Déli-Shetland-szigetek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Déli-Shetland-szigetek
A Déli-Shetland-szigetek térképe
A Déli-Shetland-szigetek térképe
Országnincs
Népesség
Teljes népesség500 fő
Földrajzi adatok
Szigetek száma11
Nagyobb szigetekElefánt-sziget, Clarence-sziget, György király-sziget, Nelson-sziget, Robert-sziget, Greenwich-sziget, Livingston-sziget, Hó-sziget, Alacsony-sziget
Terület3,687 km²
Tengerszint feletti magasság2300 m
Legmagasabb pont2105 m
Elhelyezkedése
A Déli-Shetland-szigetek (Antarktisz)
A Déli-Shetland-szigetek
A Déli-Shetland-szigetek
Pozíció az Antarktisz térképén
d. sz. 62°, ny. h. 58°Koordináták: d. sz. 62°, ny. h. 58°
A Wikimédia Commons tartalmaz A Déli-Shetland-szigetek témájú médiaállományokat.

A Déli-Shetland-szigetek az Antarktiszi-félszigettől 120 km-re északra fekvő szigetcsoport.[1] Az 1959-es Antarktisz-egyezmény értelmében a szigetek függetlenségét se el nem ismerik, se meg nem kérdőjelezik, így az aláíró felek minden, nem katonai célra szabadon felhasználhatják a szigeteket.

A szigetekre 1908 óta az Egyesült Királyság igényt tart és 1962 óta a Brit Antarktiszi Terület részének tekinti. 1940 óta az Antarktiszi Chilei Terület részeként a chilei kormányt is igényt tart rá. Ugyanígy 1943 óta Tűzföld, Dél-atlanti Szigetek és Argentin Antarktika tartomány Antártida Argentina megyéjeként magáénak tekinti Argentína is.

A szigetek különböző területein jelenleg összesen 16 megfigyelőállomás van, melyek közül a legtöbb chilei. A kutatások alatt gyakran megosztják egymással javaikat. Erre egy példa a chilei-amerikai Shirreff Állomás. A megfigyelőállomások nagyobb része a György király-szigeten van, mert itt ki tudják használni a chilei Eduardo Frei légibázis közelségét.

Története[szerkesztés]

Az 1819. február 19-én felfedezett Vilmos-pont

1588-ban a holland Dirck Gerritsz, vagy 1603-ban a spanyol Gabriel de Castilla utazta először körbe ezeket a szigeteket. Mindketten valószínűleg a Drake-szorostól délre, a Déli-Shetland-szigetek területén haladtak. 1818-ban Juan Pedro de Aguirre engedélyt kapott a Buenos Aires-i hatóságoktól, hogy egy olyan társaságot alapítson, melynek legfőbb célja fókavadászatok szervezése „néhány, a Déli-sark környékén lévő lakatlan szigeten”.[2]

William Smith a brit Williams kereskedelmi briggel 1819-ben a chilei Valparaíso felé útközben letért az eredetileg meghatározott útvonaltól. A Horn-foktól délre haladt, miközben megpillantotta a Livingston-sziget legészakibb pontját, a Vilmos-csúcsot. Smith 1819. október 16-án visszatért a György király-szigethez, és bejelentette Nagy-Britannia területi igényét. Ez a Livingston-sziget lett az első a 60. déli szélességi fokon túl felfedezett sziget.

A Drake-szoroson történő 1819. szeptemberi átkelése során elsüllyedt a spanyol haditengerészet hajója, a San Telmo. Hónapokkal később a hajó feltételezett roncsait fókavadászok találták meg a Livingston-sziget északi partjainál.

1819 decembere és 1820 januárja között Edward Bransfield főhadnagy a Királyi Haditengerészet tulajdonában lévő Williams hajó fedélzetéről megfigyeléseket végzett a szigeteken és egyidejűleg feltérképezte azokat.

A Valparaísoba küldött amerikai ügynök, Jeremy Robinson már 1819. november 15-én tájékoztatta John Quincy Adams amerikai külügyminisztert Smith felfedezéséről és Bransfield közeljövőben tervezett útjáról. Azt tanácsolta a külügyminiszterek, hogy a kormány küldjön a területre hajókat, hogy felfedezhessék azokat a szigeteket, ahol „feltárulnának a gazdagság, a hatalom és a boldogság új forrásai, ezáltal a tiszta tudomány javára válna.” (new sources of wealth, power and happiness would be disclosed and science itself be benefited thereby.)

