Philippe Garrel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Philippe Garrel
Philippe Garrel (2008).jpg
Született 1948április 6. (68 éves)
Párizs, francia
Házastársa
  • Caroline Deruas
  • Brigitte Sy
Élettárs Nico
Gyermekei
Szülei Maurice Garrel
Foglalkozása filmrendező, forgatókönyvíró és színész

Philippe Garrel az IMDb-n
Philippe Garrel PORT.hu-adatlapja
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Philippe Garrel témájú médiaállományokat.

Philippe Garrel (Párizs 1948. április 6. –) francia filmrendező, forgatókönyvíró és színész. Híres színészcsalád sarja, édesapja Maurice Garrel színész, fia pedig, Louis Garrel színészként írta bele magát a filmtörténetbe. Filmjei számos díjat nyertek mind a cannes-i, mind velencei filmfesztiválokon.

A francia új hullám stílusában, annak életérzésére reagáló filmjeivel, Jean Eustache szellemi örökösének tekintik.

Művészete[szerkesztés]

Bikácsy Gergely – a francia film legnevesebb szakértője – így ír róla: "Philippe Garrel, a furcsa című dokumentum, (vagy riportfilm), A művészet miniszterei rendezője kijelölt túlélő. Olyan, mintha Eustache nem lett volna öngyilkos még egy kis ideig, olyan, mintha soha nem akarna öngyilkos lenni, s azért nem, hogy makacsul és kibírhatatlan monomániával depressziós, öngyilkos hősöket ábrázolhasson olyan nézők számára, akik maguk is depressziósok és az öngyilkosságon meditálnak. Eustache bármelyik Garrel-film főhőse lehetne. Különös művészi-emberi, etikai-esztétikai kapcsolat fűzi össze a halott Eustache-t az élő Garrellel. Eddig kétségbeesésben fogant hasonlóságaikról szóltunk. Ideje a különbségről is. Philippe Garrel az 1968-as hyères-i „fiatal francia film” hetén tűnt fel, kamasz-zseniként. Hisztérikus, dübörgő sikert aratott: Godard-ék új hulláma kifulladóban, a profik filmje, a szakma, a forgalmazás Lelouchban óhajt „új Godard-t”, új újhullámot felfedezni, a fanatikus, az ős-, az ortodox nouvelle-vague-osok épp e kamaszban. Az hyères -i tavasz hangulatát a legelevenebbül Bernadette Lafont írja meg A mozi menyasszonya című önéletrajzában, az a színésznő, aki Truffaut legelső filmjének, a Csirkefogóknak volt hősnője, s aki három év múlva Léaud mellett a A mama és a prostituált kétségbeesett és öngyilkosságot megkísérlő hősnője. De ekkor, 68-ban még eufóriáról számol be, extázisról, mintha csak egy depressziós görbe korai, mániás szakaszára emlékezne. „A Marie pour mémoire (Emlékül Marie) vetítése után Michel Simon zokogott. Amikor kigyulladtak a fények, Jean Narboni, a Cahiers főszerkesztője félénk fiút kísért fel a színpadra, a rendezőt. „Philippe Garrel tegnap volt húszéves”. Mindenki felállva tapsolt, és Garrel a színpad közepén állt egy szál rózsával a kezében. Némán figyelt bennünket. Egy újjászületett Radiguet volt, fénysugár, felejthetetlen.” Akkoriban, 68 táján ilyen volt egy kis fesztiválhangulata.

Soroljuk fel néhány filmjének címét: A titkos gyermek, Utazás a holtak birodalmába, Belső sebhely, Szabadság, éjszaka. .. Romantikusabb címek és hangulatok, mint a romantikán rég túl levő (és idősebb) Eustache-é. És Garrelnél alig beszélnek. Eustache-nál a szóözön, Garrelnél a némaság, a némafilmen túli, mert hőseiből kisugárzó némaság a formanyelv egyik, talán legfontosabb eleme. Garrel filmjeiben az emlékezés uralkodik. Nem Alain Resnais kollektív, az egész közösséget, sőt az emberiséget foglalkoztató emlékezet-próbája ez, hanem a magányos belső éjszakák, a közösség nélküli magány emlékezete. Garrel hőseinek szinte oxigénje a magány. Természetes állapotuknak látszik a depresszió: majd minden filmjében elektrosokkolják valamelyik szereplőt, (a Titkos gyerekben előbb az alkotni képtelen filmrendező, később szerelme, az állásnélküli színésznő kerül elmekórházba). Eustache készíthetett színesfilmet is gyerekkoráról, Garrelnél a szín elképzelhetetlen árulás volna. Filmjei nemcsak eredendően, belülről fakadóan némák és fekete-fehérek, de szándékosan muszter-jