Aki Kaurismäki

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Aki Kaurismäki
Aki Kaurismäki.jpg
Született Aki Olavi Kaurismäki
1957április 4. (63 éves)
Orimattila, finn
Állampolgársága finn[1]
Házastársa Paula Oinonen
Foglalkozása filmrendező, forgatókönyvíró, színész, producer
Iskolái Tamperei Egyetem (médiatudomány)
Kitüntetései

A Wikimédia Commons tartalmaz Aki Kaurismäki témájú médiaállományokat.

Aki Olavi Kaurismäki (Orimattila, 1957. április 4. –)[3] finn filmrendező, forgatókönyvíró, színész, producer. Filmjeinek fontos alkotóeleme a tragédia, a szomorúság, a pesszimizmus, a melankólia és az irónia. Pályafutása során számos díjat nyert.

Élete[szerkesztés]

A finnországi Orimattilában született 1957-ben, apja eladó volt. Gyerekkoráról azt mondta később, hogy korai évei vidáman teltek, és a „nap mindig sütött, még éjszaka is”. A filmekkel szülőfaluja mozijában ismerkedett meg az 1960-as évek elején. Egy interjúban így emlékezett vissza az első élményre: „Nem sokra emlékszem a filmből, csak arra, hogy arab kinézetű fickók üldözték Trazant”.[4]

Aki Kaurismäki dolgozott postásként, mosogatóként és filmkritikusként, és elvégezte a tamperei egyetem médiaszakát, majd bátyjával, Mika Kaurismäkival megalapította saját filmkészítő és -forgalmazó cégét, a Villealfát. A vállalat elnevezését Jean-Luc Godard francia újhullámos rendező Alphaville című filmje inspirálta. Mika Kaurismäki szintén rendező, de ő kevésbé ismert külföldön, mint öccse. A két alkotó együtt a finn filmes termés egyötödét készítette 1980 és a korai 1990-es évek között.[3] Felesége, Paula Oinonen festőművész, akivel 1989 óta Portugáliában él. Kaurismäki már korán elhatározta, hogy művészetből fog megélni, de először íróként képzelte el magát, míg a filmezést csak kiegészítő tevékenységnek tekintette.[4]

1994-ben az élet értelmét egy magazin kérdésére úgy határozta meg, hogy „olyan személyes erkölcsi törvényeket kell elfogadni és követni, amelyek tiszteletben tartják a természetet és más emberi lényeket”. Aki Kaurismäki ezt a világlátást igyekezett filmjeiben és életében is megjeleníteni. Emiatt nemcsak filmes díjakat kapott, hanem különböző társadalmi szervezetek is kitüntették, mások mellett a finn állatvédő szövetség és az Amnesty International. 2008-ban a finn művészeti akadémia tagjának választották.[4] Kaurismäkiról tudható, hogy sokat iszik, gyakran a forgatásokon is.[5]

Nagyjátékfilmjei[szerkesztés]

1981-1988[szerkesztés]

Kaurismäki a 2017-es Berlinálén

Aki Kaurismäki első filmes munkája a Valehtelija volt 1981-ben. A filmet testvére, Mika rendezte, míg ő forgatókönyvíró-társként és főszereplőként járult hozzá az alkotáshoz. A két testvér együttműködése a Saimaa-ilmiövel, a finn rockzenével foglalkozó dokumentumfilmmel folytatódott 1981-ben. Egy évvel később a Mika Kaurismäki által rendezett Arvottomat következett.[4]

Aki Kaurismäki első nagyjátékfilmje, a Bűn és bűnhődés (Rikos Ja Rangaistus) volt, amelyet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij hasonló című regénye inspirált. Kaurismäki filmjének főszereplője egy volt jogászhallgató, aki egy vágóhídon dolgozik. Egy napon megkeresi azt a sofőrt, aki részegen elütötte a kedvesét, és hidegvérrel agyonlövi. A gyilkosságnak van egy szemtanúja, aki azonban nem árulja el őt a rendőrségnek, hanem egy jövő nélküli szerelmi kapcsolatba bonyolódik a volt diákkal.[6] A hús- és csontdaraboló berendezések munkájának aprólékos bemutatása egyfajta metaforája annak, ahogy a rendező látja a világot: a kicsi, védtelen lényeket szétmorzsolják a hatalmas, ellenőrizhetetlen erők.[6][5]

