Szamárköhögés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szamárköhögés
Pertussis.jpg
Egy szamárköhögésben szenvedő fiatal fiú.

Szinonimák Pertussis
Latinul Pertussis
Angolul Pertussis, Whooping cough
Osztályozás
BNO-10 A37.
BNO-9 033
Adatbázisok
DiseasesDB 1523
MedlinePlus 001561
eMedicine emerg/394  ped/1778
MeSH D01491

A szamárköhögés vagy pertussis egy cseppfertőzéssel terjedő, a Bordetella pertussis baktérium által okozott, súlyosan fertőző betegség, mely leginkább a kisgyermekeket támadja meg. Évente a világon 30-50 millió esetet diagnosztizálnak, ebből kb. 300 000 halállal végződik.

A Bordatella pertussis egy pertussin nevű exotoxint termel, melyet lead a sejtből. Ez a toxin két alegységből (A és B) áll. A B kötődik a célsejt membránjához, lehetővé téve az A rész bejutását a sejtbe. Az A alegység ADP-ribozilálja a sejt membránjában található G fehérjéket, inaktiválva ezzel azokat. A sejt ionháztartása emiatt felborul.

Kórokozója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bordetella pertussis fénymikroszkópban (Gram-festés)

A betegség kórokozója a Bordetella pertussis nem mozgó, aerob Gram-negatív bacilus, vagyis pálcika alakú baktérium. Sok különféle fehérjét termel. Ezek egy része toxinként felelős a tünetek kiváltásáért, más részük lehetővé teszi, hogy a baktérium megéljen a légutak nyálkahártyáján. A fertőzéseknek csak kevesebb, mint 20%-a váltja ki a szamárköhögés tüneteit; 40%-a akut bronchitisként jelentkezik, másik 40%-a pedig teljesen tünetmentes marad.[1]

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A baktérium egyetlen gazdája az ember, így ha mindenkit beoltanának, a betegség teljesen eltűnne.[2] Egy hasonló betegség kórokozóját, a Bordetella parapertussist birkákban is fellelték. A hatásos oltóanyag létezésének dacára azonban 2003-ban világszerte 17 millióan kapták el a szamárköhögést, 90%-uk a fejlődő országokban. Ugyanebben az évben 280 ezren bele is haltak ebbe a betegségbe.[3]

1940-től 1953-ig egyre többen kapták el a betegséget Magyarországon. Ekkoriban évi 60 ezer megbetegedést jelentettek be. A Di-Per-Te oltást 1954-ben vezették be az újszülöttek kötelező oltásával. Ezután a betegség fokozatosan visszaszorult; 1985-tól 1994-ig 89 megbetegedést észleltek.[4]

A betegség cseppfertőzéssel terjed. A Bordetelláknak nagy a fertőzőképessége. Ha egy beteg ráköhög egy egészségesre, akkor 80-100%-os valószínűséggel már meg is fertőzte. A lappangási idő általában 7-14 nap, de lehet akár 21 nap is. A lappangási idő végétől kezdve a beteg fertőzőképes. Sem az oltás, sem a betegség átvészelése nem ad élethossziglani védelmet; ahol nagy az átoltottság, ott a betegek nagy része fiatal, vagy felnőtt.[1] Ezért újabban már emlékeztető oltást is javasolnak ebben az életkorban.

Tünetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség kezdeti fázisában először megfázásszerű tünetek, tüsszögés, orrfolyás jelentkeznek enyhe lázzal, száraz köhögéssel. A beteg fertőzőképessége ebben a szakaszban a legnagyobb. Ez a kezdeti fázis (hurutos szakasznak is szoktuk nevezni) rendszerint 1, maximum 2 hétig tart.[1]

A második fázisban a betegnek jellegzetes köhögési rohamai lesznek, amit a légutakban felhalmozódott nyák okoz, mely folyamatosan húzószerű, szamár által kiadott hangra hasonlító köhögésre ingerli a beteget. A rohamokat gyakran hányás is kíséri. A rohamok gyakoribbak éjszaka, és külső hatások, például fizikai megerőltetés is kiválthatják.[1] A rohamok után légzésszünet, majd hangos belégzés következik. Az ekkor hallható hangról nevezték el a betegséget.[4] Ezt nevezzük a paroxizmus szakaszának, ami 2-6 hétig tart.

