Szent Zénó

Szent Zénó
Szent Zénó mosolygó szobra a veronai San Zeno-bazilikában
Születése
300 Észak-Afrika, talán Mauretania
Halála
371. április 12. (70-71 évesen) Verona
Tisztelete
Ünnepnapja	április 12.
A Wikimédia Commons tartalmaz Szent Zénó témájú médiaállományokat.

Veronai Zénó (latinul: Zeno Veronensis), egyházi nevén Szent Zénó vagy Zénón (4. század eleje – Verona, 371 vagy 372 körül) késő antik keresztény alak, akiről úgy tartják hogy veronai püspök volt. Latin egyházi író és katolikus, ortodox szent.

Az évszázadok során az életét és tetteit sűrű hagiográfiai (szentéletrajzi) legendárium fonta be. Életéről kevés megbízható részlet áll rendelkezésre.

A veronai hagyomány szerint Verona nyolcadik püspöke volt. Származását a régi források és a modern patrisztikai kutatás általában észak-afrikai, olykor mauretaniai eredetűnek tartják, de életének korai szakaszáról megbízható adatok nem maradtak fenn.

Püspöki működését rendszerint a 360-as évektől a 370-es évek elejéig teszik. A hagyományos dátum szerint április 12-én halt meg; a katolikus és az ortodox hagyomány ezen a napon emlékezik meg róla. Veronában május 21. is fontos ünnepe, mert a helyi hagyomány szerint 807-ben ezen a napon vitték át ereklyéit az újonnan épített bazilikába.

Jelentőségét nemcsak helyi kultusza adja. Zénó neve alatt nagy számú latin nyelvű beszéd, illetve traktátus maradt fenn, amelyek a 4. századi észak-itáliai keresztény igehirdetés, keresztségi katekézis, liturgia, szentírásmagyarázat és antiariánus teológia fontos forrásai. Giuseppe Laiti szerint Zénó, a rendelkezésre álló források alapján, a latin nyelvű homiletika egyik legkorábbi tanúja; a neki tulajdonított beszédek túlnyomórészt liturgikus alkalmakhoz kapcsolódnak, és céljuk a keresztény közösség bevezetése a Szentírás és az ünnepelt misztérium értelmébe.

Neve és azonosítása

A Zeno név görög eredetű, és a késő antik keresztény környezetben nem volt szokatlan, hogy egyházi személyek görög vagy klasszikus eredetű nevet viseljenek. A magyar szakirodalomban és a liturgikus használatban többnyire Szent Zénó, ritkábban Szent Zénón alakban szerepel. Megkülönböztetendő más, azonos nevű ókori vértanúktól és szentektől.

A régebbi nyugati martyrologiumok egy része vértanúként tartotta számon, és olykor Gallienus korába helyezte. A modern kutatás ezzel szemben általában nem vértanúként, hanem hitvalló püspökként értelmezi: olyan egyházi vezetőként, akinek tekintélyét és szentségét nem vértanúhalála, hanem püspöki szolgálata, tanítása és későbbi kultusza alapozta meg.

Források és történeti háttér

Zénó életéről kevés kortárs adat maradt fenn. Szent Jeromos De viris illustribus című műve nem említi, ami arra utal, hogy Zénó irodalmi tekintélye a 4–5. század fordulóján még nem volt széles körben ismert. A legfontosabb korai tanúságok közé tartozik Szent Ambrus egyik levele, amelyben Zénót episcopus sanctae memoriae, azaz „szent emlékezetű püspök” megjelöléssel említi.

A későbbi életrajzi hagyományt óvatosan kell kezelni. A középkori vita, amelyet a hagyomány Coronatus notariusnak tulajdonít, több évszázaddal Zénó halála után keletkezett, és számos legendás elemet tartalmaz. Ezek a történetek fontosak Zénó kultuszának történetéhez, de nem minden részletük használható közvetlen életrajzi adatként.

Zénó püspöksége a 4. század második felének vallási és politikai átalakulásába illeszkedik. Verona ekkor a Római Birodalom észak-itáliai városai közé tartozott, ahol a keresztény közösség már jelen volt, de a hagyományos római kultuszok, a régi társadalmi szokások és a kereszténységen belüli hitviták egyszerre alakították a helyi egyházi életet. A niceai hitvallás után különösen fontos volt a Fiú istenségének, az Atyával való egylényegűségének és a megtestesülés valóságának védelme az arianizmus különböző irányzataival szemben.

Élete

Származása és műveltsége

Zénó születési helyét a források nem nevezik meg teljes bizonyossággal. Az észak-afrikai eredet mellett több érv is szól: beszédeinek nyelvi és retorikai sajátosságai rokoníthatók az afrikai latin keresztény irodalommal; szentírási idézetei és szóhasználata több ponton észak-afrikai hagyományt idéz; továbbá egyik beszéde mauretaniai szenthez, Caesariushoz kapcsolódik. A régebbi egyházi lexikonok ezért gyakran Mauretaniából származó püspökként ismertetik, de ezt nem szabad a mai állami földrajzi kategóriákkal azonosítani: a késő római Mauretania az észak-afrikai provinciák világához tartozott.

Műveltsége a fennmaradt beszédekből következtethető. Jól ismerte a latin retorikai kifejezésmódot, a bibliai tipológiát, a keresztény katekézis nyelvét és a késő antik művelt közönség számára érthető képi világot. Szövegei egyszerre mutatnak retorikai igényességet és lelkipásztori közvetlenséget: nem elméleti traktátusoknak, hanem liturgikus és közösségi helyzetben elmondott püspöki beszédeknek hatnak.

Püspöksége Veronában

A veronai püspöklisták Zénót a város nyolcadik püspökeként tartják számon. Püspökségének kezdete hagyományosan 362 körülre esik, halálát pedig 371 vagy 372 körülre teszik; egyes régebbi források 380-ig terjedő püspökséget is feltételeztek. Elődjének a veronai hagyomány Gricinust vagy Cricinust nevezi.

Püspöki működésének fő területe a keresztény közösség megszilárdítása volt. Beszédei alapján jelentős szerepet játszott a keresztségre készülők oktatásában, a húsvéti liturgia magyarázatában, a hívek erkölcsi nevelésében és az egyházi közösség szociális felelősségének formálásában. Nagy figyelmet fordított a szegényekre, az idegenekre és az özvegyekre, beszédeiben különösen hangsúlyozza a bőkezűséget, a vendégszeretetet és a szegények gondozását.

A neki tulajdonított szövegekben fontos szerepet kap az antiariánus hitvédelem. Zénó nem rendszeres dogmatikát ír, hanem a püspöki igehirdetés nyelvén tanít a Szentháromságról, Krisztus istenségéről, a megtestesülésről és az üdvösség művéről. E beszédmód a nyugati teológia 4. századi fejlődési állapotát tükrözi: a fogalmak sokszor még nem olyan rendszerezettek, mint a későbbi latin teológiai hagyományban, de a niceai hit alapvető irányát követik.

„Az egyszerű ember egyszerűen hisz Isten minden igéjének; az okoskodó azonban, túlzott bölcsességétől felfuvalkodva, hiábavaló kutatásaival önmagát zavarja össze.”

– Zénó, Tractatus II, 3, 1; idézi és magyarázza: Laiti

Művei

Szent Zénó mellszobra a veronai polgári könyvtár protomotékájában

Zénó nevét elsősorban a fennmaradt latin beszédgyűjtemény őrizte meg. A kézirati hagyomány a műveket gyakran tractatus néven adja, ami a 4. századi latin egyházi nyelvben püspöki homíliát, tanító beszédet is jelenthet. A kiadások számozása nem teljesen egységes: a régebbi hagyomány 105 szöveget ismert, ezek közül a Ballerini testvérek 1739-es kiadásában több apokrif vagy kétes eredetű darabot elkülönítettek; a modern szakirodalom rendszerint mintegy 90, gyakran 92, 93 vagy 94 beszédről szól.

A szövegek első nyomtatott kiadása 1508-ban jelent meg Velencében, amikor Albertus Castellanus és Jacobus de Leuco domonkos szerzők a veronai püspöki könyvtárban korábban megtalált traktátusokat kiadták. A Ballerini testvérek 1739-es veronai kiadása a Zénó-kutatás egyik nagy állomása volt; szövegük később Jacques Paul Migne Patrologia Latina sorozatának 11. kötetébe is bekerült. A modern kritikai kiadás Bengt Löfstedt munkája a Corpus Christianorum Series Latina 22. kötetében.

A beszédek között találhatók teljesebb, kidolgozottabb homíliák és rövidebb vázlatok vagy töredékesebb formában fennmaradt darabok. Témáik közé tartozik a hit, a szeretet, az alázat, a türelem, a teremtés, a bűn, a keresztség, a húsvéti misztérium, az Egyház, a Szentírás olvasása, Mária szüzessége és a keresztény erkölcsi élet. A New Catholic Encyclopedia szerint a fennmaradt beszédek nagy része a keresztséghez és a húsvéti misztériumhoz kapcsolódik, és gazdag tipológiai értelmezésmódot használ.

Szentírásmagyarázata

Zénó igehirdetésében központi szerepet kap a Szentírás. Laiti értelmezése szerint Zénó nem pusztán bibliai szakaszokat magyaráz, hanem a veronai keresztény közösséget a Szentírás helyes olvasására is neveli. Ez a feladat két irányból jelentett kihívást: egyrészt az ariánus vitakultúra a bibliai szövegeket gyakran kiragadott bizonyítóhelyekként használta; másrészt a klasszikus irodalmi műveltség felől sokan lenézték a bibliai nyelv egyszerűségét.

Zénó számára a Szentírás nem elsősorban filozófiai rendszer vagy mitológiai eredetmagyarázat, hanem Isten üdvözítő akaratának tanúsága. Ezért a bibliai helyeket összefüggésükben kell olvasni, és a szöveg mélyebb értelmét kell keresni. A 4. századi patrisztikus hagyománynak megfelelően gyakran alkalmaz tipológiát: az ószövetségi alakokat és eseményeket Krisztus, az Egyház, a keresztség és a húsvéti üdvösség előképeiként értelmezi.

„A szent törvény hanyag művelői gyakran súlyos tévedésbe bonyolódnak, mert vagy nem a helyük szerint értik a mondottakat, vagy nem keresik a mondottak értelmét.”

– Zénó, Tractatus I, 35, 1; idézi és magyarázza: Laiti

Teológiai témái

Zénó teológiája lelkipásztori és liturgikus természetű. Beszédei nem egyetemi értekezések, hanem a hívők, a katekumenek és az újonnan megkereszteltek oktatására szolgáló homíliák. Ennek megfelelően kedvelt témája a keresztség, amelyet újjászületésként, a húsvéti misztériumban való részesedésként és a régi életformától való elszakadásként mutat be.

Krisztológiájában hangsúlyos Krisztus istensége és valóságos megtestesülése. Beszédei a Fiú és az Atya kapcsolatáról, az isteni üdvözítő mű egységéről és Krisztus kettős születéséről is szólnak: öröktől az Atyától, időben pedig Máriától. A Máriáról szóló részek miatt Zénót a nyugati mariológiai tanítás egyik korai tanújaként is számon tartják; különösen Mária szüzességének tanítása kap nála figyelmet.

Erkölcsi tanításában gyakori a kapzsiság, az önzés, a kevélység, a fényűzés és a lelki közömbösség bírálata. A keresztény életet a hit, a remény, a szeretet, a türelem, a szegények iránti felelősség és a közösségi élet rendje felől értelmezi. A beszédek ezért nemcsak dogmatörténeti, hanem társadalom- és liturgiatörténeti források is.

A liturgia tanúja

Zénó beszédei fontos adatokat őriznek Verona 4. századi liturgikus életéről. A húsvéti vigília, a keresztség, az ünnepi homíliák, a katekumenek oktatása és a neofiták, vagyis az újonnan megkereszteltek bevezetése visszatérő témák. Carlo Truzzi külön monográfiát szentelt a Zénó korabeli veronai liturgiának, rítusainak, szokásainak és teológiájának.

A prédikációk alapján Zénó egy olyan püspök képe, aki a liturgiát nem puszta szertartásként, hanem a keresztény identitás formálásának helyeként értette. A Szentírás értelmezése, a szentségek magyarázata és a mindennapi erkölcsi életre való buzdítás nála szorosan összetartozik.

Legendák és csodák

A középkori és kora újkori hagiográfiai hagyomány számos csodát és épületes történetet kapcsolt Zénó alakjához. Ezek nem mind történeti életrajzi adatok, de fontosak a szent kultuszának, ikonográfiájának és veronai emlékezetének megértéséhez.

Gallienus lányának meggyógyítása

Az egyik ismert legenda szerint Zénó meggyógyította Gallienus leányát, akit gonosz lélek gyötört. A hálás uralkodó vagy bíró értékes koronát adott neki, Zénó azonban a koronát összetörte, és darabjait a szegények között osztotta szét. A történetet olykor Gallienus császárral hozzák kapcsolatba, ez azonban kronológiai nehézséget okoz, mert a császár a 3. században uralkodott, jóval Zénó veronai püspöksége előtt. A legenda ezért inkább a szent irgalmasságát, a szegények iránti érzékenységét és a démoni hatalom feletti győzelmét kifejező hagiográfiai motívumként értelmezhető.

Az árvíz csodája

Zénó kultuszának egyik legfontosabb korai legendája Nagy Szent Gergely Dialógusok című művében maradt fenn. Gergely szerint 588–589 telén az Adige megáradt, és elöntötte Veronát; a víz Zénó templomát is körülvette, de nem hatolt be az épületbe, hanem mintegy falként megállt az ajtóknál. Ez a történet magyarázza, hogy Zénót árvízveszély és vízkár ellen is segítségül hívták.

A halászmotívum

A hagiográfiai hagyomány szerint Zénó egyszerű életet élt, és maga is halászott az Adigében. Ez a történet összefügghet legjellegzetesebb ikonográfiai attribútumával: a püspöki pásztorbotról, horgászbotról vagy könyvről függő hallal. A hal a keresztény szimbolikában önmagában is jelentős motívum: utalhat Krisztusra, a keresztségre, a vízből való újjászületésre és az apostoli „emberhalászatra”. Zénó esetében a hal egyszerre idézi a helyi veronai hagyományt, az Adige közelségét és a püspök lelkipásztori küldetését.

Kultusza

Szent Zénó mosolygó szobra a veronai San Zeno-bazilikában

Zénó tisztelete Veronában röviddel halála után kialakulhatott. Sírja fölé a városon kívül, az Adige partján templomot emeltek; a hely később a város egyik legfontosabb szentélyévé vált. A 8. századtól Verona védőszentjeként tisztelték, kultusza pedig különösen Észak-Itáliában terjedt el.

A veronai kultusz központja a San Zeno Maggiore-bazilika, amely a román kori egyházi építészet egyik jelentős itáliai emléke. A mai bazilika helyén már korábban is állt Zénóhoz kapcsolódó szentély. A 9. század elején Ratoldus veronai püspök és Pipin itáliai király idején új templomot építettek; ezt 806. december 8-án szentelték fel, majd 807. május 21-én Zénó ereklyéit átvitték az új bazilikába. A hagyomány szerint az ereklyék átvitelében Benigno és Caro remeték működtek közre.

A bazilika bronzkapujának domborművei, a kőfaragványok és a timpanon Zénó életének és legendáinak jeleneteit is ábrázolják. A templom egyik legismertebb alkotása a mosolygó püspökként ábrázolt polikróm szobor, amely a szentet pásztorbottal és halas attribútummal jeleníti meg. Emiatt Zénót Veronában gyakran a „mosolygó szentként” is emlegetik.

Ünnepe és patrónusi szerepe

A római martyrologiumban ünnepe április 12. A veronai egyházmegyében május 21. is kiemelt ünnepnap, az ereklyék 807-es átvitelének emléke miatt. Régebben december 6-án püspökké szenteléséről is megemlékeztek.

Zénó Verona városának és egyházmegyéjének védőszentje. Emellett a halászok és horgászok patrónusaként is tisztelik, és árvíz, vízveszély, valamint fulladás ellen is segítségül hívják. Kultusza Veronán kívül Észak-Itália több vidékén, továbbá a közép-európai térség egyes templomaiban és kápolnáiban is elterjedt. Pistoia székesegyházát szintén Szent Zénó tiszteletére szentelték; a helyi hagyomány ezt a szent közbenjárásának tulajdonított árvízi meneküléssel hozza kapcsolatba.

Ikonográfiája

Zénót rendszerint püspöki öltözetben ábrázolják, kezében pásztorbottal és könyvvel. Legjellegzetesebb attribútuma a hal: megjelenhet horgászbot végén, pásztorboton függve vagy könyvön elhelyezve. A hal egyszerre utalhat a hagyomány szerinti halászéletre, az Adige folyóra, a keresztség vízszimbolikájára és a lelkipásztori „emberhalász” motívumra.

A veronai San Zeno-bazilika bronzkapuja és faragványai a legenda több jelenetét megőrizték: Gallienus lányának meggyógyítását, a szegényeknek szétosztott koronát, az ördöggel kapcsolatos történeteket, az árvízcsodát és a szent temetéséhez, illetve ereklyéihez kötődő motívumokat. A 12–13. századi veronai ábrázolások különösen fontosak a kultusz helyi vizuális hagyományának megértéséhez.

Jelentősége

Zénó alakja több szempontból is jelentős a keresztény ókor történetében. Egyrészt a veronai egyház korai püspöke és védőszentje, akinek kultusza a város identitásának részévé vált. Másrészt a latin keresztény igehirdetés egyik korai tanúja: beszédei bepillantást engednek abba, hogyan tanított egy 4. századi püspök a keresztségről, a húsvéti misztériumról, a Szentírásról, Krisztusról, Máriáról, az Egyházról és a keresztény erkölcsi életről.

Művei azért is értékesek, mert nem elsősorban elvont dogmatikai vitairatok, hanem közösségformáló liturgikus beszédek. Zénó a Szentírás olvasását a hit, a liturgia és az erkölcsi élet egységében értelmezte. Ez a sajátosság teszi őt a nyugati patrisztikus igehirdetés egyik figyelemre méltó alakjává.

Művei és kiadásai

• Tractatus vagy Sermones – Zénó neve alatt fennmaradt latin beszédek gyűjteménye.
• Sancti Zenonis episcopi Veronensis sermones, szerk. Pietro és Girolamo Ballerini. Verona, 1739.
• Patrologia Latina, vol. 11, 253–528. Paris: J.-P. Migne.
• Zenonis Veronensis Tractatus, ed. Bengt Löfstedt. Turnhout: Brepols, 1971. Corpus Christianorum Series Latina, 22.

Bibliográfia

• Andreas Bigelmair: Zeno von Verona. Münster, 1904.
• G. P. Marchi – A. Orlando – M. Brenzoni: Il culto di San Zeno nel Veronese. Verona: Banca Popolare di Verona, 1972.
• Studi zenoniani: in occasione del XVI centenario della morte di S. Zeno. Verona, 1974.
• Carlo Truzzi: La liturgia di Verona al tempo di san Zeno (ca. 360–380): riti, usanze, teologia. Studia Patavina, 1980.
• Carlo Truzzi: Zeno, Gaudenzio e Cromazio: testi e contenuti della predicazione cristiana per le chiese di Verona, Brescia e Aquileia (360–410 ca.). Brescia: Paideia, 1985. ISBN 8839403574.
• Giuseppe Laiti: „S. Zeno guida alla lettura delle Scritture la comunità cristiana di Verona. Atteggiamento, metodo, luogo”. Esperienza e Teologia, 1. évf. (1995), 109–114.
• G. Sgreva: La teologia di Zenone di Verona. Vicenza, 1989.
• A. C. Rush: „Zeno of Verona, St.” In New Catholic Encyclopedia, 2nd ed. Detroit–New York: Gale, 2003.
• Francis Mershman: „St. Zeno”. In The Catholic Encyclopedia, vol. 15. New York: Robert Appleton Company, 1912.
• The Day Has Come! Easter and Baptism in Zeno of Verona, ed. Gordon P. Jeanes. Collegeville, Minnesota: Liturgical Press, 1995.

Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz Szent Zénó témájú médiaállományokat.

• Basilica di San Zeno Maggiore – hivatalos oldal
• Catholic Encyclopedia: St. Zeno
• Magyar Katolikus Lexikon: Zénó, Szt