Termés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A nektarin termésének kialakulása
1. Tavasszal a vízfelvétel hatására a levél- és virágrügyek megduzzadnak, a rügyben az osztódószövetek gyors osztódásnak és differenciálódásnak indulnak.
2. Kibomló, fiatal virágrügyek, melyeken már a párta és a csésze jól elkülöníthető.
3. A már kihajtott virágok, melyekben a porzók és a termő látható, még a megtermékenyítés előtt.
4. A megtermékenyítés után elhalnak a szirmok, a porzók, és a magház falának sejtjei osztódni kezdenek.
5. A termő további fejlődése, a sejtek nagyobbodnak, ezáltal nő a termés mérete. Elkezdődik a klorofill lebomlása, s így a termés héja is elkezd színesedni.
6. A kifejlett, érett termés, mely vörössé vált a terméshéjban lévő karotinoidoktól és antociánoktól, valamint a szerves savak lebomlásával és a cukrok felhalmozódásával édessé vált.

A termés (fructus) a zárvatermők (Magnoliophyta) sajátságos szerve, amely nem jellemző más növénycsoportra, csak és kizárólag rájuk. A nyitvatermők körében is találkozhatunk termésszerű képletekkel (például a tiszafafélék húsos magköpenye, az arillus, a csikófarkfélék álbogyói stb.), de ezek analóg szervek a zárvatermők termésével, hisz a termés a zárt magházból fejlődik ki, ami pedig a nyitvatermők körében egyáltalán nem jellemző.

A nyersen és frissen fogyasztásra alkalmas terméseket és álterméseket gyümölcsnek nevezzük. Számos nyelv nem ismeri a termés és a gyümölcs közti megkülönböztetést.

A nyitvatermők magvait védő képződmények[szerkesztés]

A nyitvatermők magvait védő struktúrákat ugyan per definitionem nem tekintjük terméseknek, de tudunk kell, hogy e növények körében is kialakulnak termésszerű, a magot védő képződmények. A cikászok (Cycadophyta) és a fenyők (Pinophyta) magvait szorosan egymásra boruló, elfásodó, kemény tobozpikkelyek borítják. A páfrányfenyők (Ginkgophyta) magvának héja kétrétegű: egy belső kemény és egy külső, elhúsosodó, gyantás külső rétegből áll. Még inkább a zárvatermők terméseire emlékeztetnek a tiszafák (Taxales) magvait körbeburkoló magköpeny (arillus), mely gyakran még pirosas színű és édes ízű is (pl. közönséges tiszafaTaxus baccata), hogy a madarakat azok elfogyasztására csalogassa. Némely tiszafafajok magköpenye teljesen körbeburkolja a magot, míg másoké – mint pl. a közönséges tiszafáé – csak részlegesen fedi a magot, annak csúcsi része szabad. Ún. tobozbogyók (galbulus) alakulnak a borókák (Juniperus) női jellegű tobozainak elhúsosodó pikkelyleveleiből és a csikófarkfélék (Ephedra) magvait védő levélképletek elhúsosodásával.

A termés kialakulása[szerkesztés]

A bükk makktermései négyfelé kovadó kupacsokban

A termés a megtermékenyítés után alakul ki. Ekkor ugyanis a virág takarólevelei (párta, csészék, lepel) és porzói elfonnyadnak, elhalnak (kivételes esetben megmarad a csésze, mint ezt például a szamóca vagy éppen az alma termésén láthatjuk). A termő bibéje és bibeszála is elszárad, csak a magház marad meg, mely azután terméssé alakul. A termés fejlődési folyamata hármas, három fő szakaszra osztható:

