Hagyományos koreai zene

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kajagumon játszó hölgy

A hagyományos koreai zene története a három királyság idejére vezethető vissza. A történelem folyamán sok hatás érte mind Kína, mind pedig Japán felől, majd később nyugatról is.

A koreai zene jelentősen eltér a nyugati zenétől. A koreai zenében a ritmust a levegővétel szabja meg, az a frázis, amit egy levegővel játszanak vagy énekelnek el. A lassú, szomorkás frázisokban a hosszú, mély levegő rajzolja a dallamot, míg a fokozottabb, gyorsabb tempójú zenében érezni lehet az előadók izgatottabb hangulatát, a feszültséget. A csoportos együtt zenélésben nincs például karmester, koncertmester, mint a nyugati zenekarokban. A koreai zenéhez szinte mindig társul egy énekes vagy táncos, a zenészek pedig az ő ritmusát veszik fel, hozzá alkalmazkodnak. A hagyományos koreai zene alapja tehát az összehangolt levegővétel, ez szabja meg a tempót.

Körülbelül 60 tradicionális hangszert tartanak számon, melyek közül 30 már a három királyság alatt is létezett. Ilyenek például a kevésbé ismert hjonhakgum, ami a Csin-korabeli kínai héthúros citera kogurjói változata, vagy például a kajagum (가야금), ami manapság is igen népszerű hangszer, és talán a legismertebb mind közül.

Története[szerkesztés]

A Korjo birodalom zenéje követte Silla hagyományait, de műfajilag sok újdonságot teremtett. Három nagy kategóriát különböztetünk meg Korjo zenéjében, a thangak, vagyis a Tang birodalomból származó zene, a hjangak, azaz az egyszerű emberek zenéje, a „népzene”, és az Aak, vagyis az udvari zene. Már ebben az időben is nagy hagyománya volt a táncnak, amit az udvari ceremóniákon mutattak be, és hagyományos udvari vagy rituális zenével kísérték.

Csoszon folytatta a Korjo-korban kialakult zenei hagyományt, és már a dinasztia uralkodása kezdetén létrejött két, a zenével és a zeneszövegekkel foglalkozó hivatal. Összegyűjtötték és lejegyezték a kor zenei ismereteit, és egyfajta kanonizáció zajlott le. Ennek eredményeként jött létre 1493-ban az Akhak kvebom (악학궤범), egy kilenc kötetes zenei tanulmány.

Szedzsong király idején is virágzott a zenei élet, folytatódott a thangak és a hjangak zene fejlődése.

A 19. század végén vallási énekeket hoztak be nyugatról, így a koreaiak a nyugati zenével csak a 20. század fordulóján találkoztak először, és 1904-től kezdve kezdték el tanítani az iskolákban. Ezekre a dallamokra a koreaiak ráénekelték saját történeteket, dalszövegeket, és így létrejött egy új műfaj, a cshangga (창가). Később a cshangga a nemzeti identitás részévé vált, mert az erőszakos nyugat felé való nyitás következtében az emberek ezzel a zenével fejezték ki a hűségüket hazájuk iránt. 1919-ben Hong Nanpha (홍난파) koreai zeneszerző komponálta a Pongszonhvát (봉선화), az első igazi nyugati stílusú koreai dalt. 1945-ben alakult meg az első koreai szimfonikus zenekar, és azóta is nagy népszerűségnek örvend a nyugati zene, számos koreai klasszikus zenész vált világhírűvé.

1951-ben alapították meg a Nemzetközi Kugak Központot, koreaiul Kugnimkugakvont (국립국악원), a hagyományos koreai zene ápolásáért és tanításáért létrejött intézményt.