1985-ben készült a Calamari Union című filmje, amelyben tíz férfi, valamennyiük neve Frank, megpróbál Helsinki egyik végéből a másikba élve eljutni.[5] Egy év múlva az Árnyak a Paradicsomban (Varjoja paratiisissa) következett, amely az úgynevezett Munkásosztály trilógia első darabja.[5][7] Ez egy kukás és egy bolti eladólány szerelmi története, amelynek főhősei, kisebb bűnök elkövetése után, felülnek egy szovjet hajóra, és elindulnak Tallinnba, hogy ott kezdjenek új életet.[8] Ebben a filmben megjelenik a rendező visszatérő cselekményszövése: egy magába forduló kívülálló mindenét elveszti, de találkozik élete szerelmével. Agyondolgozza magát, de élete különböző váratlan események miatt még inkább kisiklik, és nem marad más út számára, mint a menekülés, lehetőleg külföldre.[5]

1987-ben mutatták be a Hamlet, az üzletember[8] (Hamlet liikemaailmassa) című fekete-fehér filmjét, amely William Shakespeare Hamletjének alapján készült.[7] A történet egy cégvezetésen belüli viszályt jár körbe: Claudius a norvég Wallenberget szemeli ki új üzletfélnek, és a hajók helyett gumikacsákat szeretne gyártani, de Hamlet megöli őt. Hamlet maga is bűnös, apja halálát okozta. A cég végül a norvég Wallenberg-Fortinbras tulajdonába kerül.[8] Miközben a film követi a bosszút kereső fiú tradicionális történetét, Kaurismäki minden lehetőséget kihasznál, hogy az üzleti élet szereplőit, ahogy más filmjeiben is, a lehető legrosszabb színben mutassa be.[9]

Az 1988-as Ariel (Ariel) a Munkásosztály trilógia második darabja.[5] Főhőse egy fiatalember, aki ellopott pénzét akarja visszaszerezni, de végül ő kerül börtönbe. A fegyintézetben megismerkedik egy bűnözővel, akivel megszökik, és bűncselekményekbe bonyolódik. A főhős végül a rendőrből lett mészáros barátnőjével és annak gyerekével elhagyja Finnországot az Ariel nevű hajó fedélzetén.[8] Kaurismäkinak ez a film hozta meg a nemzetközi ismertséget, amikor az amerikai filmkritikusok társasága a legjobb idegen nyelvű alkotásnak választotta az Arielt.[10]

1989-1994[szerkesztés]

A leningrádi cowboyok

Az életműtől elütő groteszk Leningrád cowboys menni Amerika 1989-ben készült. A film egy furcsa orosz zenekar New Yorktól Mexikóig tartó útját mutatja be. A turné célállomása a Madison Square Garden helyett egy menyegző lesz. A filmben autókereskedőként feltűnik Jim Jarmusch is.[8]

Ugyanebben az évben készült Aki Kaurismäki egyik legjobb filmje, a trilógia befejező darabja, A gyufagyári lány (Tulitikkutehtaan Tytto), amelynek magányos, csúnyácska főszereplője egyéjszakás kalandba bonyolódik egy férfival, és állapotos lesz. A férfi elutasítja őt. A lány, akit anyja és mostohaapja csak kihasznál, úgy dönt, végez azokkal, akik durván bánnak vele, és patkánymérget tölt az italukba. Végül a rendőrök viszik el munkahelyéről.[8][11]

Az 1990-es Bérgyilkost fogadtam (I Hired a Contract Killer) finn-svéd-angol-német együttműködésben készült. A Londonban játszódó, angolul forgatott film főhőse egy magányos francia, Henri Boulanger, akit 15 év után elbocsátanak munkahelyéről. A férfi élete céltalan és üres, ezért elhatározza, hogy öngyilkos lesz. Mivel nem tudja megtenni, bérgyilkost fogad fel, hogy megölje őt. Ezután beleszeret egy fiatal nőbe, és megpróbálja a szerződést érvényteleníteni. Végül a tüdőrákos bérgyilkos megkönyörül rajta, és inkább magával végez.[12]

Kaurismäki 1992-ben forgatta a Bohémélet (La vie de boheme) című filmjét, amely Henri Murger azonos című regénye alapján készült. Rodolfo, az albán festő Párizsban megismerkedik egy francia költővel és egy ír zeneszerzővel. Rodolfo a Szovjetunió bukása után a Nyugatot érő kelet-európai „invázió” megtestesítője.[13] Koltai Ágnes kritikus megfogalmazásával: „A Bohémélet agyonzsúfolt történetében minden a melodráma körül forog, pontosabban: a melodráma elsikkasztása körül. Kaurismäki szinte belefojtja hőseit a blaszfémiába és a keserű paródiába, komor arccal járnak-kelnek, komoran szeretnek, komoran készítik műveiket, mégis, néha az az érzésünk, mindjárt kitör a harsány nevetés, felcsattan egy egészséges kacaj. De nem tör fel, a tragédiának mindenképpen be kell következnie.”[13]

Két évvel később a rendező bemutatja Leningrad Cowboys Meet Moses című filmjét, amelyben a korábban megismert zenekar, „a világ legrosszabb rock and roll bandája” letelepedik Mexikóban, majd korábbi menedzsere javaslatára elindul vissza Oroszországba.[14] Ugyanebben az évben került a mozikba a Vigyázz a kendődre, Tatyjána! (Pidä huivista kiinni, Tatjana). A road movie két férfi és két nő különösebb cél nélküli utazását mutatja be.[15]

1995-2006[szerkesztés]

Az 1996-os Gomolygó felhők (Kauas pilvet karkaavat) főszereplői elvesztik az állásukat, és nem tudnak elhelyezkedni.[16] A Juha (Juha) című fekete-fehér melodramatikus némafilm 1999-ben jelent meg. Egy klasszikus szerelmi háromszöget mesél el, amelyben az asszony megszökik egy férfival, és férje hiába próbálja őt visszaszerezni. A dráma egyetlen megoldása a vérbosszú.[17]

2002-ben készült A múlt nélküli ember (Mies vailla menneisyyttä), a rendező legsikeresebb filmje. A mű középpontjában egy férfi áll, akit úgy összevernek, hogy elveszti az emlékeit. Az Üdvhadsereg gondoskodik róla, és a férfi beleszeret a szervezet egyik ápolónőjébe. A film Cannes-i fesztiválról elhozta mások mellett a zsűri nagydíját, és nevezték az Oscar-díjra is.[18] Cannes-ban a rendező egymondatos beszédet tartott: „Először is magamnak köszönöm meg a díjat, másodsorban a zsűrinek.”[4]

A 2006-os Külvárosi fények (Laitakaupungin valot) a Gomolygó felhők és A múlt nélküli ember után az úgynevezett Finnország-trilógia harmadik darabja. Címe Charlie Chaplin Nagyvárosi fények című alkotására utal, és a főszereplő, az éjjeliőr is hasonlít Chaplin csavargójához.[19] A magányos éjjeliőrt senki nem kedveli. Az ebbe belenyugvó Koistinen élete akkor változik meg, amikor megismerkedik Mirjával, az első nővel, aki komolyabb érdeklődést mutat iránta. Az érdeklődés azonban nem igazi, a nő csak kihasználja a férfit, aki ezt sztoikus nyugalommal veszi tudomásul.[20][21] A filmet Finnország jelölte az Oscar-díjra, de a rendező visszavonatta a nominálást.[4]

2007-2017[szerkesztés]

A 2011-es Kikötői történet (Le Havre) Franciaországban játszódik, főszereplője Marcel, a cipőpucoló, aki gondjaiba vesz egy afrikai menekültet, és megpróbálja elérni, hogy ne toloncolják ki Európából.[22] Legutóbbi filmje a A remény másik oldala, amelyet 2017-ben mutattak be, egy Finnországba érkező szír menekültről szól. A film berlini bemutatása alkalmából Aki Kaurismäki közölte: „várhatóan ez lesz az utolsó filmem. Fáradt vagyok, szeretném végre a saját életemet élni”.[23]

Egyéb munkái[szerkesztés]

  • Rendezések – Aki Kaurismäki számos rövid- és dokumentumfilmet rendezett, valamint részt vett több nagy filmes vállalkozás, a Tíz perc trombita (2002), a Chacun son cinéma ou Ce petit coup au coeur quand la lumière s'éteint et que le film commence (2007) és a Centro Histórico (2012) egy-egy etűdjének elkészítésében. Rövid- és dokumentumfilmjei: Saimaa-ilmiö (1981), Rocky VI (1986), L.A. Woman (1987), Thru the Wire (1987), Rich Little Bitch (1987), Likaiset kädet (1989), Leningrad Cowboys: Those Were the Days (1992), Leningrad Cowboys: These Boots (1993), Total Balalaika Show (1994), Oo aina ihminen (1996), Välittäjä (1996), Európa-képek (2004), Valimo (2007) és a Juice Leskinen & Grand Slam: Bluesia Pieksämäen asemalla (2013)[24]
  • Színész – Valehtelija (1981), Arvottomat (1982), Huhtikuu on kuukausista julmin (1983), Apinan vuosi (1983), Vanavedessä (1984), Viimeiset rotannahat (1985), Calamari Union (1985), Ylösnousemus (1985), Árnyak a paradicsomban (1986), Rocky VI (1986), Bérgyilkost fogadtam (1990), Shit Happens (1992), Leningrad Cowboys Meet Moses (1994), Iron Horsemen (1994), Mustasilmä-Susanna ja lepakkoluolan aarre (1996), Aaltra (2004), Vandaleyne (2015)[24]
  • Számos filmnek írta a forgatókönyvét, valamint saját munkáin kívül több filmnek volt a producere, és alkotásait gyakran vágta is. Ő állította össze a Calamari Union zenéjét.[24]

