Egységes Európai Okmány

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az Egységes Európai Okmány (Single European Act) az 1957-es Római Szerződés első fontos átdolgozását jelentette. Az Okmány az Európai Közösség számára célként állapította meg az egységes piac bevezetését 1992 december 31-éig, valamint törvénybe iktatta az Európai Politikai Együttműködést, a Közös Kül-és Biztonságpolitika előfutárát. Az Egységes Európai Okmányt kilenc tagállam 1986. február 17-én, Luxemburgban írta alá, majd őket követte Dánia, Olaszország és Görögország 1986. február 28-án Hágában. Az Okmány 1987. július 1-jén lépett hatályba, a Delors-bizottság működése idején.[1]

Háttere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyezmény létrejötte szempontjából fontos tényező volt, hogy az Európai Közösség tagjai tényleges szabad kereskedelmet szerettek volna megvalósítani, ami a tagállamok közötti jogharmonizációt és a politikai ellentmondások feloldását is szükségessé tette. Az okmány aláírását számos lépés előzte meg, ilyen volt például Az Európai Unióról szóló szerződés tervezete, melyet az Európai Parlament 1984. február 14-én fogadott el. 1984.júniusában a parlamenti szerződéstervezetből kiindulva egy, az állam- és kormányfők személyes képviselőiből álló és Dooge ír szenátor által vezetett ad hoc bizottság megvizsgálta az intézményi kérdéseket. A Dooge-bizottság jelentése felkérte az Európai Tanácsot, hogy hívjon össze kormányközi konferenciát az Európai Unióról szóló szerződéssel kapcsolatos tárgyalások lefolytatásához.[2] 1985-ben A Bizottság Jacques Delors elnök kezdeményezésére fehér könyvet tett közzé,amely körülbelül 280 uniós jogszabály elfogadásának segítségével tette egységesebbé a felaprózott közös piacot, és amely – az intézményi megújulással együtt – az Egységes Európai Okmány gerincét képezte.[3] A Bizottság ütemtervet terjesztett elő, és 1992. december 31-ét jelölte meg végső határidőként. Az 1985. június 28–29-i milánói Európai Tanács végül összehívta a kormányközi konferenciát, amely a luxemburgi elnökség idején 1985. szeptember 9-én nyílt meg, és 1986. február 28-án, Hágában fejeződött be.

Céljai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Okmány legfontosabb célja, hogy az egységes belső piac kialakítása által dinamikusabbá tegye az integrációs folyamatot. A déli bővítés, vagyis Spanyolország és Portugália küszöbön álló csatlakozása is az uniós intézmények megreformálását sürgette.[4] Az egységes belső piac ezen kívül a döntéshozatali eljárás felgyorsítását is szükségessé tette, ám ez a meglévő szerződések alapján nehezen volt elérhető, különösen a Tanácson belül követett döntéshozatali folyamat miatt, amely a jogszabályok harmonizációja tekintetében egyhangú döntéseket követelt. A gyorsabb döntéshozatal érdekében számos területen kellett módosításokat bevezetni: a Tanács döntéshozatali eljárásában, a Bizottság és a Parlament jogköreiben valamint a Közösség hatáskörei kiterjesztésében is.[5]

Intézményi és politikai változások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Egységes Európai Okmány kibővítette a minősített többségi szavazást a Tanácsban annak érdekében, hogy az egyes tagállamok nehezebben tudják megvétózni a jogszabályjavaslatokat. Létrehozta az Európai Tanácsot, amely hivatalos keretet adott az állam- és kormányfők konferenciáinak és csúcstalálkozóinak, ugyanakkor döntéshozatali jogkörrel nem rendelkezett. Megnövelte továbbá a Parlament befolyását azáltal, hogy bevezette a hozzájárulási és az együttdöntési eljárást: a hozzájárulási eljárás értelmében a Parlament vétójogot kapott néhány fontos kérdésben, mivel a Tanácsnak meg kellett szereznie a Parlament egyetértését ahhoz, hogy az adott kérdésben döntést hozzon, az együttdöntési eljárással pedig egy kétolvasatos eljárás került bevezetésre, melynek során, ha a Parlament első körben elutasít egy javaslatot, azt követően a Tanács már csak egyhangúan hozhat döntést. A Parlament jogköreinek kibővítése hozzájárult ahhoz, hogy az eljárás gyorsabb és hatékonyabb legyen, de sok esetben továbbra is a Tanácsé maradt a végső döntés joga.[6] Az Okmány az uniós szakpolitikák fejlődésére is hatást gyakorolt, főként a szociálpolitika, a regionális politika, a környezetvédelmi politika, valamint a kutatás és fejlesztés területein történt előrelépést, ami nagymértékben hozzájárult a kohézió megerősítéséhez a közösségen belül.[7]

Eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A négy alapszabadság (áruk, szolgáltatások, tőke és személyek szabad áramlása) szempontjából fontos eredményeket sikerült megvalósítani az Okmány által: a határellenőrzések megszűnése mellett összehangolásra kerültek mindazok az előírások, melyek az áruforgalomra, kereskedelemre,valamint a fogyasztó- és környezetvédelemre vonatkoztak. A munkavállalók szabad mozgása érdekében teljessé tették a diplomák és iskolai végzettségek kölcsönös elismerését. Egységesítették a társasági cégbejegyzéseket,és az adórendszerek közelítésével próbálták meg csökkenteni a fennálló akadályokat.[8]

Aláírva
Hatályban
Szerződés
1948
1948
Brüsszeli szerződés
1951
1952
Párizsi szerződés
1954
1955
A brüsszeli szerződés módosítása
1957
1958
Római szerződés
1965
1967
Egyesítő szerződés
1975
1975
Az Európai Tanács döntése
1986
1987
Egységes Európai Okmány
1992
1993
Maastrichti szerződés
1997
1999
Amszterdami szerződés
2001
2003
Nizzai szerződés
2007
2009
Lisszaboni szerződés
Pix.gif Pix.gif Pix.gif Pix.gif Pix.gif Pix.gif Pix.gif Pix.gif
                       
Az Európai Unió három pillére  
Európai Közösségek  
Európai Atomenergia Közösség (EURATOM)
Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) A szerződés 2002-ben hatályát vesztette Európai Unió (EU)
    Európai Gazdasági Közösség (EGK) Európai Közösség (EK)
    TREVI-csoport Bel- és igazságügyi együttműködés (JHA)  
  Rendőri és igazságügyi együttműködés büntetőügyekben (PJCC)
  Európai Politikai Együttműködés (EPE) Közös kül- és biztonságügyi politika (KKBP)
Konszolidálatlan szervezetek Nyugat-európai Unió (NYEU)    
Feloszlatva 2010-ben  
                     

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]