Gobelin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tulipánok, Lenz Klára magyar gobelin-művész alkotása.

A gobelinhímzés egy szövéstechnikát utánzó technika, amely tulajdonképpen a keresztöltés balról jobbra dőlő felét használja alapöltésként. A gobelin [e.: „goblen”] vagy szövött kárpit, tapisserie, faliszőnyeg, falkárpit a fal takarására és díszítésére szolgáló textil, esetleg festett vagy préselt bőr. Általában gyapjúfonalból, ritkábban selyem- vagy fémszállal együtt szőtt képes szőnyegek. Készülhetnek fekvő (blasse lisse) és álló (haute lisse) szövőszéken. Az előbbi a nehezebb, későbbi és egyben finomabb technika is. Nevét az 1662-ben Jean és Philibert Gobelin kelmefestők telkén álló francia királyi kárpitszövő műhelyről kapta (Manufacture de Gobelins). Gobelin nevével helyesen csak azokat a darabokat lehet jelölni, amelyek ebből a műhelyből kerültek ki.

Gobelin falikárpit[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gobelin anyaga gyapjú, a korai darabok csak ebből készültek, a 13. századtól helyettesítették a tartófonalakat lenfonállal, hogy tartósabb legyen. A 15. században arany- és ezüstfonalat szőttek bele, amitől a gobelin színben gazdagabb, vékonyabb és hajlékonyabb lett.

A gobelinéval azonos szövési technikákat már az ókorban is ismerték, ezt nemcsak írott források, hanem festett ábrázolások is bizonyítják. A kopt textilek is arra utalnak, hogy a készítés gyakorlata már hosszú múltra tekint vissza. Kelet-Ázsia, Bizánc és Perzsia is ismerte a szövött falikárpitot.

A kora középkorból alig maradt fenn, Nyugat-Európában csak egyes zárdákban gyakorolták a technikát. Az ismert falikárpitok egy része nem is kárpit, hanem hímzés, csak a halbertadti és a quedlinburgi szőnyegek sorolhatók valóban gobelinnek. A 13. századtól fellendült a textilművészet, egyre több megrendelés érkezett az egyháztól templombelsők díszítésére. A 13. században még Párizs volt a központ, valószínűleg keleti minták inspirálták ezeket a draps d'or imagés-nak nevezett darabokat. Párizs, Arras és Brüsszel versengése termékenyítően hatott a gobelinművészetre, a termékek egész Európát ellátták.

A 15 század végétől Brüsszel vált a gobelin szövés központjává. A manufaktúra a 18. századig virágzott. Igen gyakran szőtték a kor neves festőinek képeit. (Raffaello, Giulio Romano, Rubens). A 19. századtól egyre inkább a kárpitok gépi szövése terjedt el. A kézi szövésű gobelint a szecesszió hozta ismét divatba.

Gobelinhímzés (petit point) története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gobelinhímzés-technika a 19. században alakult ki, mint neve is mutatja Franciaországban. A polgárosodás, a szövőipar fejlődése miatt, valamint igény (másként kereslet) hiányában abbahagyták a nagyméretű és munkaigényes falikárpitok szövését a takácsok. A nagypolgári és kispolgári igények kielégítésére a kézimunka új ága született: a gobelinhímzés.

Napraforgócsokor, gobelinöltéssel kivarrott

Öltéstechnika, formavilág[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gobelinhímzés alapöltése a keresztöltés balról jobbra dőlő fele (magyarul félkeresztöltés). Sűrűn egymás mellé, az alapanyagot befedve kell ölteni. Mindig balról jobbra haladunk, a hímzendő munkát nem forgatjuk munka közben, így a dőlésirány azonos lesz. A hímzendő alapanyag minden köteges szálkereszteződését átfogja a hímzés. Célszerű annyi tűt használni, ahány színnel dolgozunk, mert így nem kell színváltásnál állandóan újra fűzögetni a következő szín fonalát.

Kiegészítő öltés pl. kontúr hangsúlyozásához a paráma (másként négyzetöltés, illetve szükség szerint kitöltéshez, fedéshez a pontöltés (apró gobelin-öltés).

