Türegeták
A türegeták – görögösen türegetai (τυρεγεται), illetve mürgetai (μυργεται), türangeitai (τυραγγειται), türangetai (tυραγγεται), latin nyelvű forrásokban tyregetae – a szkíta népek körébe tartoztak. Egykor a kelet-európai pusztán, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret mellékén laktak. Megszólításuk a Dnyeszter szkíta nevére (görögösen Türész: Τυρης) hivatkozik.
Forrásainkban[szerkesztés]
A türegeták kívül estek a történetírók látóterén. Nevükön és lakóhelyükön kívül nemigen közölnek róluk egyebet. Történetüket, nagy vonalakban, a régészek munkája alapján tudjuk körvonalazni.
Első ízben Hékataiosz (i. e. 6. század vége) említi őket – „mürgetai (μυργεται), szkíta nép” –, s azután Sztrabón:
- „A Borysthenes és Ister közötti vidéken felül fekvő egész tartománynak első része a géták pusztasága; azután jőnek a tyrigéták; s ezek után a sarmataféle jazygok s az ugynevezett királyiak és urgok, nagyobbrészt nomádok, kevesen pedig földmiveléssel is foglalkoznak. Mondják hogy ezek az Ister hosszában is laktak, gyakran mind a két parton.” (Télfy János fordítása.)[1]
A Borüszthenész és az Iszter a Dnyeper, illetve az Al-Duna ókori neve. A géták a Keleti-Balkánon és a Havasalföldön élő trák–szkíták voltak, az erdélyi dákok rokonai. A szarmatáknak is címzett jazigok, avagy ászik úgyszintén a szkíta népek körébe tartoztak. A királyiak és urgok megszólítás a királyi szkítákra vonatkozik. Sztrabón idejében egy-egy csoportjuk az Al-Duna (Kis-Szkítia), illetve a Krím-félsziget vidékén lakott.
A türegeták Klaudiosz Ptolemaiosz és Caius Plinius Secundus munkájában is szerepelnek, ám puszta felsorolásnál többel nevezett szerzők sem szolgálnak.
Történetük[szerkesztés]
Az i. e. 8. században a királyi szkíták elköltöztek ősi lakóhelyükről, a Donyec, a Don, a Volga és az Urál folyó vidékén elterülő pusztáról. Megszállták a Kaukázus északi előterét és a kelet-európai puszta nyugati felét, birtokba vették a Kaukázus és a Dnyeszter közötti területeket. Az i. e. 7. század első felében betörtek a Kaukázuson túli vidékre is.[2][3]
A kelet-európai puszta régebbi lakói, a régészek által korainak nevezett szkíták – helytelenül kimmereknek is címezik őket – nyugat felé vonultak. Elfoglalták a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, valamint Délkelet-Európa erdős pusztákkal borított tartományait: a Havasalföldet, az Erdélyi-medencét, az Alföld nagyobb részét, valamint a Kisalföld északi felét. Megjelentek Közép-Európa egyes vidékein, pl. a mai Lengyelország területén is. Magukat, a görögök hallása szerint, agathürszoi névvel illették.[2][3]
A Keleti-Balkán északi területeit, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, az Erdélyi-medencét, valamint a Tiszántúl területét a késői bronzkor óta a tráknak nevezett nép birtokolta. Az említett helyeken szkítáink a trákok urai lettek, velük összeötvöződtek. Alföldünkön az urnamezős és a Kyjatice csoport rovására terjeszkedtek. Lengyelország területén egy időre befolyásuk alá vonták a lausitzi csoportot.[2][3]
A régészek által korainak nevezett szkíták, kisebbségben, néhány száz év alatt összekovácsolódtak az általuk uralt népekkel. A Kelet-Európában, a Havasalföldön, az Erdélyi-medencében, illetve a Tiszántúlon lakók a trákokhoz hasonultak. Eredeti nevüket (görögösen agathürszoi) az i. e. 4. században már nem használták. E vegyes, trák–szkíta népességek sorsa azután különbözőképpen alakult.
A kelet-európaiak (türegetai) a dákok befolyása alá kerültek, Boirebisztasz halála után azonban újra visszanyerték szabadságukat. A népvándorláskor idején tűntek el végleg forrásainkból; szétszóródtak a környező népek között. Részben – vélhetően – az i. e. 2. században a Közép-Ázsiából kivándorló, szarmatának címzett ászikhoz csatlakoztak.
Hivatkozások[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Bottyán Árpád (1955): Szkiták a magyar Alföldön. Régészeti Füzetek 1: 1–80., I–XXXVII.
- Davis-Kimball, J., Bashilov, V. A. and Yablonsky, L. T. (eds.) (1995): Nomads of the Eurasian steppes in the Early Iron Age. Berkeley.
- Dyer, Th. H. (1854): Tyrangi’tae. P. 1248. In Smith, W. (ed.): Dictionary of Greek and Roman Geography. In two volumes. Vol. II. Iabidus–Zymethus. London.
- Hind, J. G. F. (2007): Ovid and the Barbarians beyond the Lower Danube. (Tristia 2. 191-2; Strabo, Geogr. 7.3.17). Dacia N.S. 51: 241–245.
- Ferenczi István (1998): Azonosítható-e az erdélyi Maros víznév Hérodotosz Mariszával? Erdélyi Múzeum 60 (1–2): 15–28.
- Gardiner-Garden, J. R. (1981): Two conceptions of the tribal geography of the Royal Scythian Empire in classical literary tradition. Submitted for the degree of Master of Arts in the Department of Classics, Autralian National University.
- Gardiner-Garden, J. R. (1981): Ancient literary conceptions of Eastern Scythian ethnography from the 7th to the 2nd century B.C. A thesis submitted for the degree of Doctor of Philosophy at the Australian National University.
- Gimbutas, M. (1961): “Timber-graves” in Southern Russia. Expedition Magazine 3: 14–22.
- Kemenczei Tibor (2003): Szkíták az Alföldtől Ázsiáig. História 25 (7): 11–15.
- Kemenczei Tibor (2003): A vaskor kezdete: a preszkíták (Kr. e. 8. század). Pp. 177–179. In Visy Zsolt és Nagy Mihály (szerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest.
- Kemenczei Tibor (2003): A középső vaskor: a szkíták a Tisza vidékén (Kr. e. 7–4. század). Pp. 179–183. In Visy Zsolt és Nagy Mihály (szerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest.
- Latham, R. G. (1854): Scythia. Pp. 936–945. In Smith, W. (ed.): Dictionary of Greek and Roman Geography. In two volumes. Vol. II. Iabidus–Zymethus. London.
- Minns, E. H. (1913): Scythians and Greeks. A survey of ancient history and archaeology on the north coast of the Euxine from the Danube to the Caucasus. Cambridge.
- Nagy Géza (1894): Egy pár szó a szkithákról. (Első közlemény.) Ethnographia 5 (4): 223–238. Archiválva 2015. december 24-i dátummal a Wayback Machine-ben
- Nagy Géza (1894): Egy pár szó a szkithákról. (Második közlemény.) Ethnographia 5 (5): 279–320. Archiválva 2015. december 23-i dátummal a Wayback Machine-ben
- Nagy Géza (1909): A skythák. Székfoglaló értekezés. Értekezések a Történeti Tudományok köréből 22 (1908–1911): 1–96.
- Sauter, H. (2000): Studien zum Kimmerierproblem. Saarbrücker Beiträge zur Altertumskunde 72: 1–307., tt. 1–9.
- Sulimirski, T. (1954): Scythian Antiquities in Western Asia. Artibus Asiae 17 (3–4): 282–318.
- Sulimirski, T. (1970): The Sarmatians. In Glyn, D. (ed.): Ancient Peoples and Places. Volume seventy-three. New York, Washington.
- Sulimirski, T. (1985): Chapter 4. The Scyths. Pp. 149–199., (1–7.) (Bibliography). In Gershevitch, I. (ed): The Cambridge History of Iran. Volume 2. The Median and Achaemenian Periods. Cambridge.
- Sulimirski, T. and Taylor, T. (1992): Chapter 33a. The Scythians. Pp. 547–590. In Boardman, J., Edwards, I. E. S., Sollberger, E. and Hammond, N. G. L. (eds): The Cambridge Ancient History. III. Part 2. The Assyrian and Babylonian empires and other states of the Near East, from the eighth to the sixth centuries b.c. Second edition. Cambridge.
- Télfy János (1863): Magyarok őstörténete. Görög források a scythák történetéhez. Pest.
- Tokhtas’ev, S. R. (1991): Cimmerians, a nomadic people, most likely of Iranian origin, who flourished in the 8th–7th centuries B.C. Encyclopaedia Iranica 5 (6): 563–567.
