Téralakítás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Egyfajta evidenciaként tárgyalják az építészetelmélettel foglalkozó könyvek, hogy a téralakítás az építészet lényege, illetve alaptevékenysége. Ennek ellenére a fogalom szabatos meghatározását ezekben az átfogó művekben[1] nem találjuk. Némelyikük (Uj Idők) megelégszik azzal a sommás megfogalmazással, hogy (az építészet) „Esztétikai szempontból a téralakítás művészete”. Meghatározást a fogalmat német nyelvterületen bevezető August Schmarsow sem ad, de egyértelművé teszi, hogy számára a téralakítás a tér külső és belső térre osztása, e két egység

  • elhatárolása és
  • kapcsolatainak megteremtése.

Ennek megfelelően a téralakítás eszközeinek három osztályát különbözteti meg:

  • térlezáró (raumschließende) elemeket (fal, járótalaj, lefedés, tető),
  • a teret megnyitó (raumöffnende) elemeket (ajtó, ablak, oszlopközök) és
  • az előző kettő között közvetítő, kettős funkciójukban a térelválasztó (raumtrennende) elemeket (pillérek, oszlopok, árkádok, balusztrádok stb.).

Története[szerkesztés]

Az építészet egyik fő problémája minden időben az volt, hogyan lehet a rendelkezésre álló anyagokkal minél nagyobb belső teret lefedni. A legnagyobb nehézséget a lefedés módja, a falak közötti távolság áthidalása okozta. Ezt a távolságot kétféle módszerrel növelték: újabb építőanyagok és újabb épületszerkezeti elemek bevezetésével. Az új anyagok és szerkezetek új statikai megoldásokat követeltek, mivel a terhet és tartást, a mennyezetet és a tartófalakat szilárd egyensúlyba kellett hozni. Az építmény csak szilárd, ha szerkezete megfelel a statika törvényeinek.[2]

Építőanyagok[szerkesztés]

Föld és természetes növényi anyagok[szerkesztés]

Amikor az ősember a természetes üregeket, barlangokat használt szálláshelyül, építészete elsősorban belsőépítészeti jellegű és szigorúan funkcionális volt: az üregeket céljainak megfelelően alakította át (megnagyobbította őket, tűzrakó-, illetve hálóhelyeket, raktárakat stb. alakított ki, lezárta, beszűkítette, illetve kitágította a bejáratot, megkönnyítette az egyes termek, csarnokok közötti átjárást stb.

Szabad téren az első építmények a jellemzően ovális alaprajzú alvógödrök, lombsátrak és szélvédők voltak (Pogány). A kőrézkorban jelentek meg a földkunyhók, majd a kerek- és az immár téglalap alapú hosszúházak. A szerkezeti elemeket kezdetben fából ácsolták, a szerkezet elemeit sással vagy folyondárokkal kötözték egymáshoz. A gerendaházakban ezek közeit ugyancsak fával töltötték ki, ott pedig, ahol kevés volt a fa, földdel.

Megmunkált természeti anyagok[szerkesztés]

A folyómenti kultúrákban (Egyiptomban a Nílus völgye, Mezopotámiában a Tigris és az Eufrátesz völgye, az Indus és a Sárga-folyó völgye[3]) a földet hamarosan fölváltotta a napon szárított agyagtégla (Gerő), majd a vályog. A hőszigetelést fűfélékből (Poaceae) készült szőnyegekkel, illetve függönyökkel javították, és gyakran ilyeneket alkalmaztak a belső terek elválasztására is (Hajnóczi).

