Zsidó holokauszt Szlovákiában

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A zsidó holokauszt Szlovákiában az európai zsidóság kiirtására irányuló náci program, az úgynevezett „végső megoldás” (Endlösung) megvalósításának része volt a második világháború idején. 1939. március közepén német fegyverek árnyékában létrejött a szlovák állam. A jogfosztásokkal kezdődő, súlyos gazdasági korlátozásokkal, deportálással folytatódó és – többnyire koncentrációs táborokban – tömeges megsemmisítéssel végződő folyamat az új állam közreműködésével zajlott.

A deportálásoknak két nagy hulláma volt. Az első 1942. március végétől június végéig tartott, ez követelte a legtöbb áldozatot. A tragédia második része több mint két év szünet után, a szlovák nemzeti felkelés vérbefojtását követően, 1944 utolsó és 1945 első hónapjaiban következett be.

Közvetlen előzmények[szerkesztés]

A Németország keleti terjeszkedését biztosító 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény Csehszlovákia Szudétavidékét a Harmadik Birodalomhoz csatolta. Az ún. első bécsi döntés (1938. november 2.) következtében Magyarország visszacsatolhatta a Felvidéket, azaz Dél-Szlovákiának és Kárpátalja nyugati részének zömmel magyarok lakta területeit. 1939. március közepén Hitler beleegyezésével magyar alakulatok elfoglalták Kárpátalját (annak fennmaradt, nagyobbik részét). Ugyanazon a napon, amikor a magyar csapatok elindultak Huszt felé, 1939. március 14-én Pozsonyban kikiáltották a független Szlovák Köztársaságot, valójában a németek által támogatott bábállam létrejöttét; Németország pedig éjszaka megszállta Csehországot.

A kezdetek[szerkesztés]

Jozef Tiso, az állam meghatározó politikusa, aki egy nappal korábban még Berlinben tárgyalt, kezdetben kormányfő, majd október 26-án államfő lett; ekkor őt a miniszterelnöki székben a nyíltan nemzetiszocialista beállítottságú Vojtech Tuka váltotta fel.

Az új szlovák vezetés gyorsan magáévá tette az úgynevezett „zsidókérdés”-ben követett náci irányelveket. Alig egy hónappal a köztársaság kikiáltása után, 1939. április 18-án megjelent a rendelet, mely a zsidónak tekintendő személyek körét faji alapon, az 1935-ös nürnbergi törvények szellemében határozta meg. Rögtön utána megkezdődött a zsidónak minősülő személyek közhivatalokból való eltávolítása.

1940-ben megalakították a Központi Gazdasági Hivatalt (Ústredny Hospodarsky Úrad, ÚHÚ), melynek egyik kiemelt feladata volt a zsidók gazdasági és társadalmi életből való kiszorítása, vagyonának úgynevezett árjásítsa. A hivatal már 1941 májusától a zsidók kitelepítéséről is tárgyalt a németek képviselőivel, köztük Wislicenyvel. Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer 1940. szeptember 1-jén lett a pozsonyi német követség „zsidóügyi szakértője”. 1942-ben ő irányította a szlovákiai zsidók deportálását, majd 1944-ben Adolf Eichmann vezetése alatt jelentős szerepet játszott a magyar vidéki zsidóság megsemmisítésében is.

A zsidóellenes intézkedések részeként 1941. szeptember 9-én életbelépett az úgynevezett Zsidókódex (Zidovsky kodex), mely a korábbi jogfosztó rendelkezések fenntartása mellett újabb gazdasági jellegű korlátozásokat is tartalmazott. 1941 októberében a pozsonyi zsidóság nagy részét megfosztották állásától, és más települések munka nélkül maradt zsidó lakosaihoz hasonlóan munkatáborokba gyűjtötték. A legnagyobb ilyen táborok ekkor Szered, Nyitranovák és Vihnye mellett voltak. Kisebb munkatáborok működtek Zsolna, Nyitra és más helységekben is.

