Hímzés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
15. századi hímzett palást, Gent, Belgium
Aranyhímzéses palást, 18. század

A hímzés olyan díszítő eljárás (illetve az így elkészített mű), amely valamilyen alapanyagot (pl. vászon, szövet, bőr)tűbe fűzött fonállal varrással készített mintával ékesít. A varrás során az anyagot oda-vissza át kell szúrni, és az így vezetett fonal adja a mintát az alapanyag felületén. A szálak és a hímzés szélének eldolgozása a munkadarab hátoldalán történik.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hímzés eredete a ruhadarabok részeinek összeállítására vezethető vissza. Ezt nevezik varráshímnek is. A másik fajta hímzést a szövésből származtatják, aminek lényege, hogy a szőttes mintarészét egy hosszabb, kb. arasznyi vastűvel felszedték (ún. szedettes).

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hímzést régészeti leletek alapján már az ókorban is művelték a Föld minden részén. A sírleletekben talált tűk finomsága enged arra következtetni, hogy a hímzés elterjedt lehetett abban az időben már Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában. Római feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a szálszámolásos, laposöltéses és rátétes hímzésmódok ismertek voltak. Ezeket gyűjtőnéven opus barbaricumnak nevezték, ami arra utal, hogy a hímzés őshazája Ázsiában lehetett.

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Európában fennmaradt legrégibb hímzések a 11-12. században keletkeztek. Ezek kultikus rendeltetésű darabok: koronázási palástok, miseruhák, koporsótakarók. Valamennyi a bizánci kultúra jegyeit viseli magán. Legtöbbször bíborszínű selyem alapanyagon arany- és selyemszállal, laposöltéssel hímeztek. Az aranyszálat gyakran zsinórszerűen vezették, szakaszosan leöltötték, s ez szintén a díszítmény része volt. Ebből a korból való a bayeux-i faliszőnyeg is, amely fél méter széles és több mint 68 m hosszú. (Hódító Vilmos Anglia feletti győzelmét ábrázolták rajta 58 jelenetben.

A kora középkorban nagy divat volt az arany- és ezüsthímzés, amit a hímzőszál anyaga után neveztek el. A 13-14. századi román és gótikus stílusű hímzéseken gyakori a bibliai jelenetek ábrázolása. Ekkor kezd terjedni a selyemszál, mivel így több színárnyalattal tudtak dolgozni. Szintén ebben az időszakban jelenik meg a Távol-Keletről érkezett tűfestés. A reneszánsz idején a hímzésben használt színek erősebbeké válnak, erős színkontrasztokkal határozott körvonalakat alakítanak ki. Mozgalmas mintákat, gazdag növényornamentikát, gyakran groteszk állatelemes kompozíciókat készítenek. Mindez összefügg a hímzett díszítmények iránti világias igények megjelenésével.

Ekkor jönnek létre az első hímzéssel foglalkozó céhek, mint pl.: Párizs, 13. század, Köln, 1525, Milánó, 1584.

Az erdélyi népviseletek erős reneszánsz hatást mutatnak, mint ez a barcasági csángó leánying hímzése is.
Erdélyi díszpárna
Hímzett erdélyi párna

A középkor végén, a barokk idején egyre gyakoribb, hogy festők tervezik a hímzésmintákat, így elsősorban az a hímzéstechnika (gobelin, tűfestés) fejlődik, ami alkalmas ezek megjelenítésére. Ebben a korban a különböző rendeltetésű papi palástokat szinte teljes felületükön ellepik az erősen domborított arany és selyemhímzések. A világi ruházatokon terjed a gyöngyrátétes hímzés és az aranyflitter. A rokokó hímzett kelmék díszítése szórt virágcsokrok, kígyózó szalagmotívumok. Ekkor jelennek meg a kétoldalán hímzéssel díszített egyházi ruhák és az apró gobelinöltésekkel kivarrt bútorkárpitok. A későbbi korstílusokban egyszínű vagy alig színezett, jelentéktelen szegélydíszek kivitelezésében él ez a típusú hímzéstechnika tovább.