  • sejtosztódás, vagyis a magház sejtszámának gyarapodása következik be, vagyis a termés lassan elkezd növekedni;
  • sejtnyúlás, amelynek folyamán az osztódás folyamán kialakult sejtek a hossztengelyük irányába nagyobbodnak, ezáltal a termés tovább növekszik; a sejtnagyobbodás is ide tartozik, amely azt jelenti, hogy a sejtek nemcsak hosszirányban, hanem a tér minden irányába tovább fejlődnek, és ezáltal a termés méretét gyarapítják, még az el nem éri a végleges méretét, mely elsőrendűen fajra jellemző, vagyis a genetikai állományban, a génekben rögzített, és a környezet kissé módosíthatja (jobb táptalaj, tápoldatok használata, aszályos vagy éppen esős év stb.);
  • érési periódus, melynek során több kémiai folyamat is lezajlik a termésben. Egyrészt vitaminok, hormonok, cukrok halmozódnak fel, a szerves savak lebomlanak, másrészt a klorofillok lebomlanak, és karotinoidok, valamint antociánok halmozódnak fel, melyek kialakítják a termés színét (piros, narancs, sárga, vörös, lila, kék stb.). Az érésért a növényi hormonok közül főképp az etilén (etén) felelős.

A magház falából termésfal (pericarpium) fejlődik, amely általában három jól elkülöníthető rétegre oszlik fel (néhány termés van, melyben csak egy vagy kettő réteg ismerhető fel):

  • külső termésfal (exocarpium): a hajtás bőrszövetére emlékeztet, gyakran kutikula borítja, vastag viaszréteggel, olykor gázcserenyílások (sztómák), szőrök is lehetnek rajta, ritkán elparásodik, mi több el is tud fásodni;
  • középső termésfal (mesocarpium): igen változatos felépítésű réteg, mely igen vékony falú parenchimasejtekből áll, érett állapotban lédús, cukor- és ízanyagokat tartalmaz, benne gyakran mechanikai alapszövetek is képződnek (például a körte és a birs termésfalában kősejtek). Száraz termésekben az érés folyamán ez a réteg elhal, kiszárad;
  • belső termésfal (endocarpium): lehet vékony, bőrszövet-jellegű, mint például a paprika termésében, vagy éppen kősejtekből álló mechanikai szövetté alakul, mint az a csonthéjas gyümölcsöknél látjuk (őszibarack, cseresznye, mandula stb.). Másutt lédús szőrökké fejlődik, mint a citrom vagy a narancs endokarpiumában, míg egyes bogyótermésekben teljesen el is tűnik, csak vékony rétegként marad meg (például szőlő).

A termések típusai, osztályzása[szerkesztés]

Ha a termés kialakításban csak a termő vesz részt, akkor valódi termésről beszélünk. Ellenben ha más virágrész is részt vesz a termés kialakításában (például a csészék vagy a vacok) már áltermésről beszélünk. Aszerint is figyelhetjük a terméseket, hogy milyen a termésfal felépítése. Eszerint ismeretes a húsos termés, melynek termésfala sok vizet tartalmaz, ezáltal húsos, és a száraz termés, melynek a termésfala kevés vagy egyáltalán nem tartalmaz vizet. Mindegyik csoportban vannak termések, melyek mindvégig zárva maradnak: ezek a zárt termések. Egyesek azonban az érés folyamán felnyílnak: ezek a felnyíló termések. A felnyílás legtöbbször a termőlevelek összenövési vonala, az ún. kopácsa mentén megy végbe. A több termőből létrejövő ún. összetett termés kétféle módon alakulhat ki. Egyrészt egyetlen virág apokarp ginőceumából létrejöhet, másrészt több virág, azaz a virágzatból kialakulhat, és ilyenkor terméságazatról beszélünk.

A terméseket a következő módon osztályozzuk:

Egyszerű száraz termések[szerkesztés]

Felnyíló toktermés repítőkészülékes magvakkal
Kiszáradt hüvelytermések
Lyukakkal nyíló toktermés
A becőtermés
A kukorica és a búza szemtermése

Felnyíló száraz termések[szerkesztés]

A felnyíló száraz termések közé tartozik a tüszőtermés, a hüvelytermés, a toktermés, a becőtermés és a becőketermés.

Tüszőtermés (folliculus)[szerkesztés]

A tüszőtermés egy termőlevélből, felső állású magházból, egy oldalán, a hasi varraton felülről lefelé nyíló, monomer, több magvú termés (pl. szarkaláb).

Hüvelytermés (legumen)[szerkesztés]

A hüvelytermés egy termőlevélből, felső állású magházból alakuló, rendesen két falrésszel (kopáccsal) a háti főér és a hasi varrat mentén nyíló több magvú termés. Kivételesen lehet cikkekre tagolódó (pl. közönséges pagodafa), csigaházszerűen csavarodott (pl. lucerna), egymagvú (baltacim) vagy fel sem nyíló hüvely (pl. földimogyoró).