Az 1942. évi deportálási hullám[szerkesztés]

A német vezetés Berlin mellett 1942. január 20-án rendezte meg a wannseei konferenciát. Itt Reinhard Heydrich SS-Obergruppenführer vezetésével kialakították az európai zsidókérdés úgynevezett „végső megoldás"-ának (Endlösung) végrehajtási programját. A konferencia után először Szlovákiában kezdték meg a zsidók tömeges deportálását Auschwitzba.

1942. februárban a németek 20 000 zsidó munkást kértek Szlovákiától, és kiküldésüket a szlovák vezetés még abban a hónapban jóváhagyta. A szlovákiai zsidókat kezdetben főként a lublin–majdaneki koncentrációs táborba vitték és csak később Auschwitzba.[1]

1942. március 26-án 999 szlovák zsidó lánnyal Poprádról indult el az első deportáló szerelvény Auschwitz felé,[2] melyet még sok követett; április 10. után már nemcsak munkásokkal, hanem egész családokkal zsúfolva. Május végéig az ország kb. 80 000 fős zsidóságának felét, június végéig kétharmadát deportálták: összesen mintegy 52 000 zsidó vagy zsidónak minősített személyt szállítottak német lágerekbe.

Leállítása[szerkesztés]

Hamarosan megalapozott hírek érkeztek a koncentrációs táborokban uralkodó viszonyokról és arról, hogy a deportáltakat nem pusztán „áttelepítik”, hanem fizikailag megsemmisítik. A táborokból megszökött egy-egy fogoly beszámolóját több helyre, külföldi szervezeteknek is megküldték. Az információk feltehetően a Vatikánba is eljutottak. A hírek ismeretében Giuseppe Burzio pozsonyi pápai nuncius Josef Tiso államelnöktől és Vojtech Tuka miniszterelnöktől a deportálások leállítását kérte. Vojtech Tuka indítványozta a deportálást irányító Wislicenynek, hogy küldjenek bizottságot a táborokban uralkodó helyzet kivizsgálására. A német fél ezt természetesen nem tette lehetővé. Végül a megbeszélések eredményeként június 26-án a tömeges deportálást leállították, de szórványosan még októberig folytatták.[3]

A szlovákiai zsidó vezetők tevékenysége[szerkesztés]

Wislicenyvel a szlovákiai zsidó közösség vezetői is tárgyalásokat folytattak. Anyagi ellenszolgáltatást ajánlottak fel (egy részt ki is fizettek), de a deportálások leállításának igazi okát nem ismerték. A pozsonyi Zsidó Tanács igyekezett lehetőség szerint segíteni a deportálást elkerült, de szlovákiai munkatáborokban dolgoztatott hittestvéreit. 1943 elején a magyarországi zsidóság vezetőitől is anyagi támogatást kértek, de a segítségnyújtás a szűklátókörű budapesti vezetés miatt elmaradt.

Illegálisan működtetett pozsonyi munkacsoportjuk, a Pracovná Skupina (a budapesti Mentőbizottság szlovák megfelelője) állandó kapcsolatban állt néhány külföldi zsidó szervezettel, gyűjtötte és rendszeresen továbbította a szlovák és a lengyel zsidóság tragikus sorsát feltáró híreket. 1943 májusában például Gisi Fleischmann, a Munkacsoport egyik vezetője titkos beszámolót küldött a lengyelországi holokausztról: A futárok hatása alatt vagyunk, akik olyan jelentést hoztak nekünk, hogy megfagy tőlük a vér az ereinkben. Több mint egymillió testvérünket telepítettek már át Lengyelországba; nem tudni, hová… 1943. szeptember elején pedig Genfbe már ezt írta: Ma már tudjuk, hogy Sobibor, Malkyne-Treblinka, Belzec és Auschwitz: megsemmisítőtáborok…[4]

1944. április 10-én Auschwitz-ból két szlovákiai zsidó fogolynak sikerült megszöknie, akik írnokként dolgoztak. Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler április 25-én Zsolnán mindenről pontosan tájékoztatta a szlovákiai Zsidó Tanács ott lévő néhány vezetőjét (másnap újból kikérdezték őket). Beszámolóik megismertették a zsidóság, köztük a szlovákiai zsidók auschwitz-birkenau-i elpusztításának – már addig is elképesztő – méreteit és részleteit, kétségtelenné tették a gázkamrák és krematóriumok hírekből korábban is sejtett szörnyű valóságát. A két szökevény tájékoztatása nyomán és részvételükkel elkészített, később „auschwitzi jegyzőkönyv” néven híressé vált anyagot a Pracovná Skupina hamarosan eljuttatta néhány külföldi címzetthez, köztük magyarországi illetékesekhez továbbítás céljából Kasztner Rezsőnek is.

