Edmond Halley

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Edmond Halley
Edmund Halley.gif
Thomas Murray festménye 1687 körül
Életrajzi adatok
Született
1656. november 8.
 Anglia, Haggerston,
Elhunyt
1742. január 14. (85 évesen)
 Anglia, Greenwich,
Nemzetiség angol,
Házastárs Mary Tooke
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Oxfordi Egyetem
Pályafutása
Szakterület csillagászat, geofizika, matematika, meteorológia, fizika
Tudományos fokozat egyetemi tanár
Szakintézeti tagság királyi csillagász
Akadémiai tagság Angol Királyi Társaság tagja

Edmond Halley néha „Edmund”, (Haggerston, 1656. november 8.Greenwich, 1742. január 14.) angol csillagász, geofizikus, matematikus, meteorológus és fizikus. Kiemelkedő polihisztor természettudós, John Flamsteed után ő volt a második királyi csillagász (Astronomer Royal).

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A London közelében fekvő (ma már Londonhoz tartozó) Haggerston községben született 1656. október 29-én (az Angliában akkor még használatban lévő Julián naptár szerint, a mai Gergely-naptárban ez november 8-ának felel meg). Apja jól menő szappanfőző, üzletember és földbirtokos volt. A londoni St. Paul iskolában tanult, már gyermekkorában érdeklődött a matematika iránt. 1673-tól az Oxfordi Egyetemen (Queen’s College) tanult, azonban tanulmányait nem fejezte be. 1676-ban Szent Ilona szigetére hajózott, hogy megrajzolja a déli égbolt csillagtérképét. Hazatérése után 1678-ban az Angol Királyi Társaság tagjává választották. 1682-ben megnősült és a ma már ugyancsak Londonhoz tartozó Islingtonban telepedett le. 1682-ben Észak-Londonban saját obszervatóriumot nyitott. Tanulmányozta a földrajzi és a mágneses pólus közti különbségeket, könyvet írt a passzát- és monszunszelekről. Newton módszere segítségével kiszámította az 1607 és 1682 között észlelt 24 üstökös pályáját.[1] 1695-ben tökéletesítette a Mercator-féle térképvetületi rendszert. 1698-tól két éven át a Paramour nevű hajón utazva mérte a mágneses deklinációt és addig nem tapasztalt pontossággal térképeket állított össze az óceánokról. 1704-ben az Oxfordi Egyetem kinevezte a geometria professzorának. 1705-ben kiadta az üstökösökről szóló munkáját, melyben 1758-ra előrejelezte az egyik üstökös visszatértét. 1720-ban királyi csillagász lett. Greenwichben alapos megfigyeléseket végzett a Hold 18 éves ciklusban történő mozgásával kapcsolatban. Az életbiztosítás matematikai megalapozását jelentette az általa összeállított első halandósági táblázat. Greenwichben halt meg 1742-ben.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai megfigyelései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor 1673-ban a Queen’s College-ba érkezett, Halley már lelkes csillagász volt, aki az apja által vásárolt műszerekkel némi megfigyelési rutinra is szert tett. Oxfordba is magával vitte néhány műszerét, többek közt egy 24 láb hosszú távcsövet és egy 2 láb átmérőjű szextánst.

Az akkor még egyetemi hallgató Halley 1675-ben levelezésbe kezdett a nála alig tíz évvel idősebb John Flamsteeddel, akit 1675. márciusában nevezett ki II. Károly király az újonnan létesített Greenwich-i Obszervatórium élére, első Királyi csillagásznak. Halley beszámolt saját megfigyeléseiről, amelyek nem egyeztek egyes csillagászati táblázatok adataival, valószínűsítve, hogy a táblázatok adatai pontatlanok. Halley arra kérte Flamsteedet, hogy igazolja az ő megfigyeléseit. Ugyanazon év nyarán Halley meglátogatta Flamsteedet Londonban, és segített neki a megfigyelésekben, beleértve a június 27-én és december 21-én bekövetkezett holdfogyatkozások megfigyelését is.

Halley 1676-ban három tudományos cikket jelentetett meg, egyet a bolygók pályáiról, egyet arról az eseményről, amikor augusztus 21-én a Hold elfedte a Marsot, a harmadikat pedig egy hatalmas kiterjedésű napfolt 1676 nyarán történt megfigyeléséről.