Műfajok[szerkesztés]

Udvari zene[szerkesztés]

Az udvari zenének szigorú formai megkötései, szabályai voltak, melyek általában fontosabbak voltak a mondanivalónál. Témájában gyakran az elhunyt és a jelenlegi uralkodók dicső tetteit dolgozták fel. A különböző hangszerek alkalmazása szimbolikus jelentéssel bírt. Az udvari zenének több fajtája, alműfaja van, melyek közül egyik legismertebb a Csongmjo rituális udvari zene (종묘제례악, Csongmjo cserjeak), melyet az UNESCO szellemi világörökség részévé nyilvánítottak.[1]

Egy másik fajtája a tecshütha (대취타), egy katonai zenei műfaj, melyet gyakran játszanak őrségváltáskor a Kjongbok palotánál.

Sámánista zene[szerkesztés]

A három királyság ideje alatt Koreában a sámánizmus egyedülálló módon államvallásként volt jelen. A sámánista rituálékhoz hangszereket szólaltattak meg, és gyakran tánccal kísérték a ceremóniát. A legismertebb műfaja a sinaü (시나위), melyben a csanggu és a puk dobok, valamint fúvóshangszerek szerepeltek. Ma létező változatában már kajagum vagy komungo is társul.

Koreai népzene[szerkesztés]

Az egyszerű, írástudatlan emberek körében egy más, sokkal narratívabb jellegű, énekelt zene terjedt el. A szegényeknek nem volt lehetőségük zenét tanulni és udvari hangszereken játszani, így ők inkább énekeltek. Akárcsak általában a népdalokban, itt is a mindennapi élet örömeit, nehézségeit, és érzelmeiket foglalták dalba. Legismertebb műfaja a phanszori (판소리), egyfajta elbeszélő dal, melyet dobokkal kísértek. Ezt a műfajt szintén az UNESCO világörökség részévé avatták.

A ma már a Korea szimbólumává vált Arirang is eredetileg egy koreai népdal. Számtalan variációja létezik, a koreai tartományokban különböző változatok születtek, melyek mind sajátosak, a régiókra jellemzőek. Ez a dal szintén felkerült az UNESCO listájára.

Hangszerek[szerkesztés]

Fúvós[szerkesztés]

Phirin játszó nő
  • phiri (피리): a phiri tulajdonképpen egy bambuszfurulya, amit a Közel-Keletről hoztak be. Szólóhangszernek számít, tehát a dallamot játszották vele mind az udvari, mind a népzenében. Többféle piri is létezik, attól függően, hogy milyen bambuszból készítették (pl. hjang piri, tang phiri, sze phiri)
  • thungszo (퉁소): a Csoszon-kor közepéig használt bambuszfurulya, öreg, száraz bambuszból készült. Főleg udvari zenében használták.
  • thephjongszo (태평소): ezt a hangszert manapság leginkább a katonai őrségváltásokkor lehet látni, régen a háborúkban volt használatos jeladó kürtként, ezzel jelezték például a győzelmet is. A szócsöve és a tölcsére fémből készült, de a törzsét egyetlen fából faragták.
  • szenghvang (생황): egyfajta koreai szájharmonika, mely rövidebb és hosszabb bambuszsípokból áll. Az egyetlen olyan koreai hangszer, amely képes egyszerre három hangot is megszólaltatni.
  • tegum (대금): bambuszból készült harántfuvola, mely meglehetősen hasonlít az európai fuvolára. Különlegessége, hogy található benne egy membrán, ami jellegzetes hangszínt kölcsönöz megszólaltatásakor. A tegum a koreai hagyományos zene egyik legelterjedtebb hangszere, alkalmas a dallamvezetésre, de zenekari kíséretre is.
  • szogum (소금): a tegum „kistestvére”, hiszen a lényegében egy ugyanolyan harántfuvoláról van szó, csak kisebb méretben. A szogum magasabb hangokat szólaltat meg, és nem számít szóló hangszernek, nincsen membránja sem.
  • tanszo (단소): a legegyszerűbb koreai bambuszfurulya, amit már az általános iskolákban is tanítanak.