A tünetek csillapodásával és fokozatos megszűnésével jellemezhetjük a harmadik szakaszt (ezt rekonvaleszcens szakasznak hívjuk). 3-6 hétig tart, antibiotikumos kezelés nélkül 6-10 hétig.[1]

Hat hónaposnál fiatalabb csecsemőknél a paroxizmus szakaszában a köhögési rohamok helyett inkább légzéskimaradás jelentkezik. Gyakran fiataloknál és felnőtteken sem ismerik fel a betegséget, mivel egyetlen tünetként a száraz köhögés jelentkezik.

Komplikációk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A leggyakoribb komplikációk a tüdőgyulladás (15-20%), a középfülgyulladás, amit másodlagos fertőzések váltanak ki (Haemophilus influensae, pneumokokkuszok). A másodlagos fertőzések az emelkedő láz, és a gyulladást jelző anyagok vérben megnőtt szintje alapján mutathatók ki. Görcsrohamok 2-4%-ban lépnek fel. Az agy is károsodhat 0,5%-os valószínűséggel; ennek pontos oka nem tisztázott. Az erős köhögés a szem bevérzését, valamint lágyék- és köldöksérvet okozhat. 1000 beteg közül egy meghal; a halottak nagy része csecsemő.[1]

Felismerése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Három hétnyi folyamatos köhögés tipikus. A beteg környezetében előfordult hasonló lefutású betegség szintén szamárköhögésre ad gyanút. Gyakran csak a második szakaszban sikerül beazonosítani a betegséget.

A torokból vett kenet segítségével állapítják meg, valamint a nyelv hátsó részének megnyomásával, ami köhögést vált ki. A váladék vizsgálatakor ügyelni kell arra, hogy a Bortadellák érzékenyek a hidegre és a szárazságra. A B. pertussis kitenyésztése három, a B. parapertussisé két napot vesz igénybe. A specifikus DNS kimutatása polimeráz-láncreakcióval hamarabb elkészül. Előnye, hogy kevés kórokozót is kimutat, valamint az elhalt sejtekkel is működik, ezért nagyon érzékeny, viszont annyival többe is kerül.

A specifikus antitestek csak a második szakaszban jelennek meg a vérben, így vérvizsgálattal a korai diagnózis nem lehetséges. A szamárköhögés specifikus változásokat okoz a vérképben: megnő a fehérvérsejtek, különösen a nyiroksejtek száma. Ezek a változások az esetek 20-80%-ában csak a második szakaszban mennek végbe.[1]

A hurutos szakaszban levő szamárköhögést el kell különíteni a többi felső légúti fertőzéstől. A Bordatellákon kívül szóba jöhető kórokozók a rhinovírusok, a parainfluenza-vírusok, adenovírusok, az RSV, a Moraxella catarrhalis, a Mykoplasma pneumoniae és a Chlamydia pneumoniae. Csecsemőkön a Chlamydia trachomatis is okoz szamárköhögésre jellemző tüneteket.[1] Fiataloknál és felnőtteknél minden krónikus köhögésnél további lehetséges kórképeket kell számításba venni, így a tuberkulózist, az asztmákat, a COPD-t, az idegen testeket, valamint a daganatokat.

Kezelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antibiotikum adása a hurutos szakaszban, valamint a paraxizmus kezdeti fázisában jelentősen csökkentheti az igen kellemetlen tüneteket. A szamárköhögést okozó Bordetella pertussis baktérium ellen általában eritromicint, klaritromicint vagy azitromicint alkalmaznak a kezelés során. A későbbi szakaszokban nagy mértékben adagolják a makrolidok csoportjábas tartozó antibiotikumokat. A köhögési rohamokat szteroidokkal és a szimpatikus idegrendszert stimuláló szerekkel szintén enyhíteni lehet. A leghatékonyabb adagolás és időtartam azonban még nem ismert. A szamárköhögés szövődményeiként kialakuló betegségekre, (tüdőgyulladásra, középfül-gyulladásra) általában szintén antibiotikumos kezelést alkalmaznak egy másik antibiotikummal.[1]

A beteg elkülönítendő. Nyugodt környezetre, gyakori étkezésre, és sok folyadék bevitelére van szüksége.

Megelőzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oltás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegség oltással megelőzhető. A születés után kapjuk meg a Di-Per-Te védőoltást, mely diftéria és tetanusz toxoidból, illetve az elölt Bordetella pertussis sejteket nem tartalmazó alkatrészeiből áll. Az oltás az esetek 80-90%-ában nyújt védettséget.[1]

Az oltás nagyrészt a gyerekkor időtartamára jelent védettséget, viszont felnőttkorban a fertőzés enyhébb formában játszódik le, sőt néha diagnosztizálatlan marad. Az utóbbi időben Nyugat-Európában javasolják a szamárköhögés elleni oltás felnőttkori frissítését. Ha egy nő szeronegatív, akkor gyerekvállalás előtt ajánlják az oltást. Hasonló esetben kismamáknak is kívánatos a szülés után minél előbb beoltatniuk magukat. Ekkor az egész családot meg kell vizsgálni, és amennyiben szükséges, a többi családtagot is be kell oltani.[5]

Oltási reakcióként fájdalmas duzzanatok, pirulás jelentkezhet az oltási hely környékén, valamint egy-három napig tartó hőemelkedés léphet fel. Ritkább reakcióként influenzaszerű tünetek, vagy gyomor-bélrendszeri panaszok. Néha csecsemők és kisgyerekek hosszan és hangosan sírnak az oltás után. A felnőttek alkalmanként izomlázszerű fájdalmakról és izomduzzanatról számolnak be. Az allergiás reakciók nagyon ritkák. Más mellékhatások, például lázgörcsök nem jellemzők, és következmény nélküliek.

A sejtet nem tartalmazó oltóanyag bevezetése után ugyan megnőtt az oltottak aránya, de még nincs nyájimmunitás, nem nyújt társadalmi szintű védettséget. Az oltás csak kombinált oltás részeként kapható. A Di-Per-Te a diftéria és a tetanusz ellen is véd, de készültek a gyermekbénulás ellen is védő vakcinák.

A szamárköhögéses betegekkel érintkezők számára kifejlesztett passzív immunitást biztosító, a Bordatellák elleni antitesteket tartalmazó oltóanyag nem bizonyult hatásosnak, ezért kivonták a forgalomból.[1]

Profilaxis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha egy érzékeny személy egy szamárköhögéses beteggel érintkezik, akkor van értelme antibiotikumokat adni neki, és ezzel megakadályozni a tünetek kialakulását. Ha az érintkezés rövid ideig tartott, vagy kétséges, akkor elég a megfigyelés. Influenzaszerű tünetek esetén azonban elengedethetetlen a kórokozók kitenyésztése, és az antibiotikumos kezelés megkezdése.[1]

Karantén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betegek az antibiotikumos kezelés megkezdése után egy hétig fertőzőképesek, ezért el kell különíteni őket. Megfelelő kezelés hiányában a fertőzésveszély a második szakaszba is belenyúlik, ezért ők csak négy-hat hét után mehetnek közösségbe. Ehhez újra tenyésztést kell végezni.[1]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szamárköhögés első leírása Guillaume de Baillou francia orvostól származik a 16. századból, de vannak korábbi említések is.[6] Elkülönítette a tussus quintát többek között a diftériától. A 17. században leginkább angol orvosok foglalkoztak vele, köztük a híres Thomas Sydenham. Ők nevezték el a betegséget pertussisnak, de csak a 18. századi járványok idején ismerték el önálló kórképnek. A kórokozót Jules Bordet és Octave Gengou belga bakteriológusok izolálták először 1906-ban. Az első oltóanyagot 1933-ban vezették be.[7]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m Deutsche Gesellschaft für Pädiatrische Infektiologie e. V. (DGPI) (Hrsg.): Handbuch Infektionen bei Kindern und Jugendlichen. 4. kiadás Futuramed, München 2003, ISBN 3-923599-90-0
  2. Steele RW.: Pertussis is eradication achievable? Pediatr. Ann. (2004) 33(8): S. 525-534 PMID 15354604
  3. WHO-helyzetjelentés, pdf
  4. ^ a b az InforMed a magyar helyzetről
  5. Epidemiologisches Bulletin, pdf
  6. Versteegh FGA, Schellekens JFP, Fleer A, Roord JJ. (2005). "Pertussis: a concise historical review including diagnosis, incidence, clinical manifestations and the role of treatment and vaccination in management". Rev Med Microbiol 16 (3): 79–89.
  7. J.-Ch. Sournia, J. Poulet, M. Martiny (Hrsg.): Illustrierte Geschichte der Medizin. Directmedia Berlin 2004; Digitale Bibliothek Bd. 53

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Keuchhusten című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.