Agatirszek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dák férfiú szobra

Az agathyrsoi, agathyrsioi (αγαθυρσοι, αγαθυρσιοι) névvel felruházott nép – Hérodotosz a királyi szkíták rokonainak nevezi őket – bizonyára a szkíták nemzetségéhez tartozott.

Az i. e. 8–5. században Kelet-, illetve Délkelet-Európa erdős pusztáit – a Dnyeszter, a Prut, a Szeret vidékét, a Havasalföldet, az Erdélyi-medencét, az Alföld nagyobb részét és a Kisalföld északi felét – szkíta népesség uralta. A régészek általánosságban korai szkítáknak nevezik őket. Gyakran Homérosz mesebeli kimmerioi népét is emlegetik velük kapcsolatban.

A korai szkíták különböző csoportjait különböző időkben eltérő nevekkel ruházták fel. A Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékén, valamint az Erdélyi-medencében honos népesség neve az i. e. 5. századi híradásokban agathyrsoi. A kelet-európaiakat, nyilván lakóhelyük (Tyres: Dnyeszter) után tyregetai néven is említik, későbben pedig már csak ezzel a címmel illetik őket. Az Erdélyi-medence lakosainak megszólítása utóbb dakoi, a Havasalföldön tanyázóké pedig getai. Az Alföldön és a Kisalföldön élő népességről nem szólnak híradások, nevüket nem jegyezték fel.

Alföldünk szkíta lakosaival kapcsolatban nem ritkán a sigynnai nevet is szóba hozzák. Hérodotosz azonban őket nem szkítának nevezi, hanem madai (méd) gyarmatosoknak. A trákok birodalmától északra telepedtek le, vélhetően a Havasalföldön, és talán Alföldünkön, illetve a Dráva–Száva vidékén is jelen voltak. Birtokaik, Hérodotosz szerint, nyugaton megközelítették a mai Veneto tartományt.

Az agathyrsoi nemzetséget szkíták által uralt trák népességnek, illetve trák eredetű népnek is tekintik. Stephanos Byzantios nyomán olykor a Rodope hegység területén hajdan élt trausoi nevű trák csoporttal is azonosítják őket.

Az agathyrsoi nevet (bár későbbi híradásokban is felbukkan olykor) csupán az i. e. 5. századig használták. Az i. e. 4–3. században a keleten letelepedett korai szkíták, beleértve az Erdélyi-medence lakóit is, a trákokhoz hasonultak, az Alföld lakói pedig a kelták fennhatósága alá kerültek.

A szkíták, illetve kelet-európai elődeik a kő-rézkortól kezdődően több ízben is beköltöztek a Kárpát-medence területére. Nem az agathyrsoi nép volt e vidék első szkíta gyarmatosa, elsőként azonban hozzájuk tudunk nevet rendelni.

Eredetük meséje a pontoszi görögök szerint[szerkesztés]

A Fekete-tenger északi partján letelepedett görögök, illetőleg Hérodotosz szerint a kelet-európai szkíta népek, illetve névadó őseik Héraklész és egy kettős természetű, leány és vipera (ekhidna) alakjában megtestesült teremtmény leszármazottai. A legidősebb fiú Agathyrsos, a középső Gelonos, s a legkisebb Skythes. Ismereteink, illetve Hérodotosz szerint a gelonoi nevű nép görög származású volt.

Igy beszélnek a scythák mind önmagokról mind az országukon tuli vidékről. De a hellenek közől azok, kik a Pontust lakják, igy: Hercules elhajtván Geryon ökreit, megérkezett e földre, mely pusztaság volt s melyet most a scythák foglalnak el. Geryon lakta pedig a Pontuson túli népes szigetet, melyet a görögök Erythiának neveznek, a gádok szomszédságában az Oceanon tul a herculesi oszlopokon. És szóval állítják, hogy az Oceán a napkelettől kezdve foly az egész föld körül, de tettleg be nem bizonyitják. Innen érkezett legyen Hercules a most Scythiának nevezett országba; mert zivatar és hideg lepte meg s ő betakarván magát oroszlánbőrrel, elaludt; kanczái pedig, melyek szekeréből valók voltak, ezen idő alatt legelvén, eltűntek isteni végzés által.

