Hikoridió

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Hikoridió
A Morton Arborétumban
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Csoport: Valódi kétszikűek (Eudicots)
Csoport: Core eudicots
Csoport: Superrosidae
Csoport: Rosidae
Csoport: Eurosids I
Rend: Bükkfavirágúak (Fagales)
Család: Diófafélék (Juglandaceae)
Nemzetség: Hikoridió (Carya)
Nutt.
Típusfaj
Nemezes hikoridió (Carya tomentosa)
(Lam.) Nutt.
Fajok

szövegben

Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Hikoridió témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Hikoridió témájú kategóriát.

Őszi levelei
Éretlen diója
Feltört termései

A hikoridió (Carya) a bükkfavirágúak (Fagales) rendjébe sorolt diófafélék (Juglandaceae) családjának egyik nemzetsége. A nemzetséget korábban „Hicoreae”-nek is nevezték köznyelvi neve, a hikoridió után.

A „hikori” név indián eredetű; valamelyik algonkin nyelvből (valószínűleg a póhatanból). Tudományos neve, a „Carya” név ógörög eredetű; a „κάρυον” ugyancsak diót jelent (enwiki). A mitológiában Kária Dionnak, Lakónia királyának volt a lánya, és Dionüszosz diófává változtatta (Orosz).

Származása, elterjedése[szerkesztés]

A nemzetség holarktikus. A fajok többsége Észak-Amerikában él, a többi Kínában.

Mintegy 70 millió éve különülhetett el a többi diófélétől; ebből az időszakból kerültek elő a többi dióféléhez átmeneti állapotú maradványok. Az ősi formáknak valószínűleg csak 8 kromoszómájuk volt; a jelenlegi diploid kromoszómaszám (n = 16) hibridizálódás eredménye lehet. Valószínűsítik, hogy a nemzetség őse Amerikában alakult ki, és egy alakja a Bering-földhídon terjedt át Ázsiába. 50 millió éves maradványai Eurázsiából és Észak-Amerikából is ismertek.

Az első felismerhető hikori-diótermés 34 millió éves; ezt Colorado államban találták. 20 millió éves maradványaik kerültek elő Németországban és Kínában.

A harmadidőszakban nagy területen tenyésztek az egész északi féltekén, így a Spitzbergákon, Szibériában és Grönlandon is. Eocén kori fosszilis maradványaik Budapesten, a Kis-Sváb-hegyen is megtalálhatók (Révai lexikon).

Európában 2 millió éve a pleisztocén korban haltak ki. Termőhelyük Amerikában is erősen beszűkült. A pacifikus–észak-amerikai flóraterületről teljesen kipusztultak; a nyugati part- és hegyvidékre azóta se tértek vissza.

Az ősi fajok dióinak héja vékonyabb voltak a maiakénál és a héj belső, második fala is új fejlemény. A héj vastagodása időben egybeesik a rágcsálók (Rodentia), így a mókusfélék (Sciuridae) nagyobb elterjedésével, a héj vastagodása alighanem a diótermés védelmét szolgálta. Egyfajta kivételként a pekándió megtartotta vékony héját és diójában nincs másodlagos belső fal. (Más feltételezések szerint ez a többezer éves szelektálás eredménye.)

A legkorábbi, ember által használt hikoridió-maradvány Texasból, a Baker-barlang ásatásából került elő, ahol egy i.e. 6100-ra datált kultúrrétegben pekándió levelét és termését is megtalálták. A pekándió ezután is az indiánok fontos tápláléka maradt; a hikoridió és a dió egyidejű fogyasztását 1650-ből származó leletekben is kimutatták. A Caryák közül a leginkább hasznosított dió, a pekándió neve is indián eredetű, eredeti jelentése minden, nehezen, csak eszközzel (kővel, kalapáccsal) törhető héjas termésre vonatkozott, pl. így hívták a chippewa indiánok is: pagan, többes számban paganag. A Mississippi mentén élő algonkin indiánok nyelvén a pekán szó ezt jelenti: „kézzel törhetetlen dió”. Francia felfedezők a Mississippi mentén élő indiánoknál betűzték le a pekándió nevét, francia írással „pecanes”, ill. „pacanes” néven. Spanyol felfedezők pedig „pacanos” formában rögzítették. Az angol nyelvű „pecan” Webster 1773-as szótárában rögzült jelenlegi formájában.

Megjelenése, felépítése[szerkesztés]

Kedvező körülmények között függőlegesen feltörekvő, hengeres koronájú nagy fává fejlődik. Fejlett, erős főgyökere mélyre hatol.

Hajtásaikon, vékonyabb ágaikon látszik, hogy fabelük sima, míg dióké (Juglans spp.) rekeszes.

Páratlanul összetett levelei 5-21 lándzsás, hegyes levélkéből állnak. Megdörzsölve kellemes, aromás illatot árasztanak. A kínai hikorik levélkéinek sima a széle, az amerikaiaké fűrészes.

A többi dióféléhez hasonlóan egylaki, de a hím- és nővirágok különbözőképpen helyezkednek el a fán:

  • a 7-8 cm hosszú, karcsú, lecsüngő porzós barkák egy vagy két pár szembenálló, pikkelyes rügyből fejlődnek ki egy időben a hajtásrügyek kibomlásával. Rügyenként három barka fejlődik.
  • apró, nem feltűnő nővirágaik a tárgyévi hajtás végén állnak. Egy-egy füzérben (amit mondanak „peceknek”, illetve „tüskének” is) 2-20 virág nyílik.

Az egy fán növő hím- és a nővirágok más-más időben nyílnak, így biztosítják az idegen megporzást (heterozigóta-hatást).

A kerek vagy ovális, vaskos kopáncs varratok mentén a fajtól és a genotípustól függően többé-kevésbé négy lebenyre hasad. A kopáncs hasadása is megkülönbözteti a Juglans dióktól: a hikoriké szabályosan hasad (a kínai fajok kopáncsa 4–9 lebenyre), a dióké szabálytalanul vagy sehogy sem.

Csonthéja sima vagy szögletes. A kopáncs nélküli diótermés alapján is megkülönböztethető a (Juglans) dióktól, mert a hikorikra jellemző alapi plexus a diókról hiányzik.

Életmódja, termőhelye[szerkesztés]

Diója ősszel érik, a termés kopánccsal vagy anélkül hullik. A termés bősége ciklikusan változó.

Rendszertani felosztása[szerkesztés]

Az egyes rendszertanokban a fajok elhatárolása nem mindig azonos. Az általunk ismertetett felosztás 17 önálló fajt és 12 fajközi hibridet tartalmaz.

Fajok[szerkesztés]

Az 1978 óta érvényes tudományos rendszerezés nemzetséget három szekcióra osztja:

1. Sinocarya szekció. Amint ezt neve is mutatja, a kínai fajok tartoznak ide. Csúcsrügyeikről hiányoznak az amerikai fajokra jellemző rügypikkelyek. Levélkéik szélek simák.

Kínai nevük angol átiratban „shan he tao”.

2. Apocarya szekció; ezeket az úgynevezett pekán-hikorik.

3. Carya szekció, avagy „igazi” hikorik.

Ha a pekán-hikorik főleg abban különböznek az igazi hikoriktól, hogy csúcsrügyeik legfeljebb hat rügypikkelyt tartalmaznak. Ezek éle tapintható és nem fedik át egymást. Az igazi hikorik csúcsrügyén 6-12, egymást átfedő rügypikkely van. A botanikusok szerint a rügypikkelyek száma a hidegtűréssel nő.

A további eltérések nem mérvadóak, csak segéd-fogódzók. A pekán-hikorik levélkéinek száma 5-13, az igaziaké 5-9. A pekánok kopáncsán több „szárny” van. A félbevágott terméseken jól látható, hogy az „igazi” hikorik diójának nincs dupla fala vagy belső gerince, ami a dió alapjánál négy részre osztaná a belet (ez a pekándióban sincs meg). Az ázsiai fajoknál is hiányzik a belső, dupla fal. Végül az összes pekán-hikori diploid (n=16) kromoszómaszámú, az igaziak diploidok vagy tetraploidok (n=32).

Hibridek[szerkesztés]

A hikori fajok genetikailag kevéssé különböznek, ezért könnyen hibridizálódnak átfedő termőhelyeiken és emberi beavatkozásra is. Közülük az egyik legismertebb a vízi hikoridió (Carya aquatica) és a pekándió (Carya illinoisensis) hibridje.

A kultúrában[szerkesztés]

William Strachey 1612-es beszámolója szerint komoly szerepet játszott a mai Virginia állam területén élt póhatan indiánok halál-mítoszában. Az indiánok a halottnak kukoricamálét és „pokahichary”-nak nevezett italt (vízzel kevert hikoridió belet) szolgáltak fel, hogy szelleme nyugodtan utazhasson a felkelő naphoz.

Felhasználása[szerkesztés]

A legtöbb faj diója fogyasztható, némelyiké kimondottan ízletes. Ezek közül a legnevezetesebb a pekándió (Carya illinoisensis).

