Igmándi keserűvíz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Nagyigmánd címere, rajta az aranytálból feltörő forrásvízzel

Az Igmándi keserűvíz gyógyító hatását Schmidthauer Antal komáromi gyógyszerész fedezte fel 1862-ben, aki 1863-ban a gyógyvíz palackozását is megkezdte. Rendkívül nagy töménységének köszönhetően az ásványvíz előbb országos, majd világhírnévre tett szert, számos európai országba, valamint a tengerentúlra is eljutott. Főleg gyomorbántalmakra és más emésztőszervi bajokra alkalmazták, több mint 125 éven keresztül. 1989-ben azonban a vizet adó kutakat lezárták, s ezzel egy időben a keserűvíz palackozása is megszűnt. A település címere továbbra is őrzi a keserűvízkutak emlékét.

Története[szerkesztés]

Felfedezése[szerkesztés]

1862-ben a Nagyigmánd és Kocs határán lévő közlegelőn a helyiek egy olyan kutat ástak, amelynek vize mindenkinél hasmenést okozott, aki ivott belőle. A települések vezetői Schmidthauer Antal komáromi gyógyszerészt kérték fel az elemzések elvégzésére, aki meggyőződött róla, hogy a kút vize összetételénél fogva a ritka ásványvizek, azon belül a keserű ízű sós vizek közé tartozik, amely rendkívül gazdag magnézium-szulfátban. Eredményeit 1862 szeptemberében Molnár János pesti gyógyszerész is megerősítette részletes vizsgálatai során.[1][2]

Terjesztése[szerkesztés]

Schmidthauer – felismerve a lehetőséget – megvásárolta a legelőt, több kutat is ásatott rajta, a vizet pedig Komáromba szállíttatta, ahol 1863-ban létrehozta palackozó üzemét.[2] Egyúttal megalapította az Igmándi Keserűvíz Kútvállalatot,[3] amely nemcsak (egyébként szénsavas)[1] gyógyvizet, hanem forrássót és pezsgőporokat is gyártott. A palackozott vizet hárommeszelyes (körülbelül egy literes) üvegben forgalmazták, 25 krajcárért. A sót negyed fontos kiszerelésben 70 krajcárért árulták, a dobozonként 1 forintért eladott porból pedig vízben feloldva az eredetivel megegyező hatású gyógyvizet lehetett készíteni.[4]

A fogyasztást az alábbi esetekben javasolták: étvágytalanság; émelygés; böfögés; gyomorégés; hányinger; hányás; emésztési zavarok; vérszegénység; máj, lép és nyirokmirigyek daganataira; székrekedés; aranyeres bántalmak; köszvény és többféle bőrkiütés; szédelgés; fejfájás; heves szívverés; női ivarszervek működési zavaraira; rendszertelen és fájdalmas havivérzésre.[2]

Schmidthauer Antal 1888-ban bekövetkezett halála után fia, a szintén gyógyszerész végzettségű Schmidthauer Lajos vette át a vállalat irányítását.[3] Már a kezdetektől fogva évi több ezer palackot sikerült eladni,[5] de az ő irányításával megkezdődött a keserűvíz nagybani árusítása.[3][4][5] Ő kutatta fel a főforrás ereit is. Az ekkor talált ásványvíz vegyelemzését Hankó Vilmos vegyésztanár és balneológus végezte el (eredményeit lásd alább). A némelyik kút egy liternyi vízében talált 85-87, esetenként 93 grammnyi forrássótartalom szinte egyedülállónak számított Európában, a kiemelkedő mennyiségben előforduló magnézium-szulfát pedig, amely az ásványvíz legértékesebb része volt, egészen kivételessé tette az igmándi keserűvizet. Emellett a víz rendkívül tiszta volt, és a szennyeződések is elkerülték, köszönhetően a kutak községektől való nagy távolságának.[6] Schmidthauer Dél-Komáromban létrehozott egy új elosztó- és palackozótelepet,[3][5] ahonnan az ország minden részébe, sőt külföldre és még az Egyesült Államokba[2] is eljutott az egyre nagyobb hírnévre szert tevő ásványvíz. Az Igmándi keserűvíz védjegyet – viszonylag későn – 1909-ben jegyeztette be Győrben.[4] Ekkorra már tulajdonostársai is voltak Lozert Kálmán és Grossinger személyében.[7]

A vállalat első világháború utáni éveiről kevés ismeretünk van, de mivel a dél-komáromi telephely magyar területen maradt, feltételezhető, hogy viszonylag folyamatos volt a működés, egészen Schmidthauer Lajos 1943-ban bekövetkezett haláláig.[3]

A második világháború után nehezen indult újra a termelés, 1949-ben pedig államosították is az üzemet, amely a Gyógyvíztermelő Vállalat kezelésébe került.[4] 1951-ben 120 ezer palackot értékesítettek, 1957-ben pedig már 246 ezret.[5] A régi Schmidthauer-üzemet azonban 1964-ben a Komárom megyei Nyomda Vállalat vette kezelésbe, majd egy évvel később már Dél-Budán, a Vízkutató és Fúró Vállalat Gyógy- és Ásványvíz Üzemében palackozták a még mindig rendkívül népszerű keserűvizet.[4][5]

Egy 1970-es vizsgálat a vízhozam csökkenését állapította meg.[4][5] A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy a közeli legelőket bevonták a mezőgazdasági termelésbe, ami miatt elnitrátosodott a talaj. Mivel pedig nem fúrt, hanem ásott talajvízkutakról volt szó, megmenteni sem lehetett őket az utókor számára.[2] Az utolsó keserűvizes palackok 1989 novemberében kerültek le a futószalagról, nem sokkal korábban a kutakat is lezárták, felszámolták. A hivatalos indoklás a csökkenő vízhozamra és az emiatt gazdaságtalan kitermelésre hivatkozott.[5]

Összetétele[szerkesztés]

Hankó Vilmos elemzéseinek eredménye a Budapesti Orvosi Ujság 1906. évi szeptember 27-i, 39. számában jelent meg.[8]

Forrássó neve Mennyiség 1000 g vízben (g)
Magnézium-szulfát 55,1838
Nátrium-szulfát 14,9194
Nátrium-klorid 2,1257
Kalcium-szulfát 1,5436
Kalcium-hidrokarbonát 0,5706
Nátrium-hidrokarbonát 0,5514
Kalcium-klorid 0,0303
Kálium-klorid 0,0086
Vas-hidrokarbonát 0,0098
Mangán-hidrokarbonát 0,0022
Szilícium-dioxid 0,0480
Összesen 74,9934

Anomália a név körül[szerkesztés]

Az Igmándi keserűvíz forrásai nem csupán Nagyigmánd, hanem a szomszédos Kocs településen is megtalálhatóak voltak. A Borovszky Samu által szerkesztett Komárom vármegye és Komárom szabad királyi város a következőket írja Kocs kapcsán (76. old.): „E község határában láthatók az »Igmándi Keserűvíz« néven forgalomban levő ásványvíz dús forrásai [...]”. Nagyigmánd vonatkozásában pedig ez olvasható (97. old.): „Határában keserűvízforrások bugyognak, melyeknek vize »Igmándi keserűvíz« néven kerül forgalomba.” A következőket is írja még a könyv (286. old.): „A Duna jobbpartján, a gesztesi járásbeli Nagyigmánd község határában vannak az igmándi keserűvízforrások, mintegy háromnegyed órányi távolságban a községtől. Az első forrást néhai Schmidthauer Antal komáromi gyógyszerész fedezte fel 1862-ben, ki ez ásványvíz értékét már akkor felismerte.” Ezek alapján tehát egy és ugyanazon eredetű ásványvízről van szó mindkét település esetében.

Más korabeli kiadású könyvek azonban úgy írnak a Kocs határában fellelhető keserűvízről, mintha az egy másik ásványvíz lett volna, vagy mintha ugyanazt a gyógyvizet más néven is forgalmazták volna. A Pallas nagy lexikona[9] ezt írja Kocsról (X. kötet): „K. mellett fakad a Corvin Mátyás név alatt ismeretes keserüviz, mely a legkitűnőbb keserüvizek egyike s gondosan kezelve kerül a forgalomba; nagyon el van terjedve, különösen Amerikában. A vizet aranyeres bajokban, vérbőségben, májbetegségekben, vértorlódásnál jó hatással használják; mint hashajtó szer is értékes.” A Révai nagy lexikona[10] XI. kötetében ez olvasható (775. old.): „K. mellett fakad a jól kezelt Corvin Mátyás keserűvíz, melyből Amerikába is szállítanak.” Nagyigmánd kapcsán mindkét lexikon csupán egy-egy rövid mondatban említi meg a keserűvizet, bármilyen megnevezés nélkül (A Pallas nagy lexikona a IX. kötetben megtalálható Igmánd szócikkben; Révai nagy lexikona a XIV. kötet 223. oldalán).