Az úri hímzés (arany- és ezüsthímzés) mellett érintetlenül maradt a népi hímzés. Annak hagyományos formái, és ami a legfontosabb archaikus motívumkincse. Az keresztszemes hímzéseken megjelenő ősi motívumok (életfa, csudaszarvas tulipános, gránátalmás motívumok stb.) az északi sarkkörtől a közép-ázsia sztyeppékig szinte változatlan formában maradtak fenn, ahogy ezt a 19. század végén elkezdett gyűjtő munkák alapján összegyűjtött anyag mutatja. [1] [2]

Újkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A népi hímzés fejlődése az ipari forradalom után kezdődött igazán. Magyarországon is a 18. században kezd terjedni a hímzés. A terjedést kívánta elősegíteni, hogy Mária Terézia „az 1772-es Ratio Educationisban a kötelező tantárgyak közé sorolta, majd az 1806. évi királyi rendelet is kötelezővé tette az oktatását a főrendiek leányiskolái számára.” [3] A gyakorlatban kötelező tantárgyként a felső-népiskolákban 1868-ban, a polgári iskolákban 1869-ben, a népiskolákban pedig 1905-ben vezették be a hímzés oktatását a kézimunka tárgy körében. A hímzéssel díszített népi tárgyak legszebbjei a menyasszonyi kelengyék darabjai. Ez nem véletlen, hiszen még a 20. század utolsó harmadában a hagyományőrző falvakban a kelengyét közszemlére tették esküvő alkalmából („Viszik a menyasszony ágyát!”). Így különösen gazdag hímzés került a felvetett ágyra helyezett lepedőkre, a párnák rövidebb oldalélére varrt úgynevezett csúpokra, a derékaljak, szalmazsákok kilátszó végére, a lakás mennyezetgerendái alá rögzített tároló rudat takaró rúdravalókra, a falakat díszítő törülközőkre, keszkenőkre, függönyökre, abroszokra, falvédőkre. A lakástextileken kívül a ruhadarabok kopásnak kitett részeit is díszítették hímzéssel. Ezért kerültek a hímzések az ingek, blúzok nyakára, kézelőire, összezáruló részeire, a vállakra, vagy az ingujj külső összevarrásának vonalára; a szoknyák, kötények, bőgatyák alsó szélére, valamint a ráncolt részek rögzítésére; a fejkendők, főkötők széleinek kiemelésére.

Jelen kor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napjainkban újra erőre kapott a hímzés. A 20. század jellemzően dísztárgyait borító hímzett motívumok, a párnákról, falvédőkről, és terítőkről átkerültek napjaink használati tárgyaira. Nagymamáink még díszítettek vele, mi már hordjuk őket. A jelen embere és főként a fiatal generáció nehezen értelmezi az ornamentikától zsúfolt felületeket. Ellenben trendinek (divatosnak) találja az egyszerű háttéren önmagában megjelenő motívumokat. Ezzel mintegy kiemeli a kiválasztott motívum jelentőségét, azonosul vele. A pólón, vagy tornacipőn megjelenő hímzés, díszít, és felvállalásával önazonosságot ad.

A hímzés mint jel, visszakapta értelmét és értékét. A jelen korban újra a kommunikáció eszköze lett, de ma már nem tájegységekre vonatkozó azonosságot, hanem tágabb, nemzeti és generációs összetartozást jelöl. Így, a használat által teszi élővé a hagyományt a társadalom, és így változtatja saját képére az adott kor. A múzeum és az utca harca örök, a hagyományőrzés, és a hagyomány életben tartása egymás ellensége, és bajtársa.

A hímzés csoportosítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Társadalmi csoportok szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fehér hímzett párna
Piros hímzett párna

A hímzés csoportosítása többféle szempont szerint lehetséges. Az egyik legérdekesebb csoportosítás, amit többnyire nem nagyon hangsúlyoznak, de figyelemreméltó: az

úri hímzés és a
népi hímzés.