Csillagkatalógust készít[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Halley türelmetlenül várta, hogy hírnévre tegyen szert és csillagászként karriert fusson be. Tudta, hogy a Királyi Obszervatóriumban Flamsteed első feladata az északi égbolt korszerű eszközökkel történő átvizsgálása volt, a régebbi csillagkatalógusok pontosságának javítása érdekében. Halley ezért elhatározta, hogy hasonló megfigyeléssorozatba kezd, de a déli égbolton. Apja támogatta az ötletet és évi 300 font apanázst biztosított a terv megvalósításához. Választása Szent Ilona szigetére, Nagy-Britannia akkoriban legdélebbi külbirtokára esett (d. sz. 15° 57′ 38″, ny. h. 5° 42′ 55″). A huszadik életévét éppen betöltő Halley ezért félbeszakította egyetemi tanulmányait és 1676 novemberében elhajózott Szent Ilona felé. Gyorsan szeretett volna eredményt felmutatni, ezért csak a néhány száz legfényesebb csillagra összpontosította figyelmét. Az expedíció (a Szent Ilonán uralkodó borzalmas időjárási viszonyok ellenére) hatalmas siker volt.

Halley 1678 tavaszán tért haza, a déli égbolt 341 csillagára vonatkozó részletes adatokat tartalmazó katalógusa Catalogus Stellarum Australium címmel ugyanazon év novemberében jelent meg. Ennek hatására az év november 30-án a Royal Society tagjává választották. Sőt, a király ajánlására az Oxfordi Egyetem kiadta a diplomáját (MA, Master of Arts), jóllehet az ehhez szükséges formai követelményeknek nem tett eleget. A csillagok katalogizálása mellett Szent Ilonáról megfigyelte a Merkúr átvonulását a Nap korongja előtt. Elvben ez a megfigyelés lehetőséget teremtett a parallaxis jelensége alapján a Nap távolságának a kiszámítására, azonban ezek a korai észlelések még nem voltak elegendően pontosak ahhoz, hogy értékelhető eredményt adjanak.

1679 tavaszán a Royal Society képviseletében Danzigba (ma: Gdansk, Lengyelország) utazott, hogy ellenőrizze az ott dolgozó Johannes Hevelius pozícióméréseinek pontosságát. Hevelius Tycho Brahe nyomdokain haladva távcső nélkül próbálta a csillagok helyét Tychónál pontosabban meghatározni. Miután visszatért Angliába, kijelentette, hogy a távcsöves megfigyelések sokkal pontosabbak.

Szent Ilonán végzett meteorológiai megfigyelései eredményét 1686-ban publikálta. Munkájában többek között a passzátszéllel és a monszunnal foglalkozott. Felismerte, hogy a légköri cirkuláció hajtóereje a Nap hője. Megállapította a légnyomás és a tengerszint feletti magasság közötti összefüggést. Megfigyeléseit térképeken is bemutatta, ami úttörő jelentőségű volt.

Az 1680-as évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1680–81 telén fényes üstökös tűnt fel az égen. Először 1680 novemberében látták, amint éppen a Nap felé közeledett, majd eltűnt a Nap fényének ragyogásában. Nemsokára újra feltűnt, a Nap másik oldalán, attól távolodva, ám először a megfigyelők arra gondoltak, hogy két külön üstökösről van szó. Flamsteed vetette fel elsőként, hogy egyetlen égitestről lehet szó. Az üstökös az éjszakai égbolt látványos jelensége volt, amely London és Párizs utcáiról is tisztán látszott, az akkor élő emberek még soha nem láthattak ilyen fényes üstököst. Amikor először feltűnt, akkor Halley éppen nagy, európai körutazására indult, így az üstökös második feltűnését már a kontinensről figyelhette meg. Franciaországi és olaszországi utazása során Halley kihasználta az alkalmat, hogy az üstökös kérdését (és más csillagászati problémákat) megtárgyalja neves tudósokkal, köztük Giovanni Cassinivel. Utazásáról 1682. január 24-én érkezett vissza Londonba. Miután 1682. április 20-án megnősült, Islingtonban élt.