Elődei[szerkesztés]

Stílusát sokan hasonlították Jim Jarmusch-éhoz. A hasonlóságot Jarmusch sem tagadta, és el is vállalt egy rövid szerepet a Leningrad Cowboys menni Amerika című filmben. Termékenysége Rainer Werner Fassbinderrel rokonítja, habár Kaurismäki azt mondta, egyetlen filmjét sem látta a német újhullám korán elhunyt rendezőjének. Saját elmondása szerint nagy hatással voltak rá a francia újhullám rendezői, valamint a dán Carl Theodor Dreyer, a francia Robert Bresson, a spanyol Luis Buñuel, a francia Jean Vigo, a japán Ozu Jaszudzsiró, az amerikai Douglas Sirk és Samuel Fuller, aki fel is tűnik a Bohéméletben.[25][8][21] A Gomolygó felhők mozijának előcsarnokában látható is Bresson A pénz című filmjének hirdetése.[21]

Egy nyilatkozatában azt mondta, hogy „én állandóan lopok, és ezt nem próbálom titkolni”. Bevallottan Robert Bresson stílusát követi. Báron György filmesztéta szavaival, „mintha a Jarmusch–filmek posztmodern, new-wave-es egyszerűsége vegyülne Bresson puritán spriritualizmusával, az ifjú amerikai rendező szelíd iróniája a francia mester kérlelhetetlen komorságával”. Közös bennük a távolságtartás az érzelmektől és a lélektantól, valamint színészeik egyszerű, sallangmentes játéka.[8]

Műveiben számos filmes utalás jelenik meg, szereplői sokat járnak moziba. Az Ariel főhősei egy Humphrey Bogart-filmet néznek, az Árnyékok a Paradicsomban című alkotásában a szerelmesek Sergio Leone A Jó, a Rossz és a Csúf című alkotására váltanak jegyet, A gyufagyári lány főhőse pedig valószínűleg a Marx fivérek egyik filmjét nézi a moziban.[8]

Jellemzői[szerkesztés]

Filmjeiben visszatérő elemek a gépsorok és a monoton tevékenységek. A Bűn és bűnhődés nyitóképei a húsaprító gépeket, A gyufagyári lány első snittjei a gyufakészítő berendezéseket, az Árnyak a Paradicsomban kezdete pedig a hulladékgyűjtés mutatja be részletesen. Visszatérő momentum a mészárszék, a hús szeletelése is.[8] Kaurismäki alkotásai rövidek, ritkán érik el a nagyjátékfilmek általános minimumát, a kilencven percet. Az Árnyak a Paradicsomban 76 perces[26], a A gyufagyári lány 68 perces[27] és a Vigyázz a kendődre, Tatyjána! is mindössze 60 perces.[15]

Történetei lepusztult, sivár tájakon, ócska kocsmákban, koszos lakásokban, lélektelen gyárakban játszódnak, és a környezet kelet-európai, oroszos atmoszférát áraszt. A rendező emiatt mondta, hogy „bizonyos szempontból mi is egy kicsit oroszok vagyunk”.[8] (Bátyjával egy Moszkva nevű kocsmát is üzemeltet Helsinkiben, a Modern Művészetek Múzeumában.)[21] „A lepusztult, sivár lakások, az ormótlan, régi automobilok, a kopott, suta öltözékek (...) egyszerre idézik az ötvenes, a hetvenes éveket és korunkat. Csak annyit állíthatunk biztosan, hogy idejük a huszadik század második fele, s legalább ennyire kétséges a színterük is: mintha Európa végvidékén járnánk, a Kelet és a Nyugat határán, a szónak nem földrajzi, inkább társadalmi-történeti-kulturális értelmében” – írta Báron György.[21] Filmjei minimalisták, aszketikusak.[17]