A legfőbb különbség ezeknél a hímzéseknél az alapanyagban és a felhasznált hímzőfonal anyagában található. A mindenkor drága hernyóselyem, bársony alapanyag, és arany, ezüst, valamint selyem hímzőfonál főleg az úrihímzésekben található meg. A motívumkincsben és a készítési módban, öltéstechnikákban nincs döntő különbség.

Készítés módja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kivitelezés szerint a hímzés lehet

kézi vagy
gépi. A kézi hímzés időigényes, éppen ezért sokkal értékesebb, mint a gépi. A gépi hímzés a 20. században, a varrógép elterjedésével honosodott meg szerte a világon.

A hímzés az alapanyag szálaihoz való viszonya alapján készülhet

  • az alapanyagra felvitt rajz(előnyomott v. szabad) alapján vagy
  • az alapanyag szálainak számolásával történő hímzéssel (pl. keresztszemes hímzés, gobelin).

Felhasznált alapanyag, hímzőfonal és mintaelhelyezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hímzés a felhasznált alapanyagát tekintve készülhet

eredetű alapanyagon.

A magyar népművészetben a növényi alapanyagra elsősorban a nők hímeztek, ezért női hímzésnek is nevezik; míg az állati alapanyagra mesteremberek (tehát férfiak) hímeztek, s így férfihímzésnek is nevezik (ilyen például a szűcshímzés, másként szűrhímzés).

Ismeretes még alapanyagként a selyem, amely állati eredetű alapanyag. A selyem, mint hímzési alapanyag közismerten kedvelt volt az ókorban, a középkorban a vezető patríciusi illetve főúri körökben. A selyemre történő hímzés igen elterjedt volt a távolkeleten (pl. Kína, Japán), valamint Európa egyes országaiban is.

A fonal anyaga szerint meg lehet különböztetni pamut, gyapjú, selyem és fémfonalas (pl. arany-, ezüsthímzés) hímzést. Az inkáknál például emberi hajat is használtak hímzéshez.

A díszítmény színe alapján lehet a hímzés

  • fehér (teljes egészében fehér színű fonallal kivarrt minta),
  • színes (egyszínű, többszínű).

A hímzést elhelyezhetjük az alapanyag

  • közepén;
  • szélén (ezt szélhímzésnek is nevezik);
  • előző kettő kombinációjaként;
  • teljes felületén szórtan illetve
  • teljes felületét befedve.

Motívumkincs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hímzésekkel rendkívül gazdag motívumkincs hozható létre. Annak függvényében, hogy népi vagy úri hímzésről van-e szó a motívumok használata is változik. Természetesen a kettő kölcsönösen hatott egymásra, ezért nagyjából mindkettőben felleljük majdnem ugyanazokat a motívumokat, de más arányban. Míg az úrihímzés esetében kedveltek a növényi motívumok addig a népi hímzésben inkább geometrikus, vagy erősen stilizált motívumokat találunk, ezért sokan úgy gondolják hogy a geometrikus minták korábbiak a növényi vagy állati ornamentikánál noha sok esetben mindeniknél egyformán kimutatható a reneszánsz hatása. Az igaz ugyan hogy az utóbbi évszázadokban megfigyelhető volt hogy bizonyos helyeken a geometrikus motívumokat növényi motívumok váltották fel, de ez inkább a polgári divat hatásával magyarázható stílusváltás és nem jelenti azt, hogy korábban ismeretlen lett volna - például a honfoglaláskori magyar díszítőművészetben - a növényi ornamentika. A geometrikus motívumok tájegységenkénti és alkalmazási felület szerinti megoszlása is rendkívül változatos képet mutat.

Vannak vidékek, ahol a párnacsúpot túlnyomó részt geometrikus mintával díszítették (Árapatak) és ahol szinte kizárólag növényi és állati motívumokkal (Szék).