A mint Hercules fölébredt, kereste. bejárta az egész tartományt s végre megérkezett az ugynevezett Hyläa földére. Itt talált egy barlangban bizonyos félszűzű kéttermészetű viperát; melynek felső része az alfelig nő, alább pedig kigyó. Látván és csudálván őt, kérdezte, valjon látta-e valahol eltévedt lovait. Az pedig válaszolt, hogy nála vannak, s nem adja neki vissza, mielőtt vele nem közösül. S Hercules közösült vele ezen bérért, de az halogatta a lovak kiadását, minél több ideig akarván együtt lenni Herculessel. Ez pedig lovait kivánta elvinni s távozni. Végre visszaadván neki mondá: „Ezen kanczákat, melyek ide jöttek, megőriztem a számodra. Te viszont jutalmat adtál; mert három fiam van tőled. Magyarázd meg, mit kell nekem velök csinálnom, ha fölserdülnek; valjon itt telepitsem-e le, mint hogy én birom ezen ország uralmát, vagy hozzád küldjem-e?” – Az ugyan ezeket kérdezte; ő pedig, mondják, erre válaszolt: „Ha férfiasodottakká fogod látni a fiukat, nem hibázhatnál ezt cselekedve: a kit látandsz közölök, hogy ezen ijat igy fesziti, és ezen ővvel igy ővezi magát, azt tedd ezen országnak lakosául. A ki pedig közőlök e munkában, melyeket parancsolok, fogyatkozni fog, küldd ki az országból. Ezt cselekedvén, magadnak is lesz örömed, s kívánságaimat is teljesitended.”

Ő tehát feszitvén az ijak egyikét, mert eddig kettőt szokott viselni Hercules, és megmutatván az övet átadta az ijat és az övet, melynek végeresztékén arany csésze függött, s ezt átadván, eltávozott. A nő pedig, midőn született fiai férfiasodtak vala, s részint neveket adott nekik: az, elsőnek, Agathyrs, a másodiknak, Gélon, s a legifjabbnak, Scythes; részint megemlékezvén a megbizásról, végrehajtotta a parancsokat. Ugyanis fiaiknak ketteje, Agathyrs és Gélon, nem levén képesek kivinni a kitüzött feladatot, elmentek az országból, kihajtatva anyjok által; Scythes pedig, a legifjabb, véghezvivén azt, megmaradt az országban. És Scythestől, Hercules fiától, származtak a scytháknak folytonos királyai; s azon csésze emlékezetére még mostanig is az övekről lefüggő csészéket viselnek a scythák. Egyedül ezt az egyet gondolta ki Scythes javára az anyja. Ezt beszélik pedig a Pontust lakó görögök.

– Hérodotosz: IV. könyv, 8–10. szakasz. Télfy János fordítása

Nevük[szerkesztés]

Stephanos Byzantios szerint Peisandros o Larandinos nevüket Dionüszosz, görög istenség jellegzetes eszközével, botjával (thyrsos) kapcsolta össze. Vasmer iráni nyelvekből levezetett magyarázata: aghá (gonosz), *dars (megjelenés, külső). Az agathyrsoi név jelentése eszerint gonosz külsejűek. Fischer Károly szófejtése szerint az agathyrsoi kifejezés tartalma: aga-törzs.

Szóba kerül olykor még velük kapcsolatban a thyssagetai név (Valerius Flaccus Argonautica című művében thyrsagetae) is. Említettek, bizonyára szkíta nép, a kelet-európai puszta keleti felében, legvalószínűbben a Hyrgis vagy Syrgis (Donyec), a Tanais (Don), az Oaros (Volga) és a Lykos (talán az Urál) folyó vidékén laktak.

Szokásaik[szerkesztés]

Hérodotosz fényűző életmódot és különös szokást tulajdonít nekik. Sok aranyat viseltek, és nőközösségben éltek, asszonyaikat közösen birtokolták.

A Problemata (Pszeudo-Arisztotelész munkája) szerint törvényeiket ünnepélyesen szavalták, nehogy elfeledjék őket. E nép fiai – több író szerint – bőrükre rangjukat jelző bélyegeket mázoltak, hajukat pedig sötét kékre festették.

Történetük[szerkesztés]

A ködbe vesző kezdetek[szerkesztés]

A szkíta népek hadi jelvénye: nyitott szájú sárkánykígyó

Az i. e. 8. században a királyi szkíták elköltöztek ősi lakóhelyükről, a Donyec, a Don, a Volga és az Urál folyó vidékén elterülő pusztáról. Megszállták a Kaukázus északi előterét és a kelet-európai puszta nyugati felét, birtokba vették a Kaukázus és a Dnyeszter közötti területeket. Az i. e. 7. század első felében betörtek a Kaukázuson túli vidékre is.

A kelet-európai puszta korábbi lakói, a korainak nevezett szkíták, nyugat felé vonultak. Megszállták a Dnyeszter, a Prut és Szeret vidékét, valamint Délkelet-Európa erdős pusztákkal borított tartományait: a Havasalföldet, az Erdélyi-medencét, az Alföld nagyobb részét, valamint a Kisalföld északi felét. Megjelentek Közép-Európa egyes vidékein, pl. a mai Lengyelország területén is.