Toktermés (capsula)[szerkesztés]

A tok változatos, két vagy több termőlevélből, felső vagy alsó állású magházból fejlődő, egy vagy több üregű, száraz, felnyílótermés. Felnyílhat kopácsokkal (pl. csattanó maszlag, nőszirom), kupakkal (pl. beléndek), lyukakkal (pl. mák, pipacs), sőt lehet becőszerű is, de álválaszfal nincs benne (pl. vérehulló fecskefű).

Becőtermés (siliqua)[szerkesztés]

A becőtermés két termőlevélből és felső állású magházból alakuló, két kopáccsal alulról felfelé nyíló száraz termés. Üregét a placentából származó álválaszfal (replum) két részre osztja, s a magvak hártyás álrekeszfalon ülnek. Ha hossza kb. olyan mint a szélessége, akkor becőkének (silicula) hívjuk. Főképp a káposztafélékre (Brassicaceae) jellemző terméstípus. Becője van pl. a mustárnak, reteknek, káposztának, illetve becőkéje pl. a pásztortáskának, zsázsának.

Zárt száraz termések[szerkesztés]

A zárt száraz termések közé tartozik a lependék, az ikerlependék, a kaszat, az ikerkaszat, a makk, a makkocska, az aszmag és a szemtermés.

Lependék (pterodium)[szerkesztés]

A lependék felső állású, két termőlevelű magházból kifejlődő szárnyas makktermés. A termésfal egy részéből hártyás repítőfüggelék fejlődik (pl. szil, kőris, bálványfa).

Ikerlependék (samara)[szerkesztés]

Az ikerlependék voltaképpen szárnyas ikermakk, s a részterméseket villás terméstartó (karpofórum, carpophorum) kapcsolja egybe (pl. juhar).

Kaszat (achaenium)[szerkesztés]

A kaszat alsó állású, két termőlevélből alakuló, száraz, zárt termés. A termésfal nem nő össze a maghéjjal. A módosult csészelevelekből a termés csúcsán gyakran repítő szerkezet, azaz bóbita (pappus) fejlődik. Ez a terméstípus kimondottan az őszirózsafélék (Asteraceae) sajátossága.

Ikerkaszat (diachaenium)[szerkesztés]

Az ikerkaszat alsó állású, két termőlevélből alakuló, száraz, zárt ikertermés. A részterméseket a terméstartó vagy karpofórum kapcsolja össze. A termésfalban a bordák irányában szállítónyalábok, a barázdák mentén illóolaj-járatok vannak. Kimondottan ernyősvirágzatúak termése.

Makk (nux, glans)[szerkesztés]

A makk több termőlevélből, felső állású magházból fejlődő, fásodott termésfalú, egymagvú zárt termés. A termésfal nem nő hozzá a maghéjhoz. Gyakran fellevelekből vagy virágtengelyből képződő kupacs (cupula) veszi körül (pl. mogyoró, tölgy, bükk, szelídgesztenye).

Makkocska (carcerulus)[szerkesztés]

A makkocska a makk apróbb termetű alakja, rendesen két-több termőlevelű magházból részekre tagolódás útján – általában négyesével keletkezik, s csészelevelek borítják (pl. ajakosvirágúak).

Aszmagtermés (nucula)[szerkesztés]

Az aszmagtermés apokarp termőtájból, felső állású, egy termőlevelű, együregű magházból, egymagvú száraz termés. Kemény, de nem fásodó termésfala nem nő a maghoz (pl. pimpó, iszalag).

Szemtermés (caryopsis)[szerkesztés]

A szemtermés felső állású magházból keletkezett száraz termésfalú, zárt, egymagvú termés, melynek maghéja a terméshéjjal összenőtt (pl. perjefélékPoaceae). Előfordul, hogy a toklászok is összenőve, ekkor toklászos szem fejlődik.

Egyszerű húsos termések[szerkesztés]

Különféle bogyótermések
A dió csonthéjas termése
A dinnye kabaktermése
Csoportos csonthéjas termés
A szamóca termése

Az egyszerű húsos termések közé soroljuk a bogyót, a csonthéjas termést és a kabakot.

Bogyótermés (bacca)[szerkesztés]

A bogyótermés alsó vagy felső állású, egy vagy több termőlevelű magházból keletkező, több magvú, elhúsosodó falú termés. Külső termésfala bőrnemű, középső és belső termésfala húsos, lédús, ebben ülnek magvak (pl. szőlő, ribiszke).

A bogyótermések közé soroljuk az ún. narancstermést is (pl. citrom, narancs). A termő 5–12 termőlevélből alakul (szünkarp termőtáj), anatróp magkezdeményekkel. A termés exokarpiuma bőrnemű, élénk sárga antoklór színezéktől megfestett sejtekkel, olajtartókkal. A mezokarpium tulajdonképpen vékony, fehéres szklerenchimaszerű szövetből áll. Az endokarpium mint vékony bőr béleli a termésüreget. A megtermékenyítés után ennek sejtjei osztódni kezdenek, s rajta kis kinövések, kipúposodások támadnak a termésüreg felé. Majd ezek lédús tömlőkké, rostokká lesznek. Ez az endokarpium adja a termés ehető részét.

Csonthéjas termés (drupa)[szerkesztés]

A csonthéjas termés felső vagy középső állású magházból, egy termőlevélből fejlődő termés. Exokarpiuma bőrnemű, mezokarpiuma leveses-húsos és éretten édes, az endokarpiuma kősejtekből felépülő „csonthéj”. Ezen belül található a mag. A csontkemény endokarpium a maggal együtt az ún. „kőmagot” alkotja (pl. szilva, meggy, cseresznye, barack, dió, mandula). Ez utóbbi két terméstípus – dió és mandula – exo- és mezokarpiuma éretten felhasad.

Kabak (peponium)[szerkesztés]

A kabak alsó állású magházból, többnyire 3 termőlevélből kifejlődő nagyméretű termés. Külső termésfal kemény-húsos, középső termésfala leveses-húsos. Ezen belül találhatóak az elhúsosodott válaszfalak töltik ki a voltaképpeni belső termésfalrészt, s itt vannak a magvak (pl. tök, uborka, dinnye).

Csoportos és áltermések[szerkesztés]

Társas tüsző[szerkesztés]

A társas tüsző apokarp termőtájból keletkező, egységesnek látszó tüszőcsoport (pl. gyöngyvessző, bazsarózsa).

Csoportos csonthéjas termés[szerkesztés]

A csoportos csonthéjas termés apokarp termőtájból kialakuló, apró csonthéjas termések halmaza (pl. málna, szeder, szamóca, eper).

Szamócatermés[szerkesztés]

A szamócatermés apokarp günőceumból fejlődő aszmagtermések csoportja, melyek az elhúsosodó, kúpszerű vacokba süllyednek (pl. földi eper).

Epertermés[szerkesztés]

Az epertermés a fehér eperfa (Morus alba) álterméscsoportja. Az egyes aszmagterméseket az elhúsosodó lepellevelek burkolják.

Csipkebogyó[szerkesztés]

A csipkebogyó apokarp termőtájból keletkező aszmagtermésekből áll, amelyek az elhúsosodó serleg alakú vacok belsejében ülnek. Az áltermés egészben hull le, a vacok peremén csészelevelek láthatók (pl. vadrózsa).

Fügetermés[szerkesztés]

A fügetermés különleges serlegvirágzatból keletkezik, amelynek serlegszerű virágzati tengelyén a virágok befelé tekintenek, s az elhúsosodó virágzati tengely zárja magába az egyes apró aszmagterméseket.

Almatermés (pomum)[szerkesztés]

Az almatermés alsó állású, általában 5 termőlevelű, apokarp termőből képződő áltermés. Húsos fala a vacokból alakul ki. Endokarpiuma pergamenszerű, ez az ún. „csutka”, mely tulajdonképpen társas tüszőtermésnek tekinthető (pl. alma, körte, berkenye).

Forrás és ajánlott irodalom[szerkesztés]

  • Hortobágyi Tibor (szerk.): Növénytan 1. – Növényszervezettan és növényélettan, Tankönyvkiadó, Bp., 1973