Az így készült épületek azonban nem voltak tartósak. A következő nagy változás a misztikus hiedelmek intézményesülésének, vallásokká alakulásának eredménye. Ennek hatására a szakrális építészet elkülönült a világitól, és ez a különállás a 20. századig meg is maradt. A szakrális építmények egyrészt időtlenségre, időtállóságra törtek, másrészt a (halandó) ember és a(z örök) természetfölötti erők, illetve lények kapcsolatát voltak hivatottak kifejezni. Ennek megfelelően a szakrális építmények két őstípusává a nyílt téren elhelyezett, körüljárható építmények (menhirek, dolmenek, cromlechek stb.) voltak, másrészt a szertartások jellemzően zárt és közösségi terei (szentélyek, templomok). Az ekkor ismert legtartósabb anyag a kő volt, tehát ezek az építmények jellemzően kőből, az égetett tégla feltalálása után kőből vagy téglából készültek.

A megmunkált kőtömböket eleinte (megalitikus építészet) kötőanyag nélkül rakták egymásra. A hézagokat alkalmasint agyaggal vagy más módon tömítették. Kb. i.e. 3000-ben jelent meg, majd jutott mind nagyobb szerephez a habarcs. A kezdeti mészhabarcsokat a Római Birodalomban jórészt a puccolán váltotta fel, de ennek használata Nyugatrómai Birodalom bukása után feledésbe merült, és csak a 18. században fedezték fel újra. A korszerű, nemcsak kötőanyagnak, de hőszigetelésre (vakolatnak) is használt cementeket a 18/19. század fordulója óta gyártják. Ez a cement alapozta meg a beton feltalálását.

A modern építészet kezdetét az acélszerkezetes épületek megjelenésétől számíthatjuk; ezek legismertebb példája az Eiffel-torony.

Az acélszerkezet és a beton kombinálásából jött létre a vasbeton. Vasbeton szerkezetekkel gyakorlatilag bármilyen távolság áthidalható; ennek eredményeként a téráthidalás problémáit műszaki-művészi eszközök kombinálásával megoldó „klasszikus építészet” véget ért; korunk építőművészeit már csak a megrendelő igényei és pénzügyi lehetőségei korlátozzák.

Épületszerkezeti elemek[szerkesztés]

A fagerendák és támaszok helyettesítésére az időtállónak szánt épületekben kőgerendákat, illetve oszlopokat alkalmaztak.

Architráv[szerkesztés]

Az oszlopok közötti távolságot eleinte vízszintes architrávokkal hidalták át. Ezek nem lehettek 3-4 méternél hosszabbak (ez függött a kőzet fajtájától), ezért az oszlopoknak sűrűn kellett állniuk. Nagyobb belső tereket csak úgy tudtak kialakítani, hogy a mennyezetet több oszloppal alátámasztották. Vízszintes áthidalásokkal egységes, nagy belső tereket még nem tudtak létrehozni. Az oszlopokat jellemzően sorokba rendezték úgy, hogy ezekben kisebb közöket hagytak, mint a sorok között. Az egyiptomiak külön ügyeltek arra, hogy az oszloperdőn ferdén ne lehessen átlátni, amivel a teret párhuzamos, folyosószerű részekre osztották. Ezt a jelleget hangsúlyozták azzal is, hogy a fedő gerendákat általában a közlekedés irányával párhuzamosan fektették fel (Hajnóczi).

Az oszlopok, pillérek törzse az entázis megjelenése előtt a magassággal arányosan vékonyodott, más támasztó eszközöket jóformán nem alkalmaztak. A fedett oszlopcsarnok világítását úgy oldották meg, hogy a középső két oszlopsort (középső hajót) a többinél magasabbra építették, és az alacsonyabb hajók fölött bevilágító nyílásokat hagytak. Ez az ún. hipetrális csarnok lett a későbbi bazilikális elrendezés előképe, miként az első átmeneti kortól sudarasított, úgynevezett protodór oszlopok a klasszikus görög-római oszloprendekéi (Gerő).

Boltozatok és kupolák[szerkesztés]

A római téralakítás a vízszintes kőgerendák helyett félköríves, ún. „archivolt” boltíveket alkalmazott, amivel jóval nagyobb távolságokat tudtak áthidalni. A félhenger alakú dongaboltozattal már 20–30 méteres termeket is le tudtak fedni. Két, keresztirányban egymásba tolt félhengerből alakult ki a keresztboltozat a hosszanti hajókra merőlegek kereszthajókkal.