A Keleti-Balkánt, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, az Erdélyi-medencét, valamint a Tiszántúl területét a késői bronzkor óta trákok birtokolták. E helyeken szkítáink a trákok urai lettek, velük összeötvöződtek. Alföldünkön az urnamezős és a kijatyce csoport rovására terjeszkedtek. Lengyelország területén egy időre befolyásuk alá vonták a lausitzi csoportot.

A perzsák európai hadjárata[szerkesztés]

I. Dárajavaus, perzsa király a Boszporusznál seregeivel átkelt Európába, és a trákok, illetve a királyi szkíták földjére tört. A Balkán-hegységtől délre lakó trákok meghódoltak, a Havasalföldön, az Al-Duna jobb partján honos trák–szkíták azonban ellenálltak, ám végül ők is hűbéres sorsra jutottak.

A perzsák európai hadjárata (i. e. 516–512.) kapcsán a királyi szkíták szövetséget ajánlottak a szomszédos népeknek (tauroi, agathyrsoi, neuroi, androphagoi, melankhlainoi, gelonoi, boudinoi, sauromatai), mondja Hérodotosz. A felsoroltak közül azonban csak a gelonoi, boudinoi és sauromatai nép vett részt az ellenállásban.

… a Scythák azok felé vonultak vissza, a kik megtagadták szövetségöket; és pedig először a Melanchlänok földére; s miután ezeket a betörő Scythák és Perzák megriasztották, a Scythák előre mentek az Androphágok vidékeire; s ezek is megrémülvén visszavonultak Meurisba; s ezeket is megijesztvén hátrálva mentek a Scythák az Agathérsok felé. Az Agathyrsok látván hogy szomszédaik a Scythák elől megfutamodtak s rémülésben voltak, mielőtt a Scythák hozzájok betörnének hirnököt küldöttek s megtiltották a Scytháknak határaikon átlépni…
– Hérodotosz: IV. könyv, 125. szakasz. Télfy János fordítása

A királyi szkíták nem ütköztek meg a perzsákkal. Ehelyett elpusztítottak mindent, ami az ellenség számára hasznos lehetett, s ennek okán Dárajavaus hadjárata kudarccal végződött.

Hérodotosz az agathyrsoi nép egyik királyát, illetve viselt dolgait is említi: Spargapeithes tőrbe csalta, s megölte a királyi szkíták Ariapeithes nevű uralkodóját. Az esemény az i. e. 5. század közepe táján történt

Más népek között[szerkesztés]

Az i. e. 5. század végén kelta csoportok vándoroltak kelet felé a Duna mentén, s elérték a Kisalföld vidékét. Az i. e. 4. században megszállták az Alföldet, majd az i. e. 3. században a Kárpát-medence egész területét birtokba vették. Az Alföld szkíta lakossága, jelek szerint, hosszú ideig jószerével zavartalanul élt, követte szokásait stb. a kelta uralom idején is.

Az agathyrsoi név ezek után sem tűnt el a híradásokból, tudósítóink azonban semmi újat nem jegyeznek fel e néppel kapcsolatban. Lakóhelyüket a kelet-európai pusztán jelölik ki. Ptolemaiosz történetesen – ámbár tévesen – a Balti-tenger vidékén. Nem ritkán felemlítik kék hajukat, miként Plinius teszi. Ammianus Marcellinus gyémántokat termő lakóhelyükről, illetve bőrük és hajuk festésének szokásáról értekezik. Másként fogalmazva: szerzőink a régi adatokat próbálták, olykor némileg kiszínezve, saját korukhoz illeszteni, azokat nemigen tudták kiegészíteni. Az agathyrsoi nép, pontosabban csak nevük, időközben már eltűnt a történelem színpadáról.

A hunok uralma idején felbukkanó akatiroi nevet – első ízben Priszkosz munkájában szerepel – szintén kapcsolatba hozzák velük. A szóban forgó nép azonban inkább hun, illetve török lehetett, mint szkíta. A nevek hasonlósága mindenesetre megfelelő ok a találgatásra.

További sorsuk[szerkesztés]

A korai szkíták, kisebbségben, néhány száz év alatt összekovácsolódtak az általuk uralt népekkel. A Kelet-Európában, a Havasalföldön, az Erdélyi-medencében, illetve a Tiszántúlon lakók a trákokhoz hasonultak. Az agathyrsoi nevet az i. e. 4. században már nem használták. E vegyes, trák–szkíta népességek sorsa azután különbözőképpen alakult.