Az ezt követő két évben részletesen megfigyelte a Holdat, hogy végső soron adatokat szolgáltasson a földrajzi hosszúságnak a Hold segítségével történő megfigyeléséhez. Ehhez mintegy 18 éven keresztül nagyon pontosan nyomon kellett követni a Hold mozgását, mert ennyi ideig tart a Hold, csillagos égi háttér előtti vándorlásának egy teljes ciklusa. 1686 januárjában felfüggesztette tagságát a Royal Societyben, csak azért, hogy a Társaság fizetett alkalmazottja lehessen. Az elkövetkező néhány évben a Royal Societynél vállalt adminisztratív kötelezettségei teljesítése mellett tudományos munkát is végzett.

Az 1680-as években levelezésben állt Newtonnal, és többször személyesen is találkoztak. 1687-ben Newton Halley-re bízta hatalmas, háromkötetes művének, a Philosophiæ Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei) című könyve kiadásának gondozását. Halley saját pénzéből anyagilag is hozzájárult a könyv kiadásához, annak ellenére, hogy abban az időben ő maga is elég nehéz helyzetben volt. Halley tehát ott bábáskodott a Principia megszületésénél, tudományos értelemben viszont ő volt az első, Newton utáni természettudós. Legfigyelemreméltóbb munkáit az új században, a newtoni forradalmat követően alkotta meg.

A légnyomás változásait és a szeleket is tanulmányozta, 1686-ban megjelent a már említett cikke a passzátszélről és a monszunról, amelyben az első meteorológiai térképet is publikálta. Az Admiralitás számára az általa kifejlesztett búvárharanggal végzett kísérleteket, amely lehetővé tette, hogy munkások a tenger alatt közel 20 méter mélységben akár két óra hosszat is dolgozhassanak. Az eszköz továbbfejlesztett változata később már 4 órás víz alatti munkát tett lehetővé. Halleyt a földmágnesség is érdekelte, és úgy vélte, hogy ha a Föld mágneses terét először helyről helyre pontosan feltérképeznénk, akkor azt navigációs segédeszközként is lehetne használni. 1690-ben a Royal Societyben bemutatta egy iránytű működő modelljét, amelyben a mágneses tűt a rezgések csillapítása érdekében folyadékkal töltött házban helyezte el. Megpróbálta a bibliai özönvíz lehetséges okait feltárni, és megkérdőjelezte a Teremtés akkoriban széles körben elfogadott Kr. e. 4004-es időpontját. A tenger sótartalma alapján megbecsülte a Föld korát. Feltételezte, hogy a tengerek vize valaha édesvíz volt, sótartalma a Föld története során fokozatosan emelkedett, amint a folyók a szárazföldekről folyamatosan ásványi anyagokat szállítottak a tengerekbe. Így az Egyház által elfogadott kb. 6000 évnél jóval hosszabb időtartamot kapott a Föld korára, ami az egyházi hatóságok rosszallását váltotta ki.

A Vénusz átvonulásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy 1691-ben megjelent cikkében kimutatta, hogy ha több megfigyelő a Föld különböző pontjairól egyidejűleg észlelné a Vénusz átvonulását a Nap korongja előtt, akkor a háromszögelés és parallaxis módszerének kombinálásával ki lehetne számítani a Nap távolságát. A Vénusz átvonulásai a napkorong előtt nagyon ritkán következnek be, az esemény azonban előre jelezhető. Halley 1716-ban visszatért a kérdésre, és kiszámította, hogy a következő két átvonulás 1761-ben, illetve 1769-ben lesz megfigyelhető. Egyúttal részletes útmutatást adott, miként kell a szükséges megfigyeléseket és számításokat elvégezni. (A jóval Halley halála után bekövetkezett jelenséget szerte a világon számos expedíció vizsgálta, a magyar tudósok közül Sajnovics János kíséretében Hell Miksa a norvégiai Vardő szigetéről figyelte meg a Vénusz átvonulását.)

Ugyanabban az évben, 1691-ben, Oxfordban megüresedett a csillagászat (Savil-féle) tanszékének vezetői állása. Halley ideális jelölt lett volna, ha az egyházi hatóságoknak nem lettek volna fenntartásaik vele szemben, a Föld korára vonatkozó nézetei, és köztudott ateizmusa miatt. Halley megpályázta ugyan az állást, de az egyházi hatóságok ellenállása miatt pályázatát elutasították.

