Vita:Agathürszök
Új téma nyitása
|
Ez a szócikk témája miatt az Ókorműhely érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Jól használható | Ez a szócikk jól használható besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. | ||
| Közepesen fontos | Ez a szócikk közepesen fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: Pasztilla (vita), értékelés dátuma: 2018. február 5. | |||
| |||
Agathyrsoi[szerkesztés]
Az Agathyrsoi, Agathyrsioi (Αγαθυρσοι, Αγαθυρσιοι) névvel illetett nép bizonyára a szkíták nemzetségéhez tartozott. Herodotos tudósítása szerint az i. e. 5. században a Maros völgyét (tágabb értelemben az Erdélyi-medencét) lakták. Történetírónk a királyi szkíták rokonainak mondja őket.
Nevezetteket szkíták által uralt trák népességnek, illetve trák eredetű népnek is tekintik. Niebuhr például a trákokkal (Getae) azonosítja őket. Stephanos Byzantios kijelentése nyomán pedig a Rodope hegység területén egykor élt Trausoi nevű trák csoporttal kapcsolják össze nevüket.
A szkíták, illetve elődeik a kő-rézkortól kezdődően több alkalommal is beköltöztek a Kárpát-medence területére. Nem az Agathyrsoi nép volt e vidék első szkíta gyarmatosa, elsőként azonban őket tudjuk megnevezni.
Eredetük meséje[szerkesztés]
A görögök, illetve Herodotos szerint a kelet-európai szkíta népek, illetve névadó őseik Herakles és Ekhidna leszármazottai. A legidősebb fiú Agathyrsos, a középső Gelonos, s a legkisebb Skythes. Ismereteink szerint a Gelonoi nevű nép részben görög, részben szkíta stb. származású volt.
Nevük[szerkesztés]
Peisandros o Larandinos nevüket Dionysos görög istenség elmaradhatatlan kellékével, botjával (thyrsos) kapcsolja össze. Ennél nem sokkal meggyőzőbb Vasmer iráni nyelvekből levezetett magyarázata: aghá (gonosz), *dars (megjelenés, külső). Az Agathyrsoi név jelentése eszerint gonosz külsejűek. Hihetőbb szófejtéssel is szolgálhatnánk, kútfője azonban nem számít tudományos igényű közleménynek, s a Wiki irányelve szerint, mint ilyen, lehetőség szerint mellőzendő.
Szóba kerül olykor még velük kapcsolatban a Thyssagetai név (Valerius Flaccus művében Thyrsagetae) is. Említettek, bizonyára szkíta nép, a kelet-európai puszta keleti felében, legvalószínűbben a Hyrgis vagy Syrgis (Donyec), a Tanais (Don), az Oaros (Volga) és a Lykos (talán az Urál) folyó vidékén laktak.
Szokásaik[szerkesztés]
Herodotos fényűző életmódot és különös szokást tulajdonít nekik. Sok aranyat viseltek, és nőközösségben éltek, asszonyaikat közösen birtokolták.
Aristoteles szerint törvényeiket ünnepélyesen szavalták, nehogy elfeledjék őket. E nép fiai – több író szerint – bőrükre rangjukat jelző bélyegeket mázoltak, hajukat pedig sötét kékre festették. Vergilius műve Apolló istenség tisztelőiként emlékezik meg róluk, a szövegből azonban kitűnik, a hyperboreusokra, vagyis a magas észak lakóira utal.
Történetük[szerkesztés]
Miközben a királyi szkíták Elő-Ázsiában hadakoztak – az i. e. 7. század első felében törtek be a Kaukázuson túli területekre –, szkíta csoportok a kelet-európai pusztáról nyugatra költöztek. Az i. e. 7. század közepe táján jelentek meg a Kárpát-medence keleti felében, s foglalták el az Erdélyi-medencét, az Alföld északi felét, valamint a Csallóközt. Régészeti hagyatékuk és temetkezési szokásaik alapján általában különböző származásúaknak tekintik őket. Herodotos munkájában csak az erdélyi csoport neve (Agathyrsoi) szerepel. Történetírónk megemlékezik egyik királyukról is: Spargapeithes megölte a királyi szkíták Ariapeithes nevű uralkodóját. A többi csoportról nem állíthatjuk bizonyossággal, csupán feltételezhetjük: a különbségek ellenére ugyanazon népet képviselték. Az Alföld déli peremén ez idő tájt a Syginnai névvel illetett (talán iráni eredetű) nemzet lakott, a Dunántúlon pedig a hallstattiak éltek.