A szigetek felfedezése mind az amerikai, mind a brit fókavadászok képzeletét megmozgatta. Az első, a területen dolgozó fókavadász hajó a Buenos Aires-ben bejegyzett brit kereskedők tulajdonában lévő Espirito Santo brig volt. A hajó a Livingston-szigettől délre fekvő Rugged-szigetre hajózott, és a brit legénység 1819 karácsonyán partra szállva, III. György nevében brit területté nyilvánította a szigetet. Az események időbeni sorrendjét részletesen leírja a hajó kapitánya, Joseph Herring az Imperial Magazine 1820. júliusi számában. Az Espirito Santót a térségben az első fókavadászattal foglalkozó amerikai brig, a James Sheffield vezetésével közlekedő Hersilia követte a Falkland-szigetekről; ennek a hajónak a másodtisztje Nathaniel Palmer volt.

Egy norvég bálnavadász csónak maradványa, Half Moon Island

A Déli Sarkvidék területén az első áttelelést a Déli-Shetland-szigeteken az 1820-1821-es nyári szezont követően a Lord Melville személyzetéhez tartozó 11 brit tengerész hajtotta végre, mivel nem tudták időben elhagyni a György király-szigetet.

Miután Fabian Gottlieb von Bellingshausen és Mihail Lazarev vezetésével sikeresen körbehajózták az antarktiszi kontinenst, 1821. januárban orosz Antarktisz-kutató expedíció kötött ki a szigeteken. Az oroszok elkezdték tanulmányozni és elnevezni a szigeteket. Mind a György király-, mind az Elefánt-szigeten kikötöttek. Miközben a csalódásról elnevezett (Deception Island) és a Livingston-sziget között haladtak, Bellingshausent meglátogatta az amerikai hajó vezetője, Nathaniel Palmer, és tájékoztatta, hogy a környéken több tucat amerikai és brit fókavadász-hajó dolgozik.

Rövidesen az Új-Dél-Britannia nevet használták, de ezt hamarosan megváltoztatták a Déli-Shetland-szigetek névre. Az elnevezés a Skócia északi partjainál fekvő Shetland-szigetekre utal. Jelenleg nemzetközileg is ez az elfogadott elnevezése a szigeteknek. Mind a két szigetcsoport megközelítően azonos távolságra van a Déli- illetve az Északi-sarktól, de a Déli-Shetland-szigetek átlaghőmérséklete sokkal hidegebb.

A XIX. század folyamán és a 20. század elején a szigeteken fókákra és bálnákra vadásztak. 1908 óta a szigeteket a bitek a Falkland-szigeteki Függő Területek részeként kormányozták, de csak 1944-ben kapott állandó lakosságot, mikor egy tudományos mérőállomást helyeztek itt el. Az ausztrál nyár alatt a közeli Antarktisz-félszigettel és Déli-Georgiával együtt nagyon népszerű turista célpont.

Földrajza[szerkesztés]

A szigetcsoport a Falkland-szigetektől 940 km-re délre található. Az Antarktiszhoz legközelebbi pontja 93 km-re északra a Csalódás-sziget, a legtávolabbi 269 km-re északnyugatra a Clarence-sziget. A szigetcsoport kiterjedése a nyugat-délnyugati Smith-sziget és a Hó-sziget valamint a kelet-északkelet irányban fekvő Elefánt-sziget és Clarence-sziget között nagyjából 450 kilométer. A Déli-Shetland-szigetekhez 11 nagyobb és számtalan kisebb sziget tartozik. Szárazföldi területük összesen 3687 km². A terület 80–90%-a állandó gleccserekkel fedett. A szigetcsoport legmagasabb pontja a Clarence-szigeten a 2.300 méterrel a tenger szintje fölé magasodó Irving-hegy.

Éghajlat[szerkesztés]

A szigetek azonos távolságra vannak az egyenlítőtől, mint északon az Atlanti-óceánban a Feröer-szigetek, de az Antarktisz közelsége miatt sokkal hidegebb az éghajlatuk. A szigeteket körülölelő tengert április elejétől december elejéig jég borítja. A havi átlagos középhőmérséklet április és november között 0°C alatt van.