Halley megpróbálta kitalálni, miként lehetne megmérni az atomok nagyságát. Az ezüstszálak arannyal történő bevonásához szükséges arany mennyiségéből kiszámította, hogy egy 0,01 inch oldalhosszúságú aranykocka legalább 2433 millió atomot tartalmaz. Minthogy az ezüstszálat körülvevő aranyréteg tökéletesen összefüggő volt, ezért Halley tudta, hogy eredménye jelentősen alulbecsüli az atomok tényleges számát. Számításai eredményét 1691-ben a Royal Society Philosophical Transactions című folyóiratában publikálta.

1692-ben különös ötlettel állt elő, miszerint a Föld üreges szerkezetű. Elképzelése szerint a Föld külső rétegét alkotó, 800 km vastag héjon belül két további gömbhéj és egy belső mag helyezkedik el, amelyek átmérője rendre a Vénusz, a Mars és a Merkúr bolygók átmérőjével egyezik meg. Úgy gondolta, hogy a héjak között légkör található, minden egyes héjnak saját mágneses pólusai vannak, és eltérő sebességgel forognak. Ezzel a különös rendszerrel próbált magyarázatot adni bizonyos mágneses anomáliákra. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a belső héjak lakottak, és a légkörükből megszökő gáz alkotja a sarki fényt.

1693-ban kidolgozta és közreadta az első halálozási statisztikai táblázatokat, az életbiztosítási díjak kiszámításának tudományos alapját.

Tengeri felfedező útjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Halley 1693-ban Royal Society-beli tagtársával, Benjamin Middletonnal egy expedíció ötletét javasolta az Admiralitásnak a földmágnesség mérése, és ezáltal a tengeri navigáció javítása érdekében. A javaslatra az Admiralitás lelkesedéssel reagált, és a királynő (II. Mária) utasítására az expedíció céljaira egy új, kis vitorlás hajót (pink) építettek, és bocsátottak vízre 1694. április 1-jén. A Paramour névre keresztelt, 89 tonna vízkiszorítású hajó 16 méter hosszú és 5 méter széles volt. Az elkövetkező két évben a hajó felszerelése lassan haladt. Végül 1698-ra a hajó útra készen állt, sőt, immár a Haditengerészet lobogója alatt hajózhatott, az új király, III. Vilmos személyes védnöksége alatt, ágyúkkal és a haditengerészet legénységével a fedélzetén. Az expedíció irányítójaként Halley a Királyi Haditengerészet parancsnokává kapott kinevezést, sőt a hajó parancsnoki tisztének ellátására is engedélyt kapott. (Ő az egyetlen a Haditengerészet történetében, aki nem tengerészként tényleges parancsnoki tisztség betöltésére kapott engedélyt a Haditengerészet valamelyik hajóján.) Ez volt a Haditengerészet történetében az első, tisztán tudományos célú küldetés.

Az 1698. október 20-án megkezdett utazás nem volt zökkenőmentes, a konfliktusok fő forrása az volt, hogy a hajó hivatásos tisztjei vonakodtak a civil kapitány parancsait teljesíteni, sőt, 1699 tavaszán nyíltan ellenszegültek. Mindamellett Halley teljes magabiztossággal hazavezette a hajót, ahová 1699. június 28-án érkeztek meg. Szeptember 16-án ismét tengerre szállt és mágneses méréseket végzett, egészen a déli szélesség 52. fokáig (nagyjából Dél-Amerika déli csúcsával azonos szélességig), ahonnan 1700. augusztus 27-én érkezett vissza Plymouthba. 1701-ben a Paramour fedélzetén a La Manche-csatorna árapályának tanulmányozására indult, ám nincs kizárva, hogy az expedíciónak emellett ki kellett kémkednie, milyenek a franciák parti erődítményei. 1702-ben Anna királynő Halleyt Ausztriába küldte, hogy tanácsokat adjon az adriai tengeri erődítmények létesítéséhez. Az Atlanti-óceánon végzett mágneses mérései eredményeit 1701-ben General Chart of the Variation of the Compass címmel publikálta.