Ennek a hímzéstechnikának nincs önálló motívumkincse, formavilága. A régi gobelinszövéssel készített falikárpitok mintáinak felhasználásával képeket, virágcsokrokat stb. festenek vagy nyomnak elő az alapanyagra. Ezeket a képeket a megfelelő szín- árnyalatú fonalakkal hímezik ki. A minél tökéletesebb színárnyalatok elérése érdekében a hímzőfonal szálai többszínűek is lehetnek. Pl. 4 szálas hímzésnél egy szín kétféle árnyalatával is lehet hímezni, s így az átmenet egyik színből a másikba szinte láthatatlan lesz. Ha a minta megkívánja, lehet kontúrozni is, amihez apró parámaöltést célszerű használni.

Régebbi, de ma is követhető technika, hogy szálszámolással és a képet leíró rajzzal dolgozik a hímző. Ebben az esetben az aprókockás papírra előrajzolt képen a különböző színeket más-más mintákkal (iksz, kör, négyzet, háromszög stb.) vagy számokkal jelölik.

Alapanyag, fonal, minőség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alapanyag négyzetrácsos szövésű kanavász vagy selyem. A munka minőségét, finomságát meghatározza a kanavász, panama, selyem szövésének sűrűsége. A tíz négyzetcentiméterre kerülő öltések száma jellemzi a hímzés minőségét. Van 18, 21, 26. 30. 38. 40, 44, 48, 52, 56, 60, 70, 80 és 100-as szálsűrűségű kanavász. A magasabb számú szálsűrűségű alapanyagon készülnek a finomabb munkák. A hímzőfonal vastagsága alkalmazkodik az alapanyaghoz: a lényeg, hogy a hímzés majd teljesen fedje be a kanavász rácsszerkezetét.

A hímzőfonal lehet pamut, selyem esetleg gyapjú. A gyapjúfonallal nehéz dolgozni, mert könnyen szakad. A mai fonalak közül Magyarországon az úgynevezett osztott hímző fonal a legalkalmasabb arra, hogy a minták gazdag színvilágát megfelelően követhesse a gobelinművész. Az osztott hímző fonal másként is ismert, francia eredetű neve: mouliné fonal.

A gobelin-minta minőségi kivitelezéséhez az egyirányú dőlés mellett még igen fontos az azonos minőségű hímzőfonal és az egyforma szálfeszítés. Ez utóbbi biztosítja a kép, minta sima felületét, szövött textilszerű hatását.

Alkalmazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gobelinhímzéssel készült mintákkal főleg falvédőket, asztalterítőket, ágyterítőket, faliképeket díszítenek. Selyemhímzéses gobelin-nel ékszereket, ékszerdobozokat, finom blúzokhoz, ruhákhoz, öveket, gallérokat, kézelőket, gombokat is készítenek.

A gobelin-minták alapján gyakran híres festmények hű vagy kevésbé hű másolatai is megszülettek gobelinhímzéssel faliképként.

Glorafília[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1970-es évek végétől egyes, Magyarországtól nyugatra lévő múzeumok új hímzésmódot, -technikát próbálnak meghonosítani a korábban gobelinhímzéssel készített festményutánzatok kivitelezésére, amelyet "glorafíliá"nak neveztek el. Ennek lényege, hogy egyes múzeumi tárgyak (pl. nem túl sokszínű ókori domborművek) képét iparművészekkel poszterszerű síkdíszítményekké rajzoltatják. Ezeket a díszítményeket közelálló tónusú színű gyapjúszállal javasolt kihímezni, felhasználva a gobelinöltésen kívül a középkori (pl. aranyhímzésnél alkalmazott) öltéstechnikákat is. Így a felület mozgalmasabb, nagyobb síkot tölt ki, s ezzel a technikával újszerű faliszőnyegek, képek készíthetőek. Jó példa erre a technikára a szócikk elején látható kép.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Művészeti lexikon I–IV. Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981–1983.
  • Gazdáné Olosz Ella: Kézimunkázók könyve, Kriterion Kiadó, 1986 (894 511-4)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]