A kelet-európaiak (tyregetai) egy része vélhetően az i. e. 2. században a Közép-Ázsiából kivándorló, szarmatának címzett szkíta alánokhoz csatlakozott.

A Havasalföldön élő getai nevű nemzetség egy részét – az Al-Duna jobb partján élő népességet – Trákiával, vagyis az Odrüszi Királysággal együtt – időszámításunk kezdete táján bekebelezte a Római Birodalom. Moesia országrészt Augustus császár uralkodásának utolsó éveiben szervezték római tartománnyá, Trákia pedig valamivel később jutott hasonló sorsra. Az Al-Duna bal partján élő trák–szkíták egy része feltehetően az alánokhoz szegődött.

Az erdélyi dákok országuk összeomlása (i. sz. 106.), a római hódítás nyomán szétszóródtak, többségük valószínűleg a környező népeknél lelt menedékre, és többek között szlávok ősei lettek.

Alföldünk korai szkíta, kelta, dák stb. lakóit – az i. sz. 1. század elején a Duna és a Tisza között élőket, az i. sz. 2. század elején a Tiszántúlon lakókat is – uralma alá vonta az alánok szövetsége.

Örökségük[szerkesztés]

Korai szkíták kincse. Magyarország, Mezőkeresztes: Zöldhalompuszta
A korai szkíták kincse. Lengyelország, Witaszkowo
Szkíta dákos és arany hüvelye. Lengyelország, Witaszkowo

A Délkelet-Európában letelepedett korai szkíták eszközei, eljárásai és eszméi – mindenekelőtt azonban az általuk meghonosított vasművesség – új korszakot teremtettek a Kárpát-medencében és Európa szomszédos vidékein. Régészek a korai vaskor (i. e. 8. század) egyszerűbb, szegényesebb leleteit a korai szkítáknak tulajdonítják, a középső vaskor (i. e. 7–4. század) tárgyait pedig a királyi szkítáknak, jóllehet nincsen rá egyértelmű bizonyíték, miszerint a műveltség tárgyi elemeivel együtt a népesség is kicserélődött volna. Az új korszakot inkább a kereskedelmi stb. kapcsolatok teremtették meg, részben pedig belső fejlődés eredményeképpen jöhetett létre.

Az említett időszak tárgyi műveltségének legfontosabb elemei a szkíta lószerszám, a fegyverzet. A művészetben a szkíta istenségek, mesés jellegekkel felruházott állatok, illetve a mindennapi élet jeleneteinek ábrázolása. A tárgyak többsége a Kárpát-medencében ott került elő, ahol a korai szkíták nagyobb tömbben telepedtek le, vagyis az Erdélyi-medencében és az Alföldön.

A szkíták jelenléte a Kárpát-medence helyneveiben is nyomot hagyott. Bizonyosan szkíta eredetű pl. a Duna megnevezése. Jeles folyónk a szkíták egyik istenségének nevét örökölte.

A korai vaskor a Kárpát-medencében[szerkesztés]

A kárpát-medencei vaskor a vasból készült tárgyak használatának elterjedésétől (i. e. 8. század) a római hódítások koráig, azaz nagyjából időszámításunk kezdetéig tartó időszak. E majdnem ezer évet magában foglaló korszakot általában három szakaszra osztják fel. A korai vaskor magában foglalja a régészek által „preszkíta”, illetve „szkíta” névvel illetett időt, a késői vaskor pedig a kelták ideje.

Az első vastárgyakat a korai szkítáknak is nevezett kelet-európai pásztornép előőrsei honosították meg a Kárpát-medencében. Ők még csak az Alföld és a Kisalföld vidékét szállták meg. Kicsiny temetőiket a Duna–Tisza közén, a Vajdaságban és Nyugat-Szlovákiában tárták fel.

A szakemberek egy része úgy véli, hogy a Kárpát-medence keleti felébe az i. e. 7–6. században beköltözött kelet-európai népesség a „szkítákat” képviselte. (Legtöbbször a kelet-európai pusztán egykor honos királyi szkítákat nevezték és nevezik – hanyagul – szkítáknak.) A királyiak nagyjából a Donyec és a Déli-Bug, illetve az Al-Duna között nyújtózkodó pusztát foglalták el, a puszta keleti peremén és Délkelet-Európában ellenben az agathyrsoi nép telepedett le. Következésképpen a Kárpát-medencébe költözők újabb hullámát is bizonyára ők képviselték.