Az üstökösök pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1703. novemberében kinevezték az Oxfordi Egyetemen a Savil-féle geometria tanszék professzorává. Ez tudományos érdemei mellett jórészt állami szolgálatainak volt köszönhető, de hozzásegítette a tisztség elnyeréséhez az a körülmény is, hogy teológiai ellenfelei addigra már meghaltak.

Halley érdeklődése már a Paramour utazási előkészületei alatti években az üstökösök felé fordult. Levelezett erről Newtonnal, kimutatta, hogy az üstökösök jelentős hányada a fordított négyzetes erőtörvénnyel összhangban, ellipszis alakú pályán mozog a Nap körül. A történelmi feljegyzések tanulmányozása alapján gyanította, hogy az 1682-ben megfigyelt üstököst előtte már legalább három alkalommal (1456, 1531 és 1607), 75 vagy 76 éves időközönként megfigyelték. 1705-ben kiadta A Astronomiae Cometiae Synopsis (Az üstökösök csillagászatának összefoglalása) című könyvét, amely a leginkább híressé tette őt. Ebben a könyvben jósolta meg, hogy az 1682-ben megfigyelt üstökös – Newton törvényeinek engedelmeskedve – „valamikor az 1758. esztendő tájékán” vissza fog térni.

1710-ben az Oxfordi Egyetemtől tiszteletbeli doktori címet kapott. 1716-ban publikálta már említett dolgozatát a Vénusz átvonulásával kapcsolatban.

A csillagok sajátmozgása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Időközben a Királyi csillagász Flamsteed szorgalmasan gyűjtötte a csillagok pozícióira vonatkozó mérési adatait, azonban azokat nem publikálta. Csak 1710-ben, Anna királynő közvetlen utasítására adta át a Royal Society képviselőinek az adatokat, amelyeket Halley rendezett sajtó alá, és amelyek 1712-ben jelentek meg. Flamsteeed csillagkatalógusa mintegy 3000 csillag pozícióját tartalmazta, 10 ívmásodperc pontossággal.

Halley össze tudta hasonlítani Flamsteed csillagpozícióit a Hipparkhosz által a Kr. e. 2. században összeállított, jóval korlátozottabb terjedelmű és pontosságú katalógus adataival. Megállapította, hogy a Hipparkhosz által megadott csillagpozíciók többsége nagyon jó egyezésben van Flamsteed adataival. De néhány esetben a Flamsteed által mért pozíció olyan jelentős mértékben eltért a 2000 évvel korábban megfigyelt adatoktól, hogy azt nem lehetett az ókori megfigyelők számlájára írni. A fényes Arcturus például a 18. században több mint egy fokkal odébb látszott, mint ahol a görögök megállapították a helyét. Ebből csak arra tudott következtetni, hogy egyes csillagok Hipparkhosz kora óta ténylegesen, fizikailag elmozdultak az égbolton. Halley tehát 1718-ban felfedezte és kimutatta a csillagok sajátmozgását. A csillagok egymáshoz képest történő elmozdulása mellett szóló bizonyíték egyúttal azt is bizonyítja, hogy a csillagok a háromdimenziós térben szétszórva, különböző távolságra vannak tőlünk.

1720-ban több kollégájával együtt megpróbálta tudományos módszerrel meghatározni a Stonehenge-i kőépítmény korát. Feltételezték (helytelenül), hogy az építők mágneses iránytűt használtak, és ebből háromféle kort is kiszámítottak. Az eredmények több ezer évvel eltérnek az építmény ma ismert korától, a próbálkozás jelentőségét az adja, hogy először kíséreltek meg tudományos igényű kormeghatározást.

Amikor Flamsteed 1719-ben meghalt, az akkor 63 éves Halley követte őt a Királyi Csillagász tisztségében, kinevezését 1720. február 9-én kapta meg. Az idős Halley számos megfigyelési programot hajtott végre. Egyebek között befejezte a Hold mozgásának egy teljes, 18 éves cikluson keresztül történő megfigyelését (bár ez időközben elveszítette tudományos jelentőségét). Nem sokkal a nyolcvanötödik születésnapja után, 1742. január 14-én halt meg. A ma Londonhoz tartozó Lee St. Margaret temploma melletti temetőben nyugszik.

