Szent Pál-sziget (Francia déli és antarktiszi területek)
| Szent Pál-sziget Île Saint-Paul |
|
 |
|
| Közigazgatás | |
| Ország | Franciaország |
| tengerentúli terület | Francia déli és antarktiszi területek |
| Népesség | |
| Teljes népesség | ismeretlen +/- |
| Földrajzi adatok | |
| Fekvése | Indiai-óceán |
| Terület | 7 km² |
| Legmagasabb pont | Crète de la Novara |
| Elhelyezkedése | |
 |
|
A Szent Pál-sziget (franciául Île Saint-Paul) az Indiai-óceán déli medencéjének egyik – 1893 óta – francia fennhatóság alá tartozó, a Francia déli és antarktiszi területek részét képező, apró és lakatlan szigete.
Tartalomjegyzék |
Földrajza[szerkesztés]
A vulkanikus eredetű sziget 92 kilométerre délre fekszik a legközelebbi szárazföldtől, az Amszterdam-szigettől. A 3,9 km hosszú és 2,5 km széles szárazföld 268 méterrel emelkedik az óceán fölé (Crète de la Novara). A háromszög alakú szigeten ma is megfigyelhető a jellegzetes, elsődleges vulkáni forma: a középső részbe mélyedő 1,8 kilométeres kaldera, amelynek keleti oldalát a tenger eróziója vagy egy kitörés ereje megsemmisítette. Így keletkezett a Bassin du Cratère nevű 80 m mély, szélvédett öböl, melynek bejáratát keskeny turzások szűkítik le. Korábban itt volt a közeli vizeken járó bálna- és fókavadászok telepe.
A történelmi időkből egyetlen kitörése ismert, amely 1793-ban zajlott le a vulkán délnyugati lejtőjén. Az öböl partján hőforrások, a kaldera szegélyén fumarolák utalnak a jelenleg alvó tűzhányóra.
Történelme[szerkesztés]
A szigetet valószínűleg portugál hajósok látták meg először a 16. század folyamán, az első írásos említés 1559-ből való. Ebben az időben nagyon fontos navigációs szerepe volt. Elsőként William De Vlamingh léphetett a szárazföldre 1696-ban, tőle származik a legkorábbi, viszonylag részletes leírás is. Az első tudományos expedíció 1857-ben járt a Szent Pál-szigeten.
1871-ben itt szenvedett hajótörést a brit királyi flotta Megaera nevű fregattja. Legénysége a mentőalakulat érkezéséig 3 hónapot töltött a lakatlan szigeten.
Charles Lightoller – aki évtizedekkel később a Titanic másodkapitányaként vált ismertté – 1889-ben szintén itt járt szerencsétlenül. Nyolc napot töltött a szigeten, amíg ki nem mentették. Hajótörését Titanic and Other Ships című önéletrajzi könyvében örökítette meg, amelyben kalózok, majd később a – második világháború alatt – németek által állítólag elrejtett kincsekről ír.[1]
1928-ban egy breton vállakozó, René Bossière több tucat ember letelepítésével langusztakonzerv-üzemet hozott létre a kráter peremén. A bretagne-i anyacég 1931-es csődjével a kihelyezett telep 7 alkalmazottját is sorsára hagyták, csak 1934-ben mentette meg az öt túlélőt a L'Austral teherhajó.[2]
Állatvilága[szerkesztés]
Számtalan tengeri madár – köztük különösen sok csér- (Sternidae) és szulaféle (Sulidae) – fészkel a szigeten. A szigetről keresztelték el az Architeuthis sanctipauli nevű, kalmárok (Teuthida) rendjébe tartozó óriáskalmárfajt, amelynek egy példányát 1875-ben itt vetette partra az óceán.
Irodalom[szerkesztés]
- Floch, Daniel (1993): Les Oubliés de l'Île Saint Paul - des Crozet et des Kerguelen. Ouest-France, Rennes, ISBN 2-7373-1295-7
Források, jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Lightoller, C.H.: Titanic and other ships. I. Nicholson and Watson, 1935
- ↑ St. Paul and Amsterdam Island: A History of Two Islands. a Discoverfrance.com-on [1] (angolul)
További információk[szerkesztés]
- A Szent Pál-sziget a Global Volcanism Program honlapján (angolul)
- Képes beszámoló a szigetről (angolul)
- Kraut, Bernhard. Allgemeine und navigatorische Fakten zu den Inseln Nouvelle Amsterdam und Saint Paul im Südindischen Ozean, (a szerző diplomamunkájának bővített változata) (2000)
|
|||||||||||||
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
