Szalay Karola

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szalay Karola
Született Szalay Karolina Ilona
1911. május 23.
Budapest
Elhunyt 2001. január 2. (89 évesen)
Milánó
Beceneve Karcsi
Állampolgársága
  • magyar
  • olasz (1946. június 18. – 2001. január 2.)
  • olasz (1911. május 23. – 1946. június 18.)
Házastársa Moll Károly (h. 1932[1]–1935)
Italo Zingarelli (h. 1941)
SzüleiSzalay István
Schneider Karolina
Foglalkozása
  • balett-táncos
  • művészettörténész
  • balettmester
Iskolái
Sírhely Új köztemető, Budapest
Színészi pályafutása
Aktív évek 1926–
Díjai
Munka érdemérem

Szalay Karola dr. (eredeti nevén Szalay Karolina Ilona, férjezett nevén Z. Szalay Karola, külföldön Carola [Szalay] Zingarelli) (Budapest, 1911. május 23.Milánó, 2001. január 2.) balett-táncos, táncpedagógus, művészettörténész. Másfél évtizeden át a budapesti Opera egyik vezető művésze, az Állami Balettintézetnek megalakulásától tanára.

Élete[szerkesztés]

Édesapja szobafestő volt. Nyolcévesen került be az Operaház kebelén belül működő balettiskolába, ahol Brada Ede, Jan Ciepliński és Otto Zöbisch növendéke volt.

1926-ban lett operai tag a tánckarban. Első jelentős feladatát az 1928. május 12-én bemutatott, egyébként gyorsan megbukott Az ezüstkulcs c. balettben kapta.[2] 1930-ban nevezték ki magántáncosnak. Míg a vele szinte egyszerre indult Bordy Bella a karakteres, temperamentumos szerepekben tűnt ki, addig Szalay a finom, lírai alakokat formálta meg kiváló technikával és színészi játékkal. Egy prózai szerepet is eljátszott: Ádám Jenő Mária Veronika c. misztériumjátékának főszerepét, amihez Ascher Oszkártól vett beszédórákat. A szépségével is hódító prímabalerina rendkívüli népszerűségnek örvendett a közönség körében.

Operai működése mellett végezte el a Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténet–esztétika szakát (Gerevich Tibor), és 1941-ben A tánc a képzőművészetben c. dolgozatával „summa cum laude” doktorált. Ebben az évben kötötte második házasságát Italo Zingarelli (1891–1979) újságíróval,[3] aki különböző olasz lapok külföldi tudósítója volt (Budapesten 1938-tól). 1941-től 1945-ig Törökországban és Portugáliában éltek, férjét a fasiszta kormány letartóztatta. Szalay hamarosan elvált tőle.

1945 végén visszatért a budapesti Operához egészen 1948-ig. 1949 és ’53 között a Vasas Művészegyüttes tánckarának vezetője volt, amihez meg kellett ismerkednie a néptánccal, ami klasszikus képzésében nem szerepelt. Mindezek mellett V. I. Vajnonen és K. Armasevszkaja tanfolyamán elsajátította a Vaganova-módszert, és 1950-től a frissen felállított Állami Balettintézetben tanított öt éven át. Ismertebb tanítványai Árva Eszter, Bretus Mária, Esztergályos Cecília, Nagy Iván.

1955-ben Olaszországba disszidált, a következő évtől a La Scala tagja balettmesterként, később az intézmény balettiskolájának tanára, igazgatója is egészen 1976-ig. 1988-tól a milánói Piccolo Teatro (Teatro D’Europa) Giorgio Strehler vezette stúdiójában tanított színpadi mozgást és táncot.

Rendszeresen zsűrizett balett- és táncversenyeken, vizsgáztatott az olaszországi balettintézetekben. 1990 után gyakran látogatott szülőhazájába.

Sírja az Új köztemetőben található [22-III-1-21].[4]

Születése centenáriumán emlékülést rendezett az MTA Zenetudományi Intézete, és kamarakiállítást az Országos Széchényi Könyvtár.

Szerepei[szerkesztés]

Filmje[szerkesztés]

  • Gül Baba (1940, magyar)

Publikációi[szerkesztés]

  • A tánc a képzőművészetben. (Budapest, 1941. May János Nyomdai Rt., Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai)
  • Megjegyzések a táncbetétekről = Táncművészet 3. évf. (1953) 10. sz.
  • Emlékezés Brada Edére = Táncművészet 5. évf. (1955) 6. sz.
  • Manuale didattico di danza classica (Milánó, 1979, Nava)
  • A Scala 170 éves balettiskolája = Táncművészet 8. [14.] évf. (1983) 7. sz.
  • A magyar tánc nyomában

Díjai, elismerései[szerkesztés]

  • Munka érdemérem
  • 1990 — A Magyar Állami Operaház örökös tagja

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Egyes forrásokban 1931.
  2. „Miért kellett ezt a darabot előadni?” – tette fel a kérdést a Budapesti Hírlap. Idézi Pónyai Györgyi i. m. 149. l.
  3. Nicola Zingarelli (1860–1935) nyelvész, lexikográfius, a híres Zingarelli-szótárak atyjának fia.
  4. Adatlapja a Nemzeti Örökség Intézete oldalán.

Források[szerkesztés]