Az Egyesült Királyság az Európai Unió tagjaként

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az Európai Közösségekhez, az EU elődjéhez. Az ország tagságát népszavazás erősítette meg 1975-ben. Az 1970-es és 1980-as években főleg a Munkáspárt és szakszervezeti vezetők támogatták a kilépést. Az 1990-es évek óta a kilépés fő támogatója a Függetlenségi Párt (UKIP), és növekvő számban támogatták a konzervatívok is.

Miután 2016-ban a brit polgárok többsége népszavazáson a Brexitnek elnevezett kilépés mellett voksolt, az Egyesült Királyság kormánya 2017. márciusában bejelentette az uniós szerződés 50. cikke szerinti kilépési szándékát. Bár az uniós szerződés szerint a kilépés dátuma 2019. március 29-én 11 óra lett volna, a tényleges kilépésre végül 2020. február 1-jén került sor.

Az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból előzmény nélküli, ezért a kilépési folyamat precedensként is szolgálhat esetleges jövőbeli kilépési eljárások számára.

Az Egyesült Királyság 2020. február 1-jén kilépett az Európai Unióból, ugyanakkor a kilépést az Európai Unió és az Egyesült Királyság által elfogadott megállapodás alapján egy 2020. december 31-ig tartó átmeneti időszak követi. Ebben az átmeneti időszakban az Egyesült Királyságban továbbra is az uniós jogot kell alkalmazni, az uniós jogban a tagállamok körébe az Egyesült Királyság továbbra is bele kell érteni.[1]

A csatalakozás előzményei[szerkesztés]

Az Egyesült Királyság nem volt az EU elődjének, a római szerződésnek az aláírója. Ez az 1957-ben aláírt szerződés hozta létre az Európai Közösségeket, beleértve az Európai Gazdasági Közösséget (EGK). A brit csatlakozási kérelmeket 1963-ban és 1967-ben megvétózta Charles de Gaulle francia elnök, azzal az indokkal, hogy „a brit gazdaság számos vonása, a munkagyakorlatoktól a mezőgazdaságig” „Britanniát inkompatibilissé teszik Európával”, és hogy a britek „mély ellenségességgel” viseltetnek minden páneurópai projekttel szemben.[2] Ahogy de Gaulle 1969-ben visszavonult az elnökségből, az Egyesült Királyság ismét kérte a tagságot, ezúttal sikerrel. A szuverenitás kérdését az FCO 30/1048-as titkos külügyminisztériumi dokumentum vizsgálta, amelyet csak 2002 januárjában tettek közzé a dokumentumok titkosságát 30 év után feloldó szabály alapján. „A politikai területeket, amelyekben az Európai Közösségekhez való csatlakozás érinti a parlament szabadságát” a következőképpen sorolta fel a dokumentum: »vámok, mezőgazdaság, a munkaerő, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása, szállítás és a migráló munkások társadalombiztosítása.« A 26. paragrafus azt a következtetést vonta le, hogy érdemes a befolyási és hatalmi meggondolásokat a formális szuverenitás elé sorolni.[3] Az csatlakozási szerződést 1972 januárjában Edward Heath miniszterelnök, a Konzervatív Párt vezetője írta alá.[4] Az Európai Közösségek törvényt a parlament 1972. október 17-én hozta meg, és a következő nappal megtörtént a hivatalos ratifikáció,[5] és így a következő év január 1-vel az ország csatlakozhatott az EGK-hoz, vagy Közös Piachoz.[6]

1975-ös népszavazás[szerkesztés]

A britek 1975-ben tartottak először népszavazást a tagságról. A Harold Wilson vezette ellenzéki Munkáspárt azzal az igénnyel vett részt az 1974-es választásokban, hogy tárgyalják újra az EGK-tagság feltételeit, és aztán tartsanak népszavazást a tagságról.[7] A Munkáspárt megnyerte a választásokat, de 3 mandátum hiányzott a parlamenti többségéhez, és kisebbségi kormány alakult. A fő politikai pártok és a sajtó főárama támogatta a tagságot, de éppen a kormányzó párt volt megosztott. A párt 1974-es egynapos kongresszusa 2:1 arányban a kilépés mellett szavazott, a 23 tagú kabinetből pedig heten ellenezték a tagságot.[8] Harold Wilson erre a vitára felfüggesztette a kollektív kabinetfelelősség alkotmányos konvencióját, megengedve a minisztereknek, hogy a kormány ellen kampányoljanak. 1975. június 5-én a szavazóknak a következő kérdésre kellett igennel vagy nemmel válaszolniuk: Úgy gondolja, hogy az Egyesült Királyság maradjon az Európai Közösségben (Közös Piacban)? Az ország minden közigazgatási megyéjében és régiójában az igen szavazat kapott többséget, kivéve a Shetland-szigeteket és a Külső-Hebridákat.[9][10]

A tagság fenntartásának ellenzői[szerkesztés]

1977 óta hol a tagság támogatói, hol ellenzői voltak többségben az Egyesült Királyságban, és az arányok jelentősen mozogtak.[11] Az 1975-ös népszavazás során a szavazók kétharmada támogatta a bentmaradást. Ezzel szemben a tagság elutasítottsága 1980-ban, Margaret Thatcher miniszterelnökségének az első évében érte el a csúcsot, ekkor 65 százalék volt, miközben csak 26 százalék volt a támogatók aránya.[11] Miután 1984-ben Thatcher tárgyalásokkal visszatérítést csikart ki a brit EU-befizetésekből, a tagság támogatói többségbe kerültek. Ez így is maradt, kivéve a 2000-es évet, amikor Tony Blair miniszterelnök szorosabb EU-integrációt sürgetett és az euró bevezetését, illetve 2011 környékét, amikor a bevándorlás a közfigyelem középpontjába került.[11] Még 2015 decemberében is egyértelmű többsége volt a tagságnak, bár akkor már látszott, hogy David Cameron miniszterelnök tárgyalásai az EU reformjáról, különösen a "nem eurózóna tagországoknak nyújtott biztosítékokról" és a bevándorlásról, komolyan befolyásolhatják a szavazókat.[12]

A thatcheri években[szerkesztés]

Az 1975-ös és 2016-os népszavazások eredményeinek összehasonlítása

1979-ben a britek úgy döntöttek, hogy kimaradnak az európai árfolyam-mechanizmusból (European Exchange Rate Mechanism, vagy ERM), amely az euró létrehozásának az előszobája volt.

Az ellenzékben lévő Munkáspárt az 1983-as választásokon azzal kampányolt, hogy az ország lépjen ki az EGK-ból, mégpedig népszavazás nélkül.[13] A Munkáspárt súlyos vereséget szenvedett, és Margaret Thatcher kormányát újraválasztották. Ezt követően a Munkáspárt is megváltoztatta politikáját.[13]

1985-ben az Egyesült Királyság népszavazás nélkül ratifikálta az Egységes Európai Okmányt, a Római Szerződés első jelentős módosítását, a Thatcher-kormány teljes támogatása mellett.

1990 októberében az Egyesült Királyság csatlakozott az ERM-hez, és a font sterlinget a német márkához rögzítették. Ez Margaret Thatcher mély fenntartásai ellenére történt, akinek azonban engednie kellett miniszterei nyomásának.

Maastricht és utána[szerkesztés]

1990 novemberében Margaret Thatcher lemondott a miniszterelnöki posztról, miután a Konzervatív Párt egyre megosztottabbá vált, részben Thatcher egyre euroszkeptikusabbá váló nézetei miatt. 1992 szeptemberében az Egyesült Királyság az ERM elhagyására kényszerült, miután a font sterling erős spekulációs nyomás alá került (Fekete szerda). Becslések szerint a spekulációs támadás több mint 3 milliárd fontjába került a brit adófizetőknek.[14][15]

A maastrichti szerződés eredményeképp 1993. november 1-ével az Európai Közösségekből Európai Unió lett.[16] Az új név azt jelképezte, hogy a tömb gazdasági unióból politikai unióvá fejlődött.[17] Miután 2009. december 1-én életbe lépett a lisszaboni szerződés, a felfrissített maastrichti szerződést, az utóbbit új néven kezdték el emlegetni: ez az Európai Unió Szerződése (2007, angolul Treaty on European Union, vagy röviden TEU). A Római Szerződés aktualizált neve Szerződés az Európai Unió Működéséről (angolul Treaty on the Functioning of the European Union, vagy TFEU).

