Bulcsú harka
| Bulcsú | |
 | |
| Moritz von Schwind festménye Josef Kriehuber kőnyomata alapján | |
| Született | ? nem ismert |
| Elhunyt | 955 Regensburg |
| Állampolgársága | Magyar Fejedelemség |
| Szülei | Kál harka |
| Foglalkozása | hadvezér |
| Tisztsége | harka |
| Halál oka | akasztás |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Bulcsú témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Bulcsú (? – Regensburg, 955) harka (a krónikák Vérbulcsúja) a magyar törzsszövetség harmadik legmagasabb tisztségviselője volt a 10. század közepén. A kalandozások kései korszakának legnagyobb formátumú alakja, személyével több törzs hadi erejét összefogta. Tarmacsuval (Tormás), Árpád fejedelem dédunokájával Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnál járt követségben, az ekkor kapott információkat a császár megőrizte az utókor számára, innen vannak információink Magyarország ekkori viszonyairól. 955-ben, a Lech-mezei csatavesztés után Regensburgban – Lehellel együtt – kivégezték.
Származása[szerkesztés]
Bulcsú születési idejéről semmit sem tudunk, Bíborbanszületett Konstantin császár hiteles információja szerint apja Kál volt, aki szintén viselte a harka címet. Tarmacsu családjával ellentétben a császár nem számol be Bulcsú további felmenőiről, így feltételezhető, hogy az apja volt az első, aki a tisztséget birtokolta a családban. A 13. század elején alkotó Anonymus Bogát fiának mondja Bulcsút. Ez az állítás különösen Konstantin adatával egybevetve tűnik megbízhatatlannak, noha a 921-ben Itáliába hadat vezető Bogát valóban egy generációval korábban élt.
Makkai László az Erdély története című könyvben kifejti, Bulcsú apja, Kál, Bogát harka után, 921 körül kaphatta meg a harka méltóságot, amikor Bogátot a gyula méltóságára emelték. Anonymus művében erősen keverte a honfoglalás kori személyneveket és méltóságneveket (gyula, harka). Helynévi adatok részletes elemzéséből valószínűsíthető, hogy az első gyula Erdélyben az a Bogát volt, aki Liudprand Antapodosisában[1] 921-ben I. Berengár itáliai királyt „Dursac rex” (valószínűleg Árpád fia Tarkacsu) kíséretében magyar sereggel segítette meg. Ebben az esetben, Anonymus adatait is szétszálazva, az a kép alakul ki, miszerint az erdélyi gyulák őse Tétény harka volt, fia Bogát harka, akit a gyula méltóságra emeltek, amikor 921 után a Kárpát-medence nyugati részéről Erdélybe költözött, és az ő fia volt Zombor gyula, a Zsombor nemzetség őse.[2]
A 13. századi Kézai Simon valóságos mondát kerített a Vérbulcsú név köré: eszerint „nagyapját Krimhild csatájában a németek megölték, és ő erről biztos tudomást szerzett, hogy bosszút álljon, több németet nyárson süttetett meg, s állítólag olyan kegyetlenséggel tombolt ellenük, hogy némelyiküknek úgy itta a vérét, mint a bort”. Anonymus Bulcsút a „vér emberének” nevezte.
Szálláshelye[szerkesztés]
Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum-ában arról számol be, hogy „Vérbulcsú a hagyomány szerint Zalában, a Balaton tó környékén szállt meg”. A 14. századi krónikaszerkesztmény, amely Kézai gesztájához hasonlóan szintén korábbi történeti műveken alapul, a honfoglaló magyarok „hetedik kapitányának” nevezi Bulcsút, aki „a hír szerint a Balaton környékén verte fel sátrait”. Nem lehet biztosan tudni, hogy ezek az leírások a szóbeli hagyományt őrizték -e meg, avagy csak a Vérbulcsú (Lád)- nemzetség Zala és Veszprém megyei birtokhelyeit vetítették vissza egy korábbi korba. A zalai táj nem esett messze sem Bizánc, sem a nyugati országok határaitól, Bulcsú pedig mindkét irányban aktív politikát folytatott.
Bizánci követjárása[szerkesztés]
948-ban Bizáncban járt magyar küldöttség élén. Itt megkeresztelkedett (947-50 körül) és a császár „kedves fiának” nevezte, patríciusi ranggal és aranylánccal jutalmazta.
Nyugati hadjáratai[szerkesztés]
A német területekre valószínűleg több alkalommal is vezetett hadjáratot és adófizetésre kényszerítette őket.[3]
954-ben I. Ottó német király ellen fellázadt fia, Liudolf és veje, Konrád lotaringiai herceg vezetésével számos német főúr. A lázadók a magyaroktól kértek segítséget akik a már öt éve hiányolt zsákmány, valamint az adóztatás felújítása reményében Bulcsú harka vezetésével küldtek sereget. A lázadó hercegek az utolsó pillanatban meggondolták magukat, s Bulcsút a Rajnán túlra irányították, maguk pedig behódoltak a királynak. 955-ben a bajor urak lázadtak fel, ismét magyar segítséget kértek, akik Bulcsú, Lél és Súr vezetésével érkeztek. A magyar sereg Augsburg mellett döntő vereséget szenvedett, a hazatérő magyar vezéreket elfogták és felakasztották Regensburgban.[4]
Ióannész Szkülitzész bizánci történetíró szerint Bulcsút Ottó király karóba húzatta,[3] de ez egy másfél évszázaddal későbbi közlés, Widukind és Augsburgi Gerhard szerint I. Henrik bajor herceg felakasztatta.[3]
A seregből – a mondák szerint – csupán hét megcsonkított „gyászmagyar” vergődött haza. A német haderő is nagy vérveszteséget szenvedett (több főpap, herceg is meghalt a harcokban). A valóságban a csata után évtizedekre patthelyzet alakult ki, sem a magyarok nem indítottak nyugati, sem a németek magyarok elleni hadjáratokat, azaz a megsemmisítő vereség erős krónikaírói túlzás lehet. Ugyanolyan legenda, mint Lehel kürtjéé.[3]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Liudprand
- ↑ Erdély története 273. o.
- ↑ a b c d Csorba Csaba. Árpád népe, Tudomány – Egyetem, Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1997. ISBN 963 9069 20 5
- ↑ Györffy György. 4 / Kalandozás és életforma-változás., István király és műve. Gondolat Budapest 1983. ISBN 963-281-221-2
Források[szerkesztés]
- Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép: Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest: Balassi. 1997. ISBN 963 506 140 4
- Györffy György: István király és műve. 2. kiadás. Budapest: Gondolat. 1983. ISBN 963 281 221 2
- ↑ Erdély története: Köpeczi Béla (főszerk) – Makkai László (szerk) – Mócsy András (szerk): Erdély története (három kötetben). Szász Zoltán (szerk). Budapest: Akadémiai Kiadó. 1986. ISBN 963 05 4203 X
- ↑ Liudprand: Liudprand: Antapodosis. magyarzenetortenet.hu (magyarul) (Hozzáférés: 2020. október 13.) arch
