok irodalomkritikái közé. A kényszerű erdélyi regionális önmagára találásban a magyar irodalom s a vele kapcsolatos műbírálat transzilvanizmusa eredetileg ugyan nem nélkülözte a reális közügyi gyökérzetet, de a kort jellemző szellemtörténeti irányzat kibontakozása során előtérbe jutott a múltba merülő nemzetlélektani romantika. Ezzel szemben magában a helikonista táborban is sor került a valóságismeret s az abból adódó új feladatok számonkérésére, viszont a valóságirodalom jelszavával fellépő marxista baloldal sokszor dogmatikusan kíméletlen műbírálata sem kerülhette meg az erdélyi realitást s annak nemzetiségi követelményeit.

A Benedek Elek "fiai"-ként fellépő székely írócsoport, majd az új nemzedék fiatal realistái egyfelől a történelmi nosztalgiát, másfelől a merev marxista dogmatizmust igyekeztek feloldani, s így bizonyos egyensúly alakult ki a műbírálatban is. Példa erre akár a munkásmozgalomból jövő Nagy István Özönvíz előtt (1936) c. színdarabjának, akár Bözödi György Székely bánja (1938) c. szociográfiai munkájának kölcsönös és egyöntetű elismerése. Ez a kiegyenlítődés megőrizte a kisebbségi magyar író elhivatottságának követelményét a kritikai igénylésekben az 1944 őszét követő történelmi szakasz számára is.

1944 után[szerkesztés]

Kezdetben a kolozsvári Világosság egy ilyen egységes szellemben igyekezett új utat nyitni az irodalomnak és kritikának (műbírálataival Jékely Zoltán, Jancsó Elemér jelentkezett) s ugyanúgy az 1946-ban induló Utunk is, de már 1946 után újra felélénkült a túlhaladottnak hitt dogmatizmus. Gaál Gábor kikezdte Arany János emlékét, megtámadta Horváth István líráját, míg a türelmetlenség "műbírálata" őt magát is meg nem bélyegezte, bevonásra ítélve Valóság és irodalom (1950) c. tanulmánykötetét.

Évek múlva egy eredetileg 1953-ban írt, de csak 1956-ban megjelent tanulmányában lép fel Szabédi László a műbírálat egyre szűkülő és voluntarista irodalomszemléletével szemben, kifogásolva, hogy ez a kritika "serényebben vállalkozik az író tanítására, mint arra, hogy az olvasót az író műveiből levonható tanulságokra figyelmeztesse". Tiltakozik is a "bántóan bizalmatlan" kritikusok fennhéjázása ellen. Ez és a Gazeta Literară 1956. május 9-i számában közölt Szabédi-interjú Mózes Huba szerint "egy lassú tisztulási folyamat eredményeképpen bekövetkező megújhodás előhírnökei kritikánkban".

A proletkultos szemlélettel, irodalmi vulgarizálásokkal szemben úttörő kritikatörténeti jelentőségű Földes László fellépése, 1957-től kezdve Dsida Jenő, Szabédi László, Létay Lajos, Székely János, Lászlóffy Aladár költészetének lélektani beleéléssel történő elemzése és minősítése alapján, előbb az Utunk, Igaz Szó, Korunk hasábjain, majd A lehetetlen ostroma (1968) c. kötetben is. Ez az ötletesen rögtönzött, de mindig találó műbírálat "lehetőleg elkerülte az átfogó elméleti kísérleteket, illetve a hivatalosan támasztott eszmei-esztétikai követelmények számonkérését, és konkrét műelemzések formájában igyekezett »tehermentesíteni« magát az elmélet meghaladottnak (vagy inkább meghaladandónak) érzett tételeitől" (Láng Gusztáv).

Az új nemzedéket képviselő Kántor Lajos Írástól – emberig (1963) c. Forrás-kötetében az irodalombírálat létjogát keresve egyensúlyt kíván a mű és közönsége közt, s az újat a lírában a gondolatiság és forma harmóniájában így jelöli meg: "A költészet leveti a sámánruhát, fennköltségét nem a külső pompa, hanem a gondolatok fénye adja mindenekelőtt. Így születik újjá a forma is, így kap új tartalmat a szép. A holdas-csillagos varázsló-köntöst a köznapi emberhez közelebb álló viselet váltja fel: ebben az új ruhában oda lehet állni a gép mellé, a munkás mellé – és fel lehet jutni a csillagokig."

1980-as évek[szerkesztés]

Az 1980-as évek elejére feltornyosultak az irodalom kritikáját tartalmazó érvelések. Egy 1981-ben Marosvásárhelyen rendezett vitagyűlés "harcosabb, hatékonyabb irodalombírálatot" jelszóval igyekezett meghatározni a kritikai teendőket. Ebből az alkalomból hangzott el Láng Gusztáv értekezése A kritika fogalma és a fogalmak kritikája címmel. Az előadó legfontosabb feladatnak "a kritikánk alapfogalmaiként megjelölt esztétikum, irodalmiság, fejlődés, hagyomány jelentésének elkülönült meghatározását" hirdette meg annak tisztázásával, hogy "ezek közül mit és mily mértékben kell értékfogalomnak tartanunk". Az ankéton Mózes Attila az irodalombírálat valóságát és lehetőségeit vizsgálva nem állított fel kánonokat, viszont elvárta a kritikusok gyakorlatától "különböző értékszempontok megértésének és megértetésének legalábbis az igényét". E két tanulmány mellett az Igaz Szó 1982/1-es száma közölte Cs. Gyimesi Éva Elméleti kérdések az irodalomkritikában c. tanulmányát, mely helyet adott a strukturalista és szemiotikai jellegű szövegfelfogásoknak is, végeredményben a kritikai pluralizmus létjogosultságáért emelve szót.

A balos dogmatikus felfogások helyébe mind a Korunk, mind az Igaz Szó és Utunk hasábjain hovatovább az új esztétikai irányzatokra építő kritikai szakasz lépett, melynek szóvivői főleg fiatalok. Mózes Attila 1981-ben huszonhármukat sorolja fel, ezek: Adonyi Nagy Mária, Ágoston Vilmos, Ara-Kovács Attila, Balla Zsófia, Boér Géza, Bogdán László, Bretter Zoltán, Borcsa János, Burján Gál Emil, Bréda Ferenc, Egyed Péter, Cs. Gyimesi Éva, Horváth Sz. István, Keszthelyi András, Markó Béla, Németi Rudolf, Puskás Tivadar, Sütő István, Szávai Géza, Szőcs Géza, Szász László, Varga Gábor.

Kovács János Kétség és bizonyosság (1981) c. kötetének felfogásával szemben, mely szerint a kritika elsősorban tartalmi értékelésénél fogva lehet alkotó, Borcsa Jánosnak, a Korunk kritikusának ellenvéleménye érvényesül: "A kritikának mint az irodalom önismeretének saját létezése törvényeit kell betöltenie minden korban és helyzetben. Értékképződmény tehát, ami formát tételez fel. Enélkül léte forog kockán."

Új szintézis alakult ki a kritika időszerű kérdéseiről Írás és Minőség c. alatt az Utunkban kibontakozó széles körű ankét (1987-88) során. Az eszmecsere résztvevői közt szerepelt Rácz Győző, Kántor Lajos, Jakabffy Tamás, Adrian Marino, Balogh F. András, Szőcs István, Marosi Péter, Angi István.

1989 decembere után[szerkesztés]

Az 1989-et követő változások során az irodalmi kritika háttérbe szorult. A jelenség oka lehet az írók és kritikusok egy részének távozása Erdélyből, jelentős szépirodalmi művek elmaradása a könyvkiadás zökkenői miatt, valamint az általános politikai viták előtérbe jutása. Visszamenőleg került sor Cs. Gyimesi Éva vitát kiváltó Gaál Gábor újraolvasásához c. elemzésére (Korunk, 1991/3). A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (NyIrK) közölte Balogh F. András dolgozatát a Korunk harminc esztendejének kritikatörténetéről (1990/2), a Franciaországból hazatért Bréda Ferenc pedig "a transzilván irodalom új alapjait" látja a dogmatikus-diktatórikus korszakkal szembeszállók írásaiban, keresve "a kritikának egy teljesen új műfaját" (Helikon, 1991/50).

Források[szerkesztés]

További irodalom[szerkesztés]

  • Kántor Lajos: Régi és új a lírában. Közli Írástól – emberig. Forrás 1963;
  • Kántor Lajos: Alapozás. 1970;
  • Kántor Lajos: Korváltás. 1979; Korunk: avantgarde és népiség. Budapest, 1980. *Gaál Gábor: Válogatott írások I. 1964; II. 1965; III. 1971.
  • Irodalomkritikai antológia. Csehi Gyula bevezetéseivel, Dávid Gyula jegyzeteivel. Tanulók Könyvtára I-III. 1968; IV. Kv. 1972.
  • Földes László: A lehetetlen ostroma. 1968; uő. Elvek és viták. Láng Gusztáv bevezető tanulmányával. Tanulmányok, kritikák. 1983.
  • Láng Gusztáv: A jelen idő nyomában. Kritikák, vitacikkek. 1976.
  • Adrian Marino: Bevezetés az irodalomkritikába. Dávid Gyula, Kántor Lajos fordítása. 1979.
  • Marosi Péter: Világ végén virradat. Cikkek. 1980.
  • Disputa. Láng Gusztáv: A kritika fogalma és a fogalmak kritikája;
  • Mózes Attila: Az irodalombírálat valósága és lehetőségei;
  • Cs. Gyimesi Éva: Elméleti kérdések az irodalomkritikában. Igaz Szó 1982/1. *Borcsa János: A kritikus kétségei és bizonyosságai. Korunk 1982/10;
  • Borcsa János: Művek helyét kereső kritika. Előadás a kolozsvári magyar tanszék konferenciáján. A Hét 1992/41.
  • Mózes Huba: Sajtó, kritika, irodalom. 1983.
  • P. Dombi Erzsébet: Az irodalomkritikai szaknyelv szemiotikája. Korunk, 1983/1.
  • Kovács János: A kockázat bűvölete (1986);
  • Gálfalvi Zsolt: Prospero szigetén (1988).
  • Bustya Anna: A romániai magyar irodalomkritika tipológiája (1970-1980) államvizsga-dolgozat kéziratban;
  • Balogh F. András: A Korunk irodalomkritikája (1957-1986). Magyar tanszék, Kolozsvár (kézirat).

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]