A szigetek gleccserállománya az utóbbi években jelentős mértékben csökkent, de mindennek ellenére a felszín több mint 80%-a nyáron is jéggel borított.

Az időjárás egész évben felhős és szeles. Mindig erős nyugati szél fúj. A legtöbb napsütés a hideg beköszöntéhez kapcsolódik, délről a tél végén és tavasz elején nagyon hideg levegő áramlik a szigetek fölé. A nyári középhőmérséklet nagyjából 1,5°C, a jellemző téli hőmérséklet -5°C. Az óceán hatására a nyári hőmérséklet alacsony marad, és a nagy víztömeg megakadályozza, hogy télen annyira lehűljön a levegő, mint a belső, szárazföldi területeken.[3]

Növényzet, állatvilág[szerkesztés]

A zord körülmények ellenére – a déli sarkkörtől délre fekvő más szigetekhez hasonlóan – található vegetáció a Déli-Shetland-szigeteken is. A tundra-növényzet mohákból, zuzmókból és algákból tevődik össze. A szigeteken nagy változatosságban vannak jelen a hideg környezethez és extrém feltételekhez alkalmazkodó állatfajok. Kiemelhetők a különböző pingvin-fajok: állszíjas pingvin (Pygoscelis antarctica), Adélie-pingvin (Pygoscelis adeliae), szamárpingvin (Pygoscelis papua), aranytollú pingvin (Eudyptes chrysocome). Más fajok is élnek a szigetcsoporton. Az emlősök között kiemelhető a déli elefántfóka (Mirounga leonina), mely elterjedt más dél-atlanti szigeteken, az Indiai-óceánon és Új-Zélandon is; a tengeri oroszlán (antarktiszi farkasként is ismert) és különböző fókafajok, mint a weddell-fóka (Leptonychotes weddelli) és a leopárdfóka (Hydrurga leptonyx]). A szigeteken fészkelő sokféle madár megemlíthetők a viharmadár ( Procellariidae) különböző fajai, a tokoscsőrűfélék és egy ragadozó madár, a nagy halfarkas, mely más fajok tojásaival és fiókáival, kis állatokkal és döghússal táplálkozik. Ezen felül megtalálhatók a csérfélék és számos sirályfaj. A szigetek körül tengerfenéken tengericsillagok, tengerirózsák (Actinaria ) és számos puhatestű faj tenyésznek.

Szigetek[szerkesztés]

Renier-pont

Északról délre a nagyobb szigetek és néhány kisebb: Északi szigetcsoport

Déli szigetcsoport

(A fentebb említett orosz nevek történelmiek, és ma már nem ez az orosz hivatalos nevük a szigeteknek.)

Kutatóállomások[szerkesztés]

St. Kliment Ohridski

Számos nemzeti kutatóállomás van a szigeteken:

Ideiglenesen működő táborhelyek[szerkesztés]

Ongal csúcs, Tangra-hegység

Térképek[szerkesztés]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. ↑ South Shetland Islands. North Dakota State University. [2010. június 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 21.)
  2. ↑ Historia Antártica Archiválva 2015. június 18-i dátummal a Wayback Machine-ben (spanyolul)
  3. ↑ GHCN Climate data, GISS data publications, period 1978-2007

Források[szerkesztés]

  • A. G. E. Jones, Captain William Smith and the Discovery of New South Shetland, Geographical Journal, Vol. 141, No. 3 (Nov., 1975), pp. 445–461
  • Alan Gurney, Below the Convergence: Voyages Toward Antarctica, 1699-1839, Penguin Books, New York, 1998
  • R. J. Campbell ed., The Discovery of the South Shetland Islands: The Voyage of the Brig Williams, 1819-1820 and the Journal of Midshipman C.W. Poynter, The Hakluyt Society, London, 2000
  • Capt. Hernán Ferrer Fougá, El hito austral del confín de América. El cabo de Hornos. (Siglo XIX, 1800-1855). (Segunda parte). Revista de Marina, Valparaíso, 2004, N° 1
  • General Survey of Climatology V12, Landsberg ed,. (1984), Elsevier

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a South Shetland Islands című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

Commons:Category:South Shetland Islands
A Wikimédia Commons tartalmaz Déli-Shetland-szigetek témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Déli-Shetland-szigetek&oldid=24178789”