Húros[szerkesztés]

Adzseng
  • kajagum (가야금): talán a legismertebb és legnépszerűbb tradicionális koreai hangszer. Eredetileg 12 selyemhúrral készült, manapság azonban már számos változata létezik. Szólóhangszerként és kísérőhangszerként is használatos, egyedi, tiszta hangja miatt nagyon közkedvelt, és nem utolsósorban könnyen meg lehet tanulni rajta játszani.
  • komungo (거문고): ez tekinthető a vezető koreai hangszernek a húrosok között, mivel három oktávot átfogó skálán lehet rajta játszani. Általában bambuszpengetővel szólaltatják meg.
  • adzseng (아쟁): héthúros hangszer, melyet az előzőkkel ellentétben vonóval szólaltatnak meg. Míg a kajagumot és a komungót a térdre támasztják és másik felét a földre helyezik, az adzseng egyik felén egyfajta támaszték van, mely megemeli a hangszert. Legtöbbször zenekarban fordul elő.
  • janggum (양금): az egyetlen európai eredetű hangszer, mind közül ez hasonlít legjobban a citerához. A húrjai fémből készültek, így nem pengetik, hanem ütőkkel szólaltatják meg. Tiszta, csengő hangja van. Gyakran társul a danszo furulyához kísérőként, de szóló hangszerként is megállja a helyét.
  • hegum (해금): szintén bambuszból készült hangszer. Két húrja van, és az alakja is egyedülálló. A hangszíne inkább fájdalmas vagy szomorkás.

Ütős[szerkesztés]

Phjongjong
  • kkvenggvari (꽹과리): 20 cm átmérőjű, sárgarézből készült korong. * csing (징): gyakorlatilag a kkvenggvari nagyobb méretben. Átmérője majdnem duplája, 37–38 cm, léteznek kisebb és nagyobb változatai attól függően, hogy mihez használják. A katonák körében inkább a nagyobbat, a sámánok viszont a kisebbeket ütik. Puha fejű ütővel verik, hogy tompísák a hangját. Általában ez adja a mérőt, tehát az ütem egyeket.
  • csanggu (장구): homokóra alakú hangszer, teste fából, a dob része kifeszített állatbőrből készül. A két végén két különböző dob van, így két hangot lehet megszólaltatni egyszerre. Az egyik felén magasabb és élesebb hangot, a másik oldalán pedig mélyebb és tompább hangot ad.
  • puk (북): henger alakú dob, melynek legalább tízféle változata létezik az országban. Mindenféle műfajban megtalálható, eredetileg a népzenében például a phanszori egyik kelléke volt.
  • szogo (소고): apró, 20 cm átmérőjű, kétoldalú dob. Általában táncos előadásokhoz társul kísérőként, például a phungmul táncokhoz.
  • cshuk (축): a történelmi Koreában a ceremóniák kezdetének jelzésére szolgált. Nem minősül igazi hangszernek, mert egy üreges, trapéz alakú fadobozról van szó, amelybe középen lyukat vágtak. A dobos egy ütőt helyezett a lyukba és a doboz alját ütötte meg, így jelezte a kezdést. A hagyomány szerint a keleti oldalon helyezték el. A cshuknak meg van a ceremónia végét jelző párja, amit a nyugati oldalon helyeztek el.
  • phjondzsong (편종): díszes fakereten lógó, 16 darab csengő, melyek 8–8 elosztásban lógnak a kereten, és kromatikusan (félhangonként) emelkedik a hangmagasságuk. A 15. századtól kezdve vált egyre népszerűbbé, az udvari zenében használták.
  • phjongjong (편경): az előzőhöz hasonló hangszer, de nem csengőket, hanem kőtáblákat függesztenek fel. A kövek a tizenkét hangot szólaltatják meg, a maradék négy pedig oktávokat hallat. A phjondzsongot és a phjongjongot is Kínából hozták be, mindkettő a rituális zene fő alkotóeleme volt.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Elements on the Lists of Intangible Cultural Heritage. UNESCO. (Hozzáférés: 2014. november 28.)

Források[szerkesztés]