i. Darajavaus, perzsa király európai hadjárata (i. e. 516–512.) kapcsán a királyi szkíták szövetséget ajánlottak a szomszédos népeknek – Tauroi, Agathyrsoi, Neuroi, Androphagoi, Melankhlainoi, Gelonoi, Boudinoi, Sauromatai –, mondja Herodotos. A felsoroltak közül azonban csak a Gelonoi, Boudinoi és Sauromatai nép vett részt az ellenállásban. A szkíták nem ütköztek meg a perzsákkal. Ehelyett elpusztítottak mindent, ami az ellenség számára hasznos lehetett, s ennek okán Darajavaus hadjárata kudarccal végződött.
Az i. e. 5. század végén kelta csoportok vándoroltak kelet felé a Duna mentén, s elérték a Kisalföld vidékét. Az i. e. 4. században megszállták az Alföldet, majd az i. e. 3. században a Kárpát-medence egész területét birtokba vették. Az Alföld szkíta lakossága, jelek szerint, hosszú ideig jószerével zavartalanul élt, követte szokásait stb. a kelta uralom idején is. Megőrizhették-e nyelvüket, nemzeti azonosságukat néhány száz év múltán is: e kérdésre viszont nem tudunk válaszolni. Az erdélyi csoport talán kitért az előrenyomuló kelták elől, a kelet-európai pusztára költözött, s ott nyoma veszett.
Az Agathyrsoi név ezek után sem tűnt el a híradásokból, tudósítóink azonban semmi újat nem jegyeznek fel e néppel kapcsolatban. Lakóhelyüket a kelet-európai pusztán jelölik ki. Ptolemaios történetesen a Visztula és a Fekete-tenger között. Nem ritkán felemlítik kék üstöküket, miként Plinius teszi. Ammianus Marcellinus gyémántokban bővelkedő lakóhelyükről, illetve bőrük és hajuk festésének szokásáról értekezik. Másként fogalmazva: szerzőink a régi adatokat próbálták saját korukhoz illeszteni, azokat nemigen tudták kiegészíteni. Az Agathyrsoi nép időközben már vélhetően eltűnt a történelem színpadáról.
Servius műve (Vergilii Aeneidem commentarii) szerint, valószínűleg i. sz. 300. körül, Agathyrsi csapat költözött Skóciába, s ott Picti néven vált ismertté. Raphael Holinshed, 16. századi brit krónikás megerősíti ezen értesülést, s a piktek – nyelvük szerint kelták – körében divatos testfestés szokását is említi.
A hunok uralma idején felbukkanó Akatiroi nevet – első ízben Priskos munkájában szerepel – szintén kapcsolatba hozzák velük. A szóban forgó nép azonban inkább hun, illetve török lehetett, mint szkíta. A nevek hasonlósága mindenesetre okot ad találgatásra.
Havassy, P. (szerk.): Hatalmasok viadalokban. Az Alföld szkíta kora. Gyulai katalógusok, 10. Gyula, 2001. (http://mek.oszk.hu/07600/07609/07609.pdf)
Tomaschek, W: Die alten Thraker. Eine ethnologische Untersuchung. Sitzungsberichte der Philosophisch-Historischen Classe der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften, 128 (4): 1–130. Wien, 1893.
Tuplin, Ch.: Revisiting Dareios' Scythian Expedition. Pp. 281–312. In: Nieling, J. and Rehm, E. (eds.): Achaemenid Impact in the Black Sea Communication of Powers. Black Sea Studies, 11. Aarhus, 2010. (http://www.pontos.dk/publications/books/bss-11-files/bss-11-tuplin)
Jebusaeus vita 2015. szeptember 2., 17:05 (CEST)
Bocsánat, melléfogtam, nem olvastam kellő alapossággal az elsődleges forrást. Herodotos (iv. 9.) nem a görögök kígyószerű szörnyéről (Ekhidna) értekezik, hanem egyfajta kettős természetű, leány és vipera (ekhidna) alakjában megtestesült teremtményről, kinek felső része deréktól leány, alsó része pedig kígyó. A fenti szöveg ennek megfelelően módosítandó.