20. század eleji árapataki vetettágy hímzett párnákkal

A Kalotaszegi női ingek kézelőin kizárólag geometrikus mintákat találunk. A vállfűminták között viszont régen gyakori volt az írásossal varrt növényi motívum is. Tehát megvolt a szigorú rendje, hogy milyen motívumot mire alkalmaznak. Árapatakon is megfigyelhetjük, hogy a párnák mintáját nem használták szalmazsákokra vagy radinás kendőkre, sem fordítva, pedig ugyanazzal a technikával varrták mindeniket. Másik jellemzője a magyar hímzésmotívumoknak a szimmetria. Ha nem szimmetrikus egy motívum akkor szembefordítva megduplázzák.

A magyar hímzésekre nem jellemző a terülődísz, vagyis a motívumok minden irányba való ismétlése.

A népi hímzésben a többi népművészeti ághoz hasonlóan több alapvető motívumot használnak. Ezek felsorolása egyúttal a motívumkincs feltételezett fejlődését is mutatja.

Geometriai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A geometriai alakzatok (pl. négyzet, háromszög, kör) a legegyszerűbb mintaelemek. Ezek kombinálása adja a népi hímzések jelentős részét. Sok esetben rokonságot mutatnak a takácsszőttesekkel. Főleg a szálánvarrott hímzéseknél alkalmazzák.

Növényvilág[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • „A növényi motívumok lehetnek bokorszerűen elhelyezkedő leveles virágos ágak, tulipános, gránátalmás, szegfűs, liliomos díszítmények, vagy dőlt ágú aszimmetrikus virágdísz, forgórózsa motívum, vagy egy nagy virág kisebb virágelemekkel.” [4]
    Kalotaszegi írásossal hímzett lepedő növényi motívumokkal

Állatvilág[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az állatok (pl. szarvas, ló, madár, hal) ábrázolása főleg a szálszámolásos kézimunkákon lelhető fel. Nagyon gyakori az állatok, főleg madarak páros ábrázolása.

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A tárgyak ábrázolása közül megemlíthető például tányér, korsó, kehely, íj, virágcserép.
  • Az emberábrázolás hímzéstechnikákhoz kapcsolódik.

Az emberábrázolás a magyar népművészeti hímzésekben ritka, és nem jellemző a közel keleti hímzésekre sem.

Öltésfajták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Laposöltés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A laposöltéses hímzéscsoport öltéselemeire jellemző, hogy az anyagba beöltött hímzőfonál mindig simán, laposan elnyújtva fekszik rá az alapanyagra, és elkészítéséhez egyetlen öltés elegendő. Az egymás mellett, nagyobb felületen alkalmazott laposöltést töltésnek is nevezik. A szép laposhímzésnél a mintát adó fonalrész lazán fekszik az alapanyagon, így dúsabb hatást mutat. Az anyag összehúzásának elkerülése céljából a laposöltéses hímzéseket hímzőrámán készítik.

Keresztszemes öltés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keresztöltéses hímzéscsoport a szálszámolásos laposöltések továbbfejlesztése során alakult ki. Egy alapelem minimum két egymást keresztező laposöltés, amit szemnek neveznek. Az alapanyag 2x2, 3x3 vagy 4x4 szálú négyzetecskéin készül az átlós átöltésű keresztszemes minta, amelyek egy kézimunkán belül mind azonos nagyságúak.

Hurok- és láncöltés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hurok- és láncöltéscsoportba azok az öltések tartoznak, amelyeknél a hímzés ívelten, indaszerűen helyezkedik el. Az ívelés a hímzőszál hurkolásával képezhető. A láncöltés kinézete zsinórszerű, de alapvetően itt is lehurkoljuk a szemeket.

Átcsavarásos és szálvonásos öltés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az átcsavarásos és szálvonásos öltésfajták előre elkészített alapszálak különböző módon való becsavarásával, beszövésével készülnek, s jellemzően áttört, csipkehatású felületet adnak. Az alapszálakat elő lehet készíteni:

  • bizonyos távolságban az alapanyagra hímzett hamis laposöltésekkel vagy
  • az alapanyag néhány szálának eltávolításával (szálvonás), mintegy ritkítva az alapanyagot.