Az ellentmondást segít feloldani egyrészt Borovszky Samu fentebb említett könyve (7. old.): „[A kavicsrétegeknek a] Legnagyobb az elterjedésük Tata, Kömlőd, Császár, Kisbér, Szend, Kocs és Igmánd környékén. Ez utóbbi két község határán, épp e képződménnyel kapcsolatosan, találjuk azokat a keserűvíz-forrásokat, melyek Hunyadi János és Corvin János forrásokként ismeretesek.” Másrészt az 1993-ban kiadott, Balogh Kata és Bárdos István által szerkesztett Komárom-Esztergom megye településtörténeti kalauza című könyvben is ez olvasható Kocsról (215. old.): „Nevezetessége a keserűvíz-forrás, melyet Corvin Mátyásról neveztek el. Az itt palackozott vizet még Amerikába is szállították.”[11] Ezek alapján tehát az a valószínűbb, hogy nem magát a keserűvizet, hanem a forrásokat nevezték el az említett történelmi személyekről, de mindegyiket egységesen „Igmándi keserűvíz” néven forgalmazták.

Irodalmi vonatkozások[szerkesztés]

Vicc[szerkesztés]

Az igmándi keserűvízről a legismertebb vicc éppen a magyar történelem egyik legnehezebb időszakában, 1956-ban született. Katona Imre gyűjtéséből[12] való a következő humoros párbeszéd:

– Mi a különbség a halál, az igmándi keserűvíz és az ideológiai szeminárium között?
– Lényegében semmi. Ha menni kell, hát menni kell!

Könyv[szerkesztés]

A fordító, Szinnai Tivadar jóvoltából a következő sorokat olvashatjuk Stephen Leacock(wd) A Kék Edward című elbeszélésgyűjteményében: „[…] Kék Edward […] emberek ezreit tartja rettegésben a világ minden táján. Nyomait követtük egészen Sanghajig, hogy aztán hirtelen Madagaszkárban bukkanjon fel. Ő szervezte azt a borzalmas rablótámadást Irkuckban, melynek során tíz muzsikot robbantottak fel egy palack Igmándi-keserűvízzel.”[13] (Eredetiben: „It was he who organized the terrible robbery at Irkutsk in which ten mujiks were blown up with a bottle of Epsom salts.”)[14]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b (1863. április 19.) A nagy-igmándi keserüvíz (pdf). Vasárnapi Ujság X. évfolyam (16. szám), 142.. o. (Hozzáférés ideje: 2011. július 19.)  
  2. a b c d e Az Igmándi Keserűvíz rövid története. Nagyigmánd honlapja, 2005. június 19. (Hozzáférés: 2011. július 19.)
  3. a b c d e Komáromi hírességek. (Hozzáférés: 2011. július 19.)[halott link]
  4. a b c d e f Mohai Ágnes - Igmándi - Parádi - Kékkúti. hvg.hu, 2005. március 28. (Hozzáférés: 2011. július 19.)
  5. a b c d e f g Lesz-e ismét igmándi keserűvíz?. National Geographic Magyarország, 2007. szeptember 13. (Hozzáférés: 2011. július 19.)
  6. Borovszky 1907: 286. old.
  7. Borovszky 1907: 76. old.
  8. Idézi Borovszky 1907: 286. old.
  9. A Pallas nagy lexikona letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból.
  10. Révai nagy lexikona letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból
  11. Balogh Kata–Bárdos István. Komárom-Esztergom megye településtörténeti kalauza. Tatabánya: Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat – Pedagógiai Intézet (1993). ISBN 963-04-3391-5. Hozzáférés ideje: 2011. július 19. 
  12. A helyzet reménytelen, de nem komoly Bomba siker: fél ház! (1956), Katona Imre összeállítása.
  13. Stephen Leacock: A Kék Edward. Ford. Karinthy Frigyes, Szinnai Tivadar. Budapest: Szépirodalmi. 1987. 195. o. ISBN 963-15-3417-0  
  14. The Kraalspace: 'The Great Detective', by Stephen Leacock (angol nyelven). kraalspace.blogspot.cz. (Hozzáférés: 2017. június 4.)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Oprán Emese (2010). „Víz és társadalom Magyarországon, 1853-1880.” 6-7. szám, Kiadó: História folyóirat.  

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]