A római építészet legkiemelkedőbb teljesítménye a kupola. A félgömb alakú boltozat megépítése nagyon nehéz, de minden korábbinál jóval nagyobb belső tereket fedhet le. A Pantheon 43 m átmérőjű kupolája a legnagyobb egységes belső tér, amit a klasszikus építészet lefedni tudott.[2]

A kupolaépítést bizánciak fejlesztették tovább. Az Hagia Sophia bazilika 31 méter átmérőjű[4] és 55,6 méter belmagasságú főkupolája már nem kör alaprajzú falon nyugszik, hanem csegelyek (gömbháromszögek) viszik át a terhelést az alátámasztás négy pontjára. A csegelyes kupola négyzet alakú terek lefedését is lehetővé tette. Belső tere a térkapcsolás nagyszerű példája: a kupola alatti négyzetes térhez elöl és hátul is egy-egy negyedgömbbel fedett tér és ezekhez további három kisebb, félköríves tér kapcsolódik. A központi térhez oldalt, az oszlopok mögött további termek csatlakoznak — ezek a megoldások számos későbbi alkotást inspiráltak.

Az ókeresztény templomok építői visszatértek a vízszintes fagerendás tetőzethez. Ez nemcsak az épület méreteit határolta be, de nagyon tűzveszélyes is volt. Ezért 1000 körül újra alkalmazni kezdték a rómaiak által kialakított boltozattípusokat, főleg a keresztboltozatot. A templom főhajóját a hüposztil csarnokokhoz hasonlóan magasabbra emelték. Így jött létre a román emelt záradékú keresztboltozat, amely nem két félhenger, hanem két félhordó alakú donga keresztirányú egymásba hatolása. Az ilyen, román stílusú keresztboltozatok lehetővé tették a templomhajók szélességének és egyben befogadóképességének a növelését, és egyúttal a tűzveszélyt is csökkentették. Hátrányuk volt viszont, hogy a kőboltozat nagy tömege miatt a falakat nagyon vastagra kellett méretezni, és azokon csak kis ablakokat nyithattak rajtuk.

A gótikus stílusban a boltozatok nyomását nem vastag falakkal fogták fel és vezették a föld felé, hanem pillérekkel és a falakat kívülről gyámolító támpillérekkel. A statikai szilárdságot támpillérek tetejét díszítő tornyocskákkal, fiálékkal növelték. Mivel már nem a falak, hanem a pillérek és támpillérek tartották a boltozatok terhét, kedvezőbbé váltak az erőátvitel feltételei. Ez a szerkezeti megoldás, valamint a boltívek csúcsívvé emelése lehetővé tette, hogy a vékonyabb falakon nagyobb ablakokat vághassanak. A gótika tágas és főleg magas templomai nemcsak a gyakorlati igényeknek feleltek meg, de az ég felé törekvést kifejező formák vallásos áhítatot is keltettek.

A reneszánsz téralakításának egyik újdonsága a középkori hosszhajós és a bizánci eredetű központos elrendezés egyesítése,[2] a másik a tamburos kupola (a világ legnagyobb térfogatú kupolája: Santa Maria del Fiore székesegyház, Filippo Brunelleschi. A reneszánsz és a barokk építészete elérte a téráthidalás hagyományos anyagokkal elérhető felső határát; ezzel együtt a Pantheon átmérőjét a vasszerkezetek megjelenéséig csak megközelíteni sikerült.

Téralakítás, tércsoportosítás[szerkesztés]

Az építményeket, illetve azok egyes részeit, a hozzájuk kapcsolódó fedetlen tereket (kerteket, udvarokat, utakat stb.) különböző rendező elvek alapján szervezik egységes szerkezetbe.