1994-ben Sir James Goldsmith megalapította a Népszavazás Pártot (angolul Referendum Party), azzal a céllal, hogy az 1997-es választásokon népszavazást követeljen a brit EU-tagságról.[18] A párt 547 választókerületben állított jelöltet és 2,6 százalékos eredményt ért el, 810 860 szavazatot szerezve.[19]

A UKIP szerepe[szerkesztés]

Az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UK Independence Party, vagy UKIP) 1993-ban alakult. A 2004-es Európai Parlament választásokon a harmadik helyen végzett a brit pártok között, 2009-ben a második helyen, 2014-ben viszont már az első helyen, a szavazatok 27,5 százalékával. Ez volt az első alkalom az 1910-es általános választások óta, hogy nem a Munkáspárt vagy a Konzervatív Párt szerezte meg a legtöbb szavazatot egy országos választáson.[20] A UKIP 2014-es választási sikerének összetétele a választók közt erős korrelációban állt a 2016-os kilépési népszavazás eredményeivel.[21] 2014-ben a UKIP megnyert két időközi választást, amelyekre azért volt szükség, mert a választókerületek konzervatív parlametni képviselői a UKIP-hoz csatlakoztak, és utána lemondtak mandátumukról. A 2015-ös általános választásokon a UKIP a szavazatok 12,6 százalékát szerezte meg, és a 2014-ben elnyert két mandátum közül az egyiket (Clactont) megőrizte.[22]

Euroszkepticizmus[szerkesztés]

Egy 2016 áprilisában publikált elemzésben John Curtice, a Strathclyde Egyetem professzora úgy definiálta az euroszkepticizmust, mint az EU hatalmának csökkentésére irányuló szándékot, az eurofíliát pedig az ellenkezőjeként. E definíció alapján a Brit Társadalmi Attitűdök (British Social Attitudes, BSA) felmérések szerint az euroszkepticizmus az 1993-as 38 százalékról 2015-re 65 százalékra emelkedett. Az euroszkepticizmus azonban nem keverendő össze az EU-kilépés akarásával. A 2015. július-novemberi felmérés például azt mutatta, hogy 60 százalék támogatta a „maradjunk EU-tagok” opciót és csak 30 százalék a kilépést.[23]

A 2016-os népszavazás[szerkesztés]

2016. június 23-án véleménynyilvánító népszavazást tartottak az Egyesült Királyság és Gibraltár területén az ország európai uniós (EU) tagságáról. A szavazók 51,9 százaléka az Unióból való kilépésre szavazott.

Az Egyesült Királyság és az Európai Unió a Brexit után

A Brexit folyamata a népszavazás után[szerkesztés]

Miután a kilépés tárgyában tartott nem ügydöntő jellegű 2016. júniusi népszavazáson a kilépést támogató szavazatok voltak többségben, az Egyesült Királyság parlamentjének jóváhagyásával Theresa May miniszterelnök 2017. március 29-én jelentette be az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kilépési szándékát a lisszaboni szerződés 50. cikke alapján.[24]

Korábban, 2017 januárjában Theresa May brit miniszterelnök 12-pontos tervet jelentett be a brit tárgyalási célokról, és megerősítette, hogy a kormány nem kívánja fenntartani a brit részvételt az Európai Közös Piacban.[25] Ígéretet tett a „nagy visszavonási törvény” kidolgozására, amely az 1972-es, az Európai Közösségről szóló brit törvényt helyezné hatályon kívül, illetve beillesztené a fenntartani szándékolt EU-jogszabályokat az Egyesült Királyság jogrendszerébe.[26] A kilépés feltételeit még nem tárgyalták meg, és ideiglenesen az Egyesült Királyság egyelőre még az Európai Unió teljes jogú tagja marad.[27]

A brit parlament alsóháza mind 2019 januárjában, mind 2019. március 12-én nagy arányban leszavazta a Brexitről az Európai Unióval kötendő megállapodásnak a Theresa May miniszterelnök által beterjesztett (márciusban némileg kiegészített) változatát. 2019. március 12-én 242-en szavaztak a javaslat elfogadása mellett és 391-en ellene.[28] [29] 2019. március 27-én 441 szavazattal 105 ellenében támogatta a brit parlament alsóháza azt, hogy elhalasszák a Brexitet. Az azt megelőző EU-csúcson elfogadott egyezség alapján a kilépés 2019. május 22-én történik meg, ha a britek március 29-éig elfogadják a Brexitről szóló megállapodást, ha pedig nem, a londoni kormánynak április 11-ig jeleznie kell, hogy hosszabb halasztást kér és részt vesznek az EP-választáson.[30] Ha nem jelzik, akkor megegyezés nélkül kieshetnek az unióból.