A történeti időkben[szerkesztés]

Már az európai felfedezők első feljegyzései tartalmaznak információkat a hikoridió fogyasztásáról. Európában elsőként Cabeza de Vaca számolt be róla 1533-ban. Leírta, hogy Texasban, a Guadalupe folyónál évente váltakozó mennyiségben terem. (Ezt a terméskihagyó tulajdonságát azóta is megtartotta.) Ugyancsak Cabeza de Vaca írja, hogy a Colorado folyó alsó szakaszánál, a mariame indiánok területén kísérői megálltak egy napra „diót enni”. Ez a dió kicsi volt — akkora, mint a korabeli dió Galiciában. Sok, nagy fát látott. Úgy hallotta, hogy ezek az indiánok télen két hónapon át nem ettek semmi mást, csak ezt a diót.

Olajáról elsőnek Hernando de Soto számolt be. Ő 1539 és 1542 között azt tapasztalta, hogy a jelenlegi USA délkeleti területein az indiánok dióból és hikoriból is sok olajat ütöttek. Ezeket nemcsak étkezésre használták, de gyógyászati célokra is leírása szerint fájdalmakra és hascsikarásra.

Jean Bernard Bossu 1771-ben arról számolt be, hogy az indiánok a palacsintájukat dióolajban sütötték. 1792-ben William Bartram „régi, művelt hikori-mezőket” írt le a mai Georgia állam területéről. Egyes indián diótermelők 30–40 t hikoridiót is tároltak otthon. A dióolaj előállításához a darabokra tört dióbélt forró vízben főzték. Ezután a masszát finom szitán szűrték át, és a szűrőn fennmaradt finom, tejszínszerű, „hikoritejnek” nevezett édes krémet használták fel, főleg kukoricalepényekhez.

Más, korai feljegyzések (John Lawson 1714, Bernnard Romans 1775) szerint az indiánok a dióbelet magában is fogyasztották, de italt is csináltak belőle. Hasonló módon fogyasztották Ázsiában az ottani fajok dióját.

Fájából az indiánok jó íjakat készítettek, emellett kéziszerszámokat is (du Pratz, 1763).

A csipeva indiánok a nemezes hikoridió (Carya tomentosa) fiatal hajtásait görcsök oldására használták.

A hikori-diók jelentőségét jól mutatja, hogy a különböző fák és diók megnevezésére voltak szavai azoknak az indián törzseknek is, amelyek területén ezek nem nőttek.

Napjainkban[szerkesztés]

Legnagyobb gazdasági jelentőségű faja a pekándió — az USA-ban az éves pekándiótermés kb. 125 000 t, ennek értéke mintegy 260 millió dollár. Jóval kisebb mennyiségben eszik a héjas kérgű hikoridiót (Carya laciniosa) és a fehér hikoridiót (Carya ovata). Utóbbiak hasznosíthatóságukat erősen korlátozza, hogy későn, tíz éves koruk után fordulnak termőre, ráadásul termésük a pekándióénál kisebb és erősen szakaszos — egy-egy kifejlett fáról háromévente várható 20–50 kg héjas termés. Mindemellett a „monokultúrában” megnő a gomba- és rovarfertőzés veszélye. Mostanában génmanipulációs kísérletekkel próbálnak a betegségeknek ellenálló fajtákat előállítani.

Mindegyik faj fája értékes, de ha hagyják a fákat nagyra nőni, az rontja mezőgazdasági hasznosításukat (akárcsak a közönséges diónál). Azokon az ültetvényeken, amelyeken jó faanyagot akarnak nevelni, a diótermés másodlagos szemponttá süllyed. A hikori-állományok megritkulásához éppen a faanyag magas ára vezetett, amiért egy sor ültetvényt kivágtak.

Az ázsiai fajok közül a kínai, a hunani és a tonkini dió termését eszik ugyan, de ültetvényeik nincsenek. A kínai és a tonkini dió beléből dióolajat is ütnek. Ennek kedvező, egészséges olajsav-összetétele perspektivikussá teszi termesztésüket, mert erre az olajra lenne fizetőképes kereslet fejlett országokban. Ezek faanyaga is értékes.

A hikorifák anyagát a porózus, mégis vastag falú edénynyalábok erőssé és rugalmassá teszik. Felhasználása sokoldalú; különösen alkalmas kéziszerszámok (pl. baltanyelek) készítésére. Az automobilizmus ideje előtt Európában — így nálunk is — hikorifából készítették a drágább hintók aljrészeit. Ezt a faanyagot viszonylag nehéz ragasztani, de rendkívül jól szögelhető.

Néhány példa további felhasználásaira:

  • sílécek,
  • tornaszerek (pl. felemáskorlát),
  • tornacsarnokok padlózata,
  • görkorcsolyapályák,
  • húsvágó tőkék,
  • falburkolatok,
  • raklapok,
  • létrák,
  • bútorok,
  • hangszer, pl.
    • zongora.

A legapróbb, maradék faanyagokból tipli készül. Hulladékát rendkívül kellemes aromája miatt húsok, sajtok füstölésére használják.

Hikorifa Magyarországon leginkább az interneten szerezhető be.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Hickory című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]