Tudományos öröksége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Halley két tudományos előrejelzést hagyott az utókorra. Egyrészt megjósolta, hogy a legutóbb 1682-ben megfigyelt fényes üstökösnek 1758-ban vissza kell térnie a Föld közelébe. Az égitestet elsőként 1758 karácsonyán pillantották meg, a Nap közelében 1759. március 13-án haladt el. Halley számításai tehát helyesnek bizonyultak. Ez egyúttal Newton gravitációelméletének és a mechanika Principiában kifejtett törvényeinek nagyszerű igazolását jelentette. Az égitestet Halley-ről nevezték el (azóta viszont az üstökösök felfedezőjük nevét viselik), így a Halley-üstökös lett az első ismert periodikus üstökös, az 1P/Halley. (Legutóbb 1986-ban járt napközelben, legközelebbi visszatérése 2061-ben esedékes.)

Másik tudományos előrejelzése a Vénusz átvonulására vonatkozott. A Halley által kiszámított jelenséget 1761-ben és 1769-ben világszerte több mint hatvan helyről észlelték (Hell Miksa és Sajnovics János például a dániai, ma Norvégiához tartozó Vardő szigetéről. Az összehangolt észleléseknek köszönhetően a Halley által fél évszázaddal korábban kidolgozott módszer segítségével ki lehetett számítani a Nap távolságát. Eredményül 153 millió kilométernek megfelelő értéket kaptak, ami lenyűgözően pontos érték (a tényleges 149,6 millió kilométerhez képest) Halley tehát legjelentősebb csillagászati felfedezését 27 évvel halála után érte el.

Róla nevezték el[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Catalogus stellarum australium. – London: s.n., 1679
  • Methodus directa geometrica investigandi excentricitates planetarum (1677)
  • An account of the cause of the change of the variation of the magnetical needle with an hypothesis of the structure of the internal parts of the earth: as it was proposed to the Royal Society in one of their later meetings., Philosophical Transactions of the Royal Society of London 17 (1692) 563–578
  • A new, exact and easie method of finding the roots of any equations generally, and that without andy previous reduction, Philosophical Transactions no. 210, May 1694
  • Some Account of the Ancient State of the City of Palmyra, with Short Remarks upon the Inscriptions Found there., Philosophical Transactions Volume 19 (1695) pp. 160–175
  • A New and Correct CHART Shewing the VARIATIONS of the COMPASS in the WESTERN & SOUTHERN OCEANS: as Obserserved in the Year 1700 by his Ma.ties Command; [ajánlás:] Majestati semper Augustae GULIELMI III D. G. MAGNAE BRITANNIAE FRA. & HIB. Regis Invictißimi Tabula haec Hydrographica VARIATIONUM MAGNETICARUM INDEX Devotissime Consecratur; London 1701
  • An Advertisement, necessary to be observed in the navigation up and down the Channel of England / Communicated by a Fellow of the Royal Society, London 1701 (E. Halley ajánlásával)
  • Apollonii Pergaei De sectione rationis libri duo ex arabico msto latine versi. Accedunt ejusdem De sectione spatii libri duo restituti. Opus analyseos geometricae studiosis apprime utile, Oxford 1706
  • An Account of the Late Surprizing Appearance of the Lights Seen in the Air, on the Sixth of March Last; With an Attempt to Explain the Principal Phaenomena thereof; As It Was Laid before the Royal Society by Edmund Halley, J. V. D. Savilian Professor of Geom. Oxon, and Reg. Soc. Secr, Philosophical transactions, xxix (1716), 406–428
  • Lectures read in the School of Geometry in Oxford, concerning the geometrical construction of algebraical equations, and the numerical resolution of same by the compendium of logarithms, London 1717
  • A new and correct draught of the Channell between England and France, shewing the sands, shoales, depth of water and anchorage on the said coasts with the setting of the Tydes and the time of High Water as observed by Capt. E. Halley, London 1720
  • Tabulae astronomicae. – London: s.n., 1749

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • John Gribbin: A tudomány története 1543-tól napjainkig (Akkord Kiadó, Budapest, 2004 - ISBN 963-9429-56-2)

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. G.J. Babu and E.D. Feigelson: Astrostatistics. 1996 Chapman and Hall.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • John J. O'Connor és Edmund F. Robertson. Edmond Halley a MacTutor archívumban. (angol)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Edmond Halley témájú médiaállományokat.