Koncentrikus térszerkezetek[szerkesztés]

A koncentrikus szerkezetű terek legősibb formái a kőkorszaki alvógödrök és lombsátrak.

Ezek épített elemei egy középpont körül, jellemzően nagyjából izometrikus zárt vonalak (sokszögek vagy körök, ritkábban ellipszisek) mentén helyezkednek el. Ez a szervező elv nagyon ősi; a megalitikus építészetben klasszikus példája Stonehenge. A megalitikus építmények jellemzően tömbszerűek: belső terük egyáltalán nincs vagy minimális.

Az ókori egyiptomi építészet korai szakaszában ilyen jellegűek voltak a növényi anyagokból épült pavilonok, majd az egyiptomi építészet jellemzően tömbszerű építményei, a négyzet alapú gúlát formázó piramisok. Az Újbirodalom idejét megszakító Amarna-reform megpróbálkozott a tengelyes és a centrális elrendezés kombinálásával, de ez a kísérlet folytatás nélkül halt el.

Jellemzően ilyenek az ókeresztény építészetben szokásban volt kerektemplomok.

Centrális épületek a romanikában is épültek, de szerepük a hosszanti elrendezésű épületekénél már jóval kisebb. A centrális templom lehet:

Megnyúlt térszerkezetek[szerkesztés]

A görög-római építészetre a hosszanti térszerkezetek jellemzőek. Ez a típus az ókeresztény építészetben háttérbe szorul, és a romanika idején kerül ismét előtérbe (miközben továbbra is épültek centrális jellegű épületek).

A román kor jellemzően megnyúlt egyházi épülettípusai:

  • a leggyakoribb a bazilika ennek középhajója általában annyival magasabb az oldalhajóknál, hogy a templomteret be tudják világítani a gádorfalba vágott ablakok;
  • a kora középkori háztemplom egy továbbfejlesztett változata teremtemplom. Apszisa nem ugrik ki az épületből, a belső térben nincsenek oszlopok, a falakba nagy ablakokat vágtak;
  • A csarnoktemplom három hajója ugyanolyan magas, a fény az oldalfalakba vágott ablakokból jön. Főleg Európa délnyugati területein terjedt el;
  • Az álbazilika mellékhajói csak kissé alacsonyabbak, mint a főhajó — nem annyival, hogy gádorfalakat alakíthassanak ki. Ez is a falakba vágott ablakokból kapja a fényt; a csarnoktemplom változatának tekinthető. Ugyancsak Európa délnyugati részén, főleg Poitou-ban gyakori (Poitiers, St. Pierre).

Tengelyes (lineáris) térszerkezetek[szerkesztés]

A tengelyes (lineáris) térszerkezet nyílt színen út-, zárt térben folyosószerű. Tipikus példája az ezt a kettőt ritmikusan kombináló óegyiptomi templomépítészet. Az egyiptomi templomok tipizálódása már az Óbirodalomban elkezdődött, de csak évezredes fejlődés után, az Újbirodalomban véglegesült (Gerő). A halotti templom jellemző elemei:

  • a Nílus partján álló völgytemplom, ahonnan a tényleges templomhoz vezető út indul;
  • a templomhoz vezető út a dromosz; ami mellett mindkét oldalt szobrok állnak;
  • a templomegyüttest kerítő falon nyílik az első pülón (kapu);
  • ezt egy nyitott templomudvar követi, az után
  • a második pülón vezet
  • a hüposztil csarnokba, ami után
  • a második templomudvar következik.
  • Ezután egyre kisebb udvarok és termek váltogatják egymást egészen a szentélyig. Fontosabb termek:
    • a bárka terme,
    • a kápolnák,
    • a kincstárak (Hajnóczi).

Az egyre kisebbedő terek nyújtotta hamis perspektíva az egyiptomi építészek fő célját, a monumentalitást szolgálta.

