Pierre Harmel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pierre Harmel
Pierre Harmel - 36092X5X22.JPG
Belgium 41. miniszterelnöke
Hivatali idő
1965. július 28.1966. március 19.
Előd Théo Lefèvre
Utód Paul Vanden Boeynants

Született 1911. március 16.
Uccle
Elhunyt 2009. november 15. (98 évesen)
Brüsszel
Párt PSC-CVP

Pierre Charles José Marie Harmel gróf (1911. március 16.2009. november 15.) belga politikus és államférfi, Belgium miniszterelnöke 1965 - 1966 között.

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harmel Ukkle-ben született, tanulmányait a Liège-i egyetemen végezte, 1933-ban kapta meg jogi doktori címét és társadalomtudományi diplomáját. Tanulmányai alatt kapcsolódott be az "Association Catholique Belge" katolikus ifjúsági egyesület tevékenységébe, 1938-ban az egyesület elnöke lett.

1940-ben korosztolyával együtt besorozták a belga hadseregbe és részt vett a német hadsereg ellen vívott 18 napos hadjáratban. A háború után, 1947-ben volt egyetemén, a jogi tanszéken kapott professzori pozíciót.

Politikai pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harmel rögtön a megalakulása után tagja lett a Belga Katolikus Párt utódszervezetének, a Keresztényszocialista Pártnak. Az 1946. február 17-én tartott választásokon a párt jelöltjeként parlamenti képviselőnek választották, megszakítás nélkül egészen 1971-ig tartotta meg képviselői helyét. 1949-ben a belga delegáció tagja volt az ENSZ közgyűlésének negyedik ülésszakán.

Iskolaháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1950. június 8. és 1954. április 22. között oktatási miniszter volt Joseph Pholien és Jean Van Houtte kormányaiban. Miniszterként megemelte a magán (azaz túlnyomórészt a katolikus egyház által fenntartott) iskolákban dolgozó tanárok fizetését, míg az állami iskolák támogatását az iskolában tanuló diákok számához kötötte. A kormány ellenzéke, a liberális és szocialista ellenzék ezt hadüzenetnek vette (mivel ellenezték a katolikus egyház befolyását az oktatásban). Az 1954-es választások eredményeként hatalomra jutó liberális-szocialista koalíció oktatási minisztere, Leo Collard azonnali hatállyal eltörölte ezeket az intézkedéseket, ami kiváltotta a katolikusok felháborodását és tüntetéseket eredményezett. A kompromisszumot végül a következő, Gaston Eyskens által vezetett kisebbségi katolikus kormány és a belga iskolaháborút az 1958. november 6-án aláírt iskola-egyezmény lezárta.

Igazságügyminiszter, miniszterelnök és külügyminiszter[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gaston Eyskens második kormányában (1958. június 23. - 1958. november 6.) igazságügyminiszteri posztot kapott, majd ezt követően kulturális miniszter (1958. november 6. - 1960. szeptember 3.), illetve közigazgatásért felelős miniszteri (1960. szeptember 3. - 1961. április 25.) posztokat töltött be Eykens harmadik kormányában.

1965. július 28. és 1966. március 19. között a belga kormány miniszterelnöke volt, kormányában kereszténydemokrata és szocialista miniszterek voltak. Lemondása után utóda, Paul Vanden Boeynants kormányában kapott külügyminiszteri posztot (1966. március 19. - 1968. február 7.). Külügyminisztersége alatt töltötte be Belgium az EGK soros elnöki tisztét és Harmel, mint belga külügyminiszter, nyitotta meg a tárgyalásokat az EGK-ba belépni kívánó 4 országgal (Nagy-Britannia, Dánia, Írország és Norvégia - utóbbi végül népszavazáson elutasította a tagságot).

Külügyminiszterként szerepe volt még a NATO szerepének felülvizsgálatában is és ő képviselte a "Future Tasks of the Alliance" című szakértői jelentést is[1] Az 1967. decemberében jóváhagyott dokumentum az ún. Harmel-doktrínát javasolta a szövetségnek: a közös védelem fejlesztését és jó diplomáciai kapcsolatok fenntartását a Varsói Szerződés tagállamaival. A Harmel-doktrína alkalmazásával enyhült a feszültség a NATO és a VSZ között és ez tette lehetővé az 1975-ös helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet (EBEÉ, az EBESZ elődszervezete) megrendezését és a Helsinki Záróokmány aláírását. Harmel maga több VSZ-tagországot is meglátogatott.

1971 és 1977 között a belga felsőházban volt szenátor, 1973-ban államminiszterré nevezték ki. 1988-ban a Leuveni Katolikus Egyetem díszdoktora lett, majd 1991-ben Balduin belga király grófi címet adományozott neki. Jelenleg Brüsszelben él.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Pierre Harmel című francia Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.