Magyarország mint menedék[szerkesztés]

A zsidók helyzete Magyarországon – a kirekesztés, a zsidóellenes törvények, a kötelező munkaszolgálat és más súlyos korlátozások mellett is – 1944 tavaszáig viszonylag elviselhető volt. A Kállay-kormány (1942. március 9. – 1944. március 22.) nem mutatott hajlandóságot a németek által szorgalmazott „végső megoldás” végrehajtására. Így a magyarországi zsidó lakosság és vele az 1938-ban visszacsatolt Felvidék 68 000 fős zsidósága – ideiglenesen – megmenekült a holokauszt tragédiájától.

1942-ben szlovák (és lengyel) zsidó menekültek ezrei érkeztek az akkor aránylag biztonságosnak tartott Magyarországra, és a hazai zsidó közösségtől jelentős támogatásban részesültek. Később, Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után a helyzet megváltozott. Az itteni gyors gettósítás, majd a tömeges deportálás réme a szlovák nemzetiségű menekülteket is fenyegette, ezért aki még itt volt és tehette, hazaköltözött. Most a békésebb Szlovákia jelentette a menedéket, – de már csak 2-3 hónapig.

Folytatás és befejezés[szerkesztés]

1944. augusztus 23-án Románia szembefordult a tengelyhatalmakkal. A Vörös Hadsereg csapatai folyamatosan nyomultak nyugatra, Szlovákia felé. Az országban egyre erősödött az illegális ellenállás, fokozódott a partizánok tevékenysége, és ezekben néhány ezer, főként a szlovákiai munkatáborokból (vagy azok elől) menekült zsidó is részt vett. Az ellenállás 1944. augusztus 28-án Besztercebányán nyílt fegyveres felkelésben robbant ki. Előzőleg, augusztus 11-én a szlovák kormány kihirdette a statáriumot, majd augusztus 25-én német katonai segítséget kért, amit augusztus 29-étől meg is kapott.

Az SS egységei a felkelést leverték és október 28-án elfoglalták Besztercebányát. A felkelésben való részvételt a nácik kíméletlenül megtorolták és a felkelést ürügyként használták fel a szlovákiai zsidóság maradványainak megsemmisítésére. Ezt az akciót már nem Wisliceny, hanem szintén az Eichmann alá rendelt másik SS-tiszt, Alois Brunner irányításával folytatták le az úgynevezett Hlinka-gárda részvételével. A deportálást felújították, a még életben maradt és összegyűjtött zsidók többségét Szeredről főként Auschwitzba, majd más koncentrációs táborokba vitték. 1945 januárjában, az auschwitz-i tábor evakuálásakor több ezer foglyot nyugatabbra fekvő táborokba szállítottak át. 1944 októbere és 1945 márciusa között kb. 13 500 szlovákiai zsidót deportáltak.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Kádár Gábor, Vági Zoltán. A végső döntés. Budapest: Jaffa Kiadó, 66. o (2013). ISBN 978 615 5235 57 3 
  2. Randolph L. Braham i. m. 284. oldal. (11. sz. jegyzet)
  3. Randolph L. Braham i. m. 1027. oldal.
  4. Randolph L. Braham i. m. 779. oldal.

Források[szerkesztés]

  • Randolph L. Braham. A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon, ford. Zala Tamás és mások, 2. kiadás, Budapest: Belvárosi Kvk. (1997). Hozzáférés ideje: 2014. január 9.  A Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis. (Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU, Budapest, 2013). A szócikkhez felhasznált oldalak:
    • 3. fejezet: 99–106.
    • 4. fejezet: 127–129.
    • 8. fejezet: 268–271.
    • 9. fejezet: 281–282.
    • 23. fejezet: 768–791.
    • 28. fejezet: 1002–1007.