A laposöltéses szálak hímzéssel történő becsavarásával az alapanyag fölött képzünk áttört hatású díszítményt, míg a szálvonásos eljárás esetén magát az alapanyagot változtatjuk át csipkeszerű felületté.

A hímzés és más szakmák, mesterségek kapcsolata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hímzést, mint alapvetően varrásos díszítményt, a civilizáció fejlődése során több szakma is használta.

Szűcshímzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik legjellemzőbb és igen elterjedt használói voltak a szűrök hímzésénél a szűcsök, s így külön nevesítve is lett a szakmában szűcshímzés néven.

Rátét vagy applikáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szorosabb értelemben nem tekinthető hímzésnek. Az idesorolás indoka, hogy egyrészt ránézésre hasonlít a hímzéshez, másrészt a díszesebb kivitelezés céljából gyakran alkalmaznak hímzőöltéseket is a rátét munkák felerősítésénél, harmadrészt - régebben nagyon ritkán - kész hímzést is rátétnek alkalmaznak. A gépi hímzés elterjedésével főleg ruhadarabokon alkalmaznak rátétként kész hímzéseket.

Gyöngyhímzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyöngyhímzés szigorú értelemben véve nem sorolható egyik öltésmódhoz sem. Jellemzően laposöltéssel vagy annak valamely kombinációjával erősítik fel a gyöngyszemeket az alapanyagra. Előfordul, hogy hosszabb mintasort úgy készítenek el, hogy előre felfűzött gyöngysorokat öltögetnek le az alapanyagra rajzolt mintára. Ez hasonlít a rátéttechnikához vagy az arany-ezüstszálak leöltögetéséhez, ami az úrihímzésben kedvelt hímzési mód.

Selyemhímzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A selyem mind alapanyag, mind pedig hímzőfonálként olyan speciális, finom munkát jelentett, hogy valamikor elkülönült szakma volt mind a hímzésen, mind pedig a varráson belül.

Magyar tájegységek népi hímzései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar tájegységek hímzéseit a teljesség igénye nélkül felsorolásszerűen ismertetjük abc-rendben. A magyar tájegységekbe beleértjük a jelenleg is, valamint a trianoni békeszerződés előtt is magyarországinak tekintett, magyarok által lakott tájegységeket.

A fent felsorolt tájegységek között vannak, amik csak egy bizonyos öltéstechnikáról ismertek (pl.: Árapataki keresztszemes, Gyimesi fonákján varrott), de van ahol nagyon gazdag hímzéskultúra a jellemző. Kalotaszegen például az írásos nem minden faluban volt elterjedt. De viszont általánosan alkalmazzák a vagdalásos technikát, a keresztszemest, a darázsolást, a laposöltést stb..

Magyarországon ismert külföldi eredetű vagy elnevezésű hímzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A hímzéseket mindig a bal oldalukon (visszáján) érdemes vasalni gőzöléses eljárással.
  • A hímzett darabok hátoldalát magyarul még visszájának illetve bal oldalnak is nevezik.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Weblapok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gazdáné Olosz Ella: Kézimunkázók könyve, Kriterion Kiadó, 1986 (894 511-4)
  • Balassa-Ortutay: Magyar néprajz, Corvina Kiadó, 1979 (ISBN 963-13-1505-3)
  • Lengyel Györgyi: Keresztszemes kézimunkák Kossuth Könyvkiadó, 1982 ISBN 963-09-1764-3
  • Reader's Digest Kiadó Válogatás: Ötletek, jó tanácsok, megoldások bármire ISBN 963-8475-40-4
  • Russian embroidery: Traditional motifs. The Museum of Folk Art Moscow. 1990 Szovjetszkaja Roszija Kiadó 1990

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. [1] MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON
  2. Russian embroidery: Traditional motifs. The Museum of Folk Art Moscow. (Moszka 1990 Szovjetszkaja Roszija kiadó)
  3. [2] Sedlmayr Krisztina: Kiállítás a kézimunka tanításáról
  4. [3] A népi hímzés (sulinet)