Az újonnan bevándorló népesség az Erdélyi-medencében és a Tiszántúlon a késő bronzkori Gáva műveltség népességének, azaz a trákoknak lett ura. A helyi lakosság életében nem okozott törést a hódítás. A helyben lakók és a jövevények hamarosan virágzó gazdaságot és kézműipart teremtettek. Településeik számosak és jelentős kiterjedésűek. A régészek a korai szkíták teremtette műveltséget Alföld-csoportnak, illetve legfontosabb lelőhelye nyomán Vekerzug műveltségnek nevezik. Leleteit az Alföldön kívül Erdélyben, a Dunántúlon és a Kisalföld északi felében is megtalálták. E műveltség sajátja mindenekelőtt a szkíta fegyverzet, a lószerszám és az állatalakokkal díszített tárgyak.

A szkíta fegyverzet legfontosabb eleme a visszacsapó íj, valamint a hozzá tartozó nyilak és háromélű bronz nyílhegyek. A közelharc eszköze a vasból kovácsolt szigony, a szekerce és a rövid kard, azaz a dákos. A lovakat vasból készült zablával és a hozzá csatlakozó kantárszíjjal irányították. A szíjakat bronzból készült, gyakorta aranyozott gombokkal, szíjelosztókkal szerelték fel. A szkíta díszítőművészet gyakran felbukkanó eleme a szarvas és a ragadozó, illetve a ragadozó madár.

Az ókor tudósítói a szkíta népeket makacs következetességgel vándorló pásztoroknak nevezték. Leírásaik alapján általában a mai népszerűsítő kiadványok stb. is ugyanezen közhelyet ismételgetik. A régészeti feltárások azonban mást is elárulnak a szkíták életmódjáról. Ahol a természeti viszonyok lehetővé tették, letelepedtek, és szántóföldjeiket, kertjeiket művelték, istállózó állattartást is folytattak stb. Az ásatások nyomán nagy kiterjedésű, vélhetően hosszú évtizedeken át használt falusias településeik kerültek napvilágra. Folyók mentén, vízjárta helyeken, az ártér síkjából kiemelkedő magaslatokon félig földbe mélyített, négyszögletes vagy kerek, agyaggal tapasztott vesszőfonatból készített, valószínűleg szalmatetős házaik álltak.

A késő bronzkori lakosság, mint mondottuk, a szkíták uralma alatt is tovább folytatta megszokott életét. Gyártotta cserépedényeit, korong nélkül készített behúzott peremű tálait, bögréit és virágcserép alakú urnáit.

A korai szkíták népe honosította meg a Kárpát-medencében a fazekaskorong használatát. A korong, s ezen kívül még a kovácsfújtató és a kétágú horgony megalkotását Sztrabón – Ephoroszra hivatkozva – Anakharszisznak tulajdonítja. (Anakharszisz a királyi szkíták uralkodócsaládjának sarja volt.) A vas fegyverek készítését pedig forrásaink egy Saneunos nevezetű szkíta férfiú érdemeként tüntetik fel.[1]

A szkíta kori lakosság temetkezési szokásait mindenekelőtt a halottak iránti nagyfokú tisztelet jellemezte. Erre utal nem csupán a gazdag sírmelléklet – étel- és italáldozat, ékszerek, fegyverek, használati tárgyak –, hanem az elhunyt másvilági otthonának gondos kialakítása is. A halottakat elhamvasztották vagy elföldelték. A hamvakat urnába gyűjtötték vagy a sírgödörbe szórták. A holttesteket rendszerint jobb vagy bal oldalukra fektetve temették el. A szkíta sírok között kelta temetkezések is előbukkannak.

Az i. e. 4. században az Alföldön megjelentek a kelták, és később az Erdélyi-medencében is megtelepedtek. Békés kapcsolatokat ápoltak a helyi, szkíta kori lakossággal. Kelták, szkíták és trákok hamarosan össze is vegyültek.[2][3]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. E. D. Phillips (1968.). „Saneunos the Scythian” (angol nyelven) (pdf). Greek, Roman, and Byzantine Studies, Cambridge, Mass. 9 (4), 385–388. o, Kiadó: Duke University. ISSN 0017-3916. (Hozzáférés ideje: 2016. szeptember 18.)  
  2. Magyar régészet 2003 Kemenczei Tibor: A vaskor kezdete: a preszkíták (Kr. e. 8. század). In: Magyar régészet az ezredfordulón, 2003, Pp. 177–179.
  3. Magyar régészet 2003 Kemenczei Tibor: A középső vaskor: a szkíták a Tisza vidékén (Kr. e. 7–4. század). In: Magyar régészet az ezredfordulón, 2003, Pp. 179–183.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]


  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap