Közönséges tiszafa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk a növényről szól. A romániai települést lásd itt: Tiszafa (település).
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Közönséges tiszafa
Tiszafa (Taxus baccata)
Tiszafa (Taxus baccata)
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Tiszafafélék (Taxaceae)
Nemzetség: Tiszafa (Taxus)
Faj: T. baccata
Tudományos név
Taxus baccata
Linnaeus
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Közönséges tiszafa témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Közönséges tiszafa témájú médiaállományokat és Közönséges tiszafa témájú kategóriát.

A közönséges tiszafa magjai a toulouse-i füvészkertből

A közönséges tiszafa vagy tiszafenyő (Taxus baccata) a tiszafafélék (Taxaceae) családjában a névadó Taxus nemzetség legismertebb faja. Korábban egyszerűen tiszafának hívták, ám ahogy a nemzetség többi faja is ismertté vált, a „közönséges” előnevet kapta.

Származása, elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugat-, Közép- és Dél-Európában, Északnyugat-Afrikában, Észak-Iránban és Délnyugat-Ázsiában honos.[1] Magyarországon is őshonos, középhegységi faj; megtalálható például a Bükk-vidéken Ómassa, Lillafüred, a Bakonyban Szentgál, Herend, Bakonybél területén és még sok helyütt diszperz jelleggel.

Megjelenése, felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Apró vagy közepes termetű örökzöld fa; tipikusan 10–20, legfeljebb 28 m magasra nő. Ormós, csavarodott göcsös, elágazó törzsének átmérője két (legfeljebb négy) méter is lehet. Fája vörösesbarna, igen kemény, tömör. Vékony, vörösesbarna kérge hosszú csíkokban válik le. A törzset a belőle kinövő, rövid hajtások időnként szinte teljesen eltakarják. A vékony, hajlékony hajtások három évig zöldek maradnak. Lándzsás, sötétzöld levelei 1–4 cm hosszúak és 2–3 mm szélesek; a tűk a vezérhajtáson körkörösen, az oldalhajtáson fésűsen állnak. A levelek igen mérgezőek, a magköpeny kivételével a növény minden része mérgező.[1][2]

Többnyire kétlaki, de egyes példányok egylakiak is lehetnek, sőt, ivart is válthatnak.[1][2][3]

A porzós tobozvirágzat gömbölyű, 3–6 mm átmérőjű, kora tavasszal szórja el a pollent.

Magvas tobozaik redukáltak, csupán magányos magkezdemény fejlődik. A 4–7 mm hosszú, kemény magot részben fedő pikkelyekből 6-9 hónappal a beporzás után, augusztus-szeptemberben húsos, élénkpiros, bogyóra emlékeztető, felül nyitott, 8–15 mm hosszú magköpeny (arillus) fejlődik. Az édes, ízletes magköpeny nem mérgező, ezért a madarak felcsipegetik, a magokat pedig emésztetlenül elpottyantják. A lilásrózsaszín magköpeny érése 2-3 hónapra elnyúlik, így növelve a magok terjedésének esélyeit. Maga a mag keserű és erősen mérgező.

Életmódja, termőhelye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lassan növő, de igen hosszú életű – rendszeresen 500–1000, egyes esetek ben akár 2000 évet is megél.

Közepes hőigényű, árnyékkedvelő, mezofil, baziklin növény. Szinte bármilyen talajon megél; a meszet is jól tűri. Fiatal hajtásait a fagy károsíthatja. Az átültetést nem szereti, a nyesést viszont jól bírja, így parkokban, kertekben szép formák hozhatók ki belőle.

Eredeti élőhelyén végveszélyben él, ezért a Nyugat-magyarországi Egyetem szakemberei 2011-ben az év fájává választották.

Pontos korát igen nehéz megállapítani, mert idővel a törzs és az ágak is üregessé válnak, ami az évgyűrűkön alapuló kormeghatározást (dendrokronológia) ellehetetleníti. Állítólag 5000–9500 éves fák is léteznek,[4] de a növekedés sebességéből és a környező területek régészeti vizsgálatából arra lehet következtetni, hogy a legidősebb fák, mint például a skóciai fortingalli tiszafa is inkább „csak” 2000 év körüliek lehetnek.[5][6] Még ezzel az alacsonyabb becsléssel is a közönséges tiszafa a leghosszabb életű európai növény.

Hatóanyaga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mérgében taxán típusú mérgező alkaloidok, diterpének, cianogén glikozidok (taxifillin), biflavonoidok (szkiadopitizin és ginkgetin) is megtalálhatók. Az elhervadt vagy szárított levelek is mérgezőek. A legerősebben a lovakra hat, ezek halálos adagja 200–400 mg/testsúlykg, de a szarvasmarhák, sertések és más háziállatok sem sokkal ellenállóbbak.[7] A tünetek közé tartozik a támolygás, izomremegés, görcsök, ájulás, nehéz légzés és végül a szívelégtelenség. A halál gyors, ezért sokszor nem minden tünet figyelhető meg.

Mérgező volta ellenére korábban felhasználták férgesség kezelésére, szívgyógyszerként, menstruáció megindítására. A homeopátiában emésztési panaszok és bőrkiütés ellen adják.

Az igen ritka amerikai tiszafa (Taxus brevifolia) kérgéből sikerült paclitaxelt, egy sejtosztódást gátló anyagot (egy kemoterápiás gyógyszer előanyagát) előállítani. Az újabb kutatások alapján ezt és a docetaxelt már elő lehet állítani a közönséges tiszafa leveleiből (tehát egy könnyebben újratermelődő forrásból) nyert előanyagok félszintetikus átalakításával. Használata emlő- és petefészekdaganatok kezelésére engedélyezett.

Alfajok, változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több mint 200 termesztett változata ismert:

  • T. baccata 'Fastigiata' — Írországból származó, oszlopos változat. A karcsú bokor ágai felállók, és hajlamosak fent szétterülni — kiváltképp a hóterhelés hatására. A bokor ilyetén „szétesése” ellen a kertészek az ágak összekötözésével védekeznek. Sűrűn növő, rövid hajtásain a tűlevelek körkörösen állnak. A sötétzöld levelek hegye visszahajlik. Nőivarú, és bőségesen terem, ha van a közelében porzós növény. Félárnyékos, szélvédett helyet kíván; kissé fagyérzékeny.
  • T. baccata 'Fastigiata Aurea' — a 'Fastigiata' sárga-tarka lombú színváltozata.
  • T. baccata 'Lutea' — Írországból származó, 3–4 m magasra növő, aranysárga magköpenyű változat. Bokra szabálytalan alakú, a lombja mélyzöld. Csak termős példányai vannak, és mivel tisztán sárga magköpenyű utód csak tiszta állományból várható, vegetatívan szaporítják — Magyarországon az Erdőtelki Arborétumban. Apró, zöld virágai egyesével állnak. A húsos, sárga magköpeny alul nyitott. Ízletes termését a madarak szívesen fogyasztják. Meglehetősen ritka.

Előfordulása a kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Sylvia Plath költészetében gyakran előforduló jelkép
  • a Harry Potter regényekben Voldemortnak tiszafa varázspálcája van
  • John Keats A melankóliáról c. versében írja: „poklos csucsor fürtös diszét se tűrd; / setét füzéredűl taxus-bogyót / ne pergess” (Tóth Árpád fordítása)
  • Agatha Christie Egy marék rozs c. regényében a gyilkos a tiszafa mérgező alkaloidját használja fel tette elkövetéséhez.
  • T. S. Eliot Négy kvartettje közül a Little Gidding c. versben írja: „A rózsa pillanata meg a tiszafa pillanata / Ugyanaddig tart.”
  • P.G. Wodehouse Forduljon Psmithhez c. regényében Lord Emsworth kertjét taxus allé díszíti.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Taxus baccata című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Rushforth, K. (1999). Trees of Britain and Europe. Collins ISBN 0-00-220013-9.
  2. ^ a b Mitchell, A. F. (1972). Conifers in the British Isles. Forestry Commission Booklet 33.
  3. Dallimore, W., & Jackson, A. B. (1966). A Handbook of Coniferae and Ginkgoaceae 4th ed. Arnold.
  4. Lewington, A., & Parker, E. (1999). Ancient Trees: Trees that Live for a Thousand Years. London: Collins & Brown Ltd. ISBN 1-85585-704-9
  5. Harte, J. (1996). How old is that old yew? At the Edge 4: 1-9. Available online.
  6. Kinmonth, F. (2006). Ageing the yew - no core, no curve? International Dendrology Society Yearbook 2005: 41-46.
  7. Tiwary, A. K., Puschner, B., Kinde, H., & Tor, E. R. (2005). Diagnosis of Taxus (Yew) poisoning in a horse. J. Vet. Diagn. Invest. 17: 252–255.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]