Stílusa összetéveszthetetlen. Desson Thomson, a The Washington Post filmkritikusa azt írta róla, hogy „aki már látott egyetlen Kaurismäki-filmet, az látta az összeset, de azért meg kell nézni mindet”.[21] Filmjeinek visszatérő motívuma a bűn. A főhősök az őket körülvevő kegyetlen világ miatt lesznek bűnösök. A Bűn és bűnhődés főhőse bosszút áll a gázolón, míg A gyufagyári lány a vele ellenségesen viselkedő környezetét itatja meg méreggel saját nyomorúsága miatt. Kaurismäki főhőseit az érzelmek, szenvedélyek mozgatják, de tettüket közönyösen, szenvtelenül hajtják végre. Nem filozofálgatnak, csak teszik a dolgukat, amikor az igazi bűnösöket megbüntetik.[8] Filmjei – Király Hajnal filmesztéta megfogalmazása szerint – „az örök vesztesek komédiája a nagyok és kiváltságosok klasszikus tragédiájával szemben”.[17]

Kaurismäki alkotásaiban fontos szerepet kap a zene. Szereti alkalmazni a rockot, de filmjeiben általában hangsúlyosabbak az érzelmes, buta szövegű, szentimentális slágerek. Báron György írta róluk, „semmi paródia nincs ezekben a felcsendülő slágerekben: véresen komolyak e dalok, az érzelmek egyetlen kifejeződési formái az érzelemszegény, rideg közegben, a visszafojtott filmes melodráma összegzései”.[8] Filmjeiben feltűnik még a blues, a rockabilly és a korai punk rock. A Bérgyilkost fogadtam című fimben a The Clash énekese, Joe Strummer is játszik egy számot.[5]

Filmográfia[szerkesztés]

  • Bűn és bűnhődés (1983)
  • Calamari union (1985)
  • Árnyak a Paradicsomban (1986)
  • Hamlet, az üzletember (1987)
  • Ariel (1988)
  • A gyufagyári lány (1989)
  • Leningrad Cowboys menni Amerika (1989)
  • Bérgyilkost fogadtam (1990)
  • Bohémélet (1992)
  • Leningrad Cowboys meet Moses (1993)
  • Vigyázz a kendőre, Tatyjána! (1994)
  • Gomolygó felhők (1996)
  • Juha (1999)
  • A múlt nélküli ember (2002)
  • Külvárosi fények (2006)
  • Kikötői történet (2011)
  • A remény másik oldala (2017)

Fontosabb díjai[szerkesztés]

Jussi-díj

  • Bűn és bűnhődés – Legjobb első film, legjobb forgatókönyv (1984)
  • A gyufagyári lány – Legjobb rendező (1990)
  • Bohémélet – Legjobb rendező (1993)
  • Gomolygó felhők – Legjobb rendező, legjobb forgatókönyv (1997)
  • A múlt nélküli ember – Legjobb rendező, legjobb forgatókönyv (2003)
  • Külvárosi fények – Legjobb film (2007)
  • Kikötői történet – Legjobb film, leghobb rendezés, legjobb forgatókönyv (2012)

Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál

  • Ariel – FIPRESCI-díj (1989)

Berlini Nemzetközi Filmfesztivál

  • A gyufagyári lány – Interfilm-díj, OCIC-díj (1990)
  • Bohémélet – FIPRESCI-díj (1992)
  • Juha – C.I.C.A.E.-díj (1999)
  • Tulitikkutehtaan tyttö – Interfilm-díj, OCIC-díj (2017)

Cannes-i fesztivál

  • Gomolygó felhők – Az ökumenikus zsűri külön dicsérete (1996)
  • A múlt nélküli ember – Nagydíj (2002)
  • Kikötői történet – FIPRESCI-díj, az ökumenikus zsűri külön dicsérete (2011)

São Paulo-i Nemzetközi Filmfesztivál

  • Gomolygó felhők – Közönségdíj (1996)

Tromsøi Filmfesztivál

  • Gomolygó felhők – Legjobb külföldi film (1996)

Hamburgi Filmfesztivál

  • Douglas Sirk-díj (2002)

San Sebastian-i Nemzetközi Filmfesztivál

  • A múlt nélküli ember – FIPRESCI-díj (2002)

Bangkoki Nemzetközi Filmfesztivál

  • A múlt nélküli ember – Arany Kinnaree-díj a leghobb forgatókönyvért(2002)

Chichagói Nemzetközi Filmfesztivál

  • A múlt nélküli ember – Leghobb külföldi film (2002)

Müncheni Filmfesztivál

  • Kikötői történet – Legjobb külföldi film (2011)[28]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]