A 2019. március 29-én tartott harmadik szavazáson is elutasította az alsóház a Theresa May által javasolt kilépési megállapodást. Ez alkalommal az igenek száma 286, a nemek száma 344 volt.[31] Az Európai Bizottság sajnálkozását fejezte ki a negatív döntés miatt. A brexit tehát az eredetileg megszabott időpontig, 2019. március 29-ig nem történt meg.

2019. május 24-én Theresa May miniszterelnök bejelentette, hogy június 7-én távozik a kormányzó Konzervatív Párt és a kormány éléről.[32]

Theresa May utódja, Boris Johnson, 2019. július 24-én lépett hivatalba. Johnson világossá tette, hogy legkésőbb 2019. októberében mindenképpen végre akarja hajtani a kilépést vagy az Európai Unióval kötendő Brexit-megállapodással, vagy akár annak megkötése nélkül is.

2019. augusztus 28-án a brit sajtó közölte, hogy II. Erzsébet királynő elfogadta Boris Johnson miniszterelnök kérését, és felfüggeszti a brit parlament ülésezését, 2019. szeptember 9-étől október 14-ig.[33] A brit legfelsőbb bíróság azonban egyhangú döntésével 2019. szeptember 24-én semmisnek és törvénytelennek mondta ki a parlamenti ülésszak felfüggesztéséről hozott határozatot, így ezt követően a brit parlament folytatta munkáját.

Mivel az Európai Unióval való megállapodás megkötését egy kilépni szándékozó tagállam számára nemzetközi szabály nem írja elő, Theresa May lemondása után Bris Johnson miniszterelnök igyekezett kihasználni a brit választók széles tömegeinek elégedetlenségét és türelmetlenségét amiatt, hogy a 2016-as népszavazás eredménye ellenére a Brexit 2019 őszéig sem történt meg. Ebben az időszakban a brit belpolitika alapvető kérdésévé vált a kilépés módja. 2019. október 17-én az EU-tagországok brüsszeli csúcstalálkozóján aláírták az Egyesült Királyság rendezett európai uniós kiválásának feltételeiről szóló megállapodást, amely az Egyesült Királyság parlamentjének és az Európai Parlamentjének a jóváhagyása után léphet hatályba.[34]

2019. október 28-án az Európai Unió 27 tagállama egyhangúlag jóváhagyta Boris Johnson brit kormányfő Brexittel kapcsolatos halasztási kérelemét. Ezek szerint 2019. október 31-e helyett 2020. január 31-ig halasztják el az Egyesült Királyság kiválását az Európai Unióból.Ugyanakkor, amennyiben a brit parlament korábban elfogadja az EU-val kötött, a kilépési feltételeket rögzítő megállapodást, akkor már2019-ben, november 1-én vagy december 1-én is kiléphet az Egyesült Királyság az EU-ból.[35]

Bár a brit alsóház előző nap még elutasította, 2019. október 29-én megszavazta Boris Johnson indítványát előrehozott parlamenti választások 2019. december 12-én való megtartására. (A törvényjavaslatot még a Lordok Házának is jóvá kell hagynia, végül a királynőnek is alá kell írnia a kihirdetéshez.)[36] 2019. december 20-án a brit parlament alsóháza 124 fős többséggel elfogadta[37] a 2019 októberében előkészített[38] Brexit-megállapodás szövegét, mely szerint az Egyesült Királyság 2020. január 31-ével kilép az Európai Unióból.

2019. január 31-én az Európai Parlament képviselői kétnapos plenáris ülésükön - 621 szavazattal, 49 ellenében, és 13 tartózkodás mellett - jóváhagyták az Egyesült Királyság uniós tagságának megszűnéséről szóló szóló megállapodást. Ezzel dőlt el, hogy az Egyesült Királyság 2020. január 31-én megállapodással hagyja el az Európai Uniót.[39]|i=0}}

Források[szerkesztés]

