Tell Vilmos (dráma)
Schiller utolsó befejezett drámája a Tell Vilmos. A témával Goethe ismertette meg még 1797-ben, aki ebben az évben tért vissza svájci útjáról. A magával hozott térképeket és útleírásokat megmutatta Schillernek is, s eposzt kezdett írni. E tervéről azonban lemondott 1802-ben, a témát és az összegyűjtött forrásokat átadta Schillernek drámai feldolgozás céljából. Schiller 1803. október 27-étől kezdve lázasan dolgozott, hogy az inkább epikai feldolgozásra kívánkozó anyagból olyan drámát írjon, melyet a német nép a napóleoni háborúk időszakában várt tőle, a „szabadság költőjétől.”
Forrásként egy 16. századbeli krónikát használt, Aegidius Tschudi 1570-ben írt művét. Bátran támaszkodott barátjának, Johannes von Müller történésznek a véleményére is, akinek hálából beleírta a nevét a dráma szövegébe.
Tartalomjegyzék |
Szereplők[szerkesztés]
- Tell Vilmos
- Walter Fürst – Tell apósa
- Hermann Gessler – Schwyz és Uri birodalmi helytartója, zsarnok
- Werner von Attinghausen – zászlósúr, aggastyán
- Ulrik von Rudenz – Attinghausen unokaöccse
- Berta von Bruneck – gazdag örökösnő, Ulrik szerelme
- Werner Stauffacher
- Gertrud – Stauffacher felesége
- Hedvig – Tell hitvese
- Walter és Vilmos – Tell fiai
- Rudolf Harras – Gessler fővadásza
- Johannes Parricida – Svábország hercege
- Stüssi – csősz
- Kuoni – uribeli pásztor
- Ruodi – uribeli halász
- Werni – uribeli vadász
- Rösselmann plébános
- Freisshart és Leuthold – zsoldosok, akik a póznára szúrt kalapot őrizték
- Armgard, Mechthild, Elsbeth, Hildegard – parasztasszonyok
Cselekmény[szerkesztés]
Előadások[szerkesztés]
Magyar előadások[szerkesztés]
Magyar fordítások[szerkesztés]
- Vas István 1953. – érdemes megjegyezni, hogy a fordító az utolsó színt szervetlenül illeszkedőnek találta a drámában. Vajda György Mihály 1955-ös tanulmányában ezt megcáfolta.
Forrás[szerkesztés]
- Vajda György Mihály: Schiller, Bp, 1955.
- Dániel Anna: Schiller világa