Határfelületek[szerkesztés]

Az egyes tereket, térrészeket sík, illetve ívelt felületű elemek határolhatják. Az ezeket megszakító térnyitó elemek határvonalai lehetnek egyenesek, íveltek vagy kerekek. Az egyes típusok elfordulása építészeti stílusonként erősen eltérő.

A támaszgerendás szerkezeteket alkalmazó egyiptomi, illetve ógörög építészetben a határfelületek jellemzően síkok, miként a nyeregtetők homlokfelülete (timpanon) is. Az álboltív ritka.

A boltív, illetve kupola, és vele a félkör, félhenger, illetve félgömb alakú határfelület a római építészetben tűnik fel és válik jellemzővé.

Az ókeresztény kerektemplomokra jellemző határfelületek a henger és a kúp. A romanikában a kerek formák főleg a stílus fő jellemzőjének tekintett rózsaablakokban, az ajtók, ablakok keretezésében és az apszisokban élnek tovább, de a térlezáró elemek többsége már sík.

A körívek helyére a gótikában a csúcsív lép és vele újfajta felületek:

Ezek az iszlám építészetben is gyakoriak.

A felületek tagolása[szerkesztés]

A korai egyiptomi téglaépületek kötése, falsávos és csipkézett falpillér-rendszere az elő-ázsiaival rokon; azt valószínűleg közvetlenül Mezopotámiából vették át. Később a felületek (ide értve a homlokzatokat is) tagolása jóformán a koronapárkányra korlátozódik (Hajnóczi, p. 165.) Az ablakkal áttört felületek rendhagyóan ritkák voltak és mindig valamilyen külső hatásra utalnak (pl. III. Ramszesz halotti temploma).

Arányok[szerkesztés]

Tájolás[szerkesztés]

Egyes, alapvetően egyházi épületek szokás úgy építeni, hogy hossztengelyük valamely (alapvetően vallási) okból meghatározott irányba mutasson, bejáratuk valamely irányba nyíljon. A keresztény templomok ilyen jellegű tájolása a keletelés.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Művlex, Magyar nagylexikon XVII. (Szp–Ung). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 340. o. ISBN 963-9257-17-6  , Révai nagy lexikona XVIII. kötet (Tarján–Vár). Budapest: Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság. 1925. 169. o.  , Új magyar lexikon VI. (S–Z). Szerk. Berei Andor és 11 tagú szerk.bizottsága. Budapest: Akadémiai. 1962. 407. o. Hajnóczi, Gerő, Pogány, Kampis stb.
  2. a b c Sulinet: Műelemzések I. - Építészet - A téralakítás történetéből
  3. The River Valley Civilization guide (angol nyelven). rivervalleycivilizations.com. [2020. január 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. január 13.)
  4. Valójában nem pontosan kör alakú, az egyik irányban 31,88 méter, a másikban 30,88 méter az átmérője. →Irodalom, Fehér Géza Isztambul 58.o

Források[szerkesztés]

  • Művlex: Művészeti lexikon, szerk. Zádor Anna – Genthon István, Bp., Akadémiai Kiadó, 1965.
  • Hajnóczi Hajnóczi Gyula: Az egyiptomi építészet. In: Hajnóczy Gyula: Az építészet története — Ókor. Második kiadás, Tankönyvkiadó Bp., 1969, p. 71–170.
  • Gerő: Gerő László, 1964: Az építészeti stílusok. Gondolat Kiadó, Budapest, p. 11–14.
  • Pogány: Pogány Frigyes, 1965: Építészeti ismeretek II. Tankönyvkiadó, Budapest, p. 45–50.
  • Kampis: Kampis Antal, 1963: A képzőművészetek története. A kultúra világa — Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 807 old.
  • Schmarsow: August Schmarsow, 1914: A téralakítás mint az építészeti alkotás lényege
  • Uj Idők: Uj Idők lexikona 9–10. Budapest: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. 1938.  , 2093. old.