  1. https://www.nav.gov.hu/nav/vam/BREXIT
  2. 1967: De Gaulle says 'non' to Britain – again”, BBC News, 1976. november 27. (Hozzáférés ideje: 2016. március 9.) 
  3. FCO 30/1048, Legal and constitutional implications of UK entry into EEC (open from 1 January 2002).[1]
  4. Into Europe. Parliament.uk. (Hozzáférés: 2017. február 25.)
  5. English text of EU Accession Treaty 1972, Cmnd. 7463 (PDF). [2016. december 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. február 24.)
  6. 1973: Britain joins the EEC”, BBC News, 1973. január 1. (Hozzáférés ideje: 2016. március 9.) 
  7. Alex May, Britain and Europe since 1945 (1999).
  8. DAvis Butler: The 1975 Referendum (PDF). Eureferendum.com. [2016. augusztus 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. május 19.)
  9. Research Briefings – The 1974–1975 UK Renegotiation of EEC Membership and Referendum. Parliament of the United Kingdom. (Hozzáférés: 2016. május 19.)
  10. Who Voted for Brexit? A comprehensive district level analysis. Becker, Fetzer, Novy, University of Warwick. (Hozzáférés: 2016. november 22.)
  11. a b c Mortimore, Roger. „Polling history: 40 years of British views on 'in or out' of Europe” (Hozzáférés ideje: 2016. október 25.) 
  12. New Open Europe/ComRes poll: Failure to win key reforms could swing UK's EU referendum vote Archiválva 2018. június 15-i dátummal a Wayback Machine-ben openeurope.org, 16 December 2015.
  13. a b Vaidyanathan, Rajini. „Michael Foot: What did the 'longest suicide note' say?”, BBC News Magazine, BBC, 2010. március 4. (Hozzáférés ideje: 2015. október 21.) 
  14. Black Wednesday. (Hozzáférés: 2016. február 24.)
  15. Tempest, Matthew. „Treasury papers reveal cost of Black Wednesday”, The Guardian, 2005. február 9. (Hozzáférés ideje: 2010. április 26.) 
  16. EU treaties. Europa (web portal). [2016. szeptember 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. szeptember 15.)
  17. EUROPA The EU in brief. Europa (web portal). (Hozzáférés: 2016. május 19.)
  18. Wood, Nicholas. „Goldsmith forms a Euro referendum party”, 1994. november 28., 1. oldal 
  19. UK Election 1997. Politicsresources.net. [2011. szeptember 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. július 16.)
  20. 10 key lessons from the European election results. The Guardian, 2014. május 26. (Hozzáférés: 2014. május 31.)
  21. Does Migration Cause Extreme Voting?. Becker and Fetzer, University of Warwick, 2016. október 18. (Hozzáférés: 2016. november 30.)
  22. Matt Osborn: 2015 UK general election results in full. The Guardian, 2015. május 7.
  23. Tarran, Brian (2016. április 8.). „The Economy: a Brexit vote winner?”. Significance 13 (2). DOI:10.1111/j.1740-9713.2016.00891.x/full.  
  24. Article 50: Theresa May to trigger Brexit process”, BBC News, 2017. március 20. (Hozzáférés ideje: 2017. március 20.) 
  25. Wilkinson, Michael. „Theresa May confirms Britain will leave Single Market as she sets out 12-point Brexit plan.”, The Daily Telegraph, 2017. január 17. (Hozzáférés ideje: 2017. január 18.) 
  26. Brexit: PM to trigger Article 50 by end of March”, BBC News, 2016. október 2. (Hozzáférés ideje: 2016. október 2.) (brit angol nyelvű) 
  27. Advice for British nationals travelling and living in Europe. British Government Website . The U.K. Government, 2017. január 19. (Hozzáférés: 2017. január 25.)
  28. https://edition.cnn.com/2019/03/12/uk/theresa-may-brexit-deal-vote-main-gbr-intl/index.html
  29. https://hu.euronews.com/2019/03/12/elo-a-modositott-brexit-alkurol-szavaz-a-brit-alsohaz
  30. Megszavazta a brit parlament a Brexit elhalasztását
  31. https://us.cnn.com/uk/live-news/brexit-withdrawal-deal-vote-gbr-intl/index.html
  32. https://www.origo.hu/nagyvilag/20190524-lemond-theresa-may.html
  33. https://24.hu/kulfold/2019/08/28/brexit-ii-erzsebet-boris-johnson-parlament-felfuggesztes/
  34. https://www.origo.hu/nagyvilag/20191017-alairtak-az-uj-brexitmegallapodast.html
  35. https://444.hu/2019/10/28/az-eu-hozzajarult-a-brexit-halasztasahoz
  36. https://index.hu/kulfold/2019/10/29/brexit_boris_johnson_jeremy_corbyn_elorehozott_valasztas_alsohaz_december_12_egyesult_kiralysag/
  37. Megszavazta a brit parlament a Brexit-megállapodást
  38. Megszületett a megállapodás a Brexitről
  39. https://mandiner.hu/cikk/20200129_elfogadta_az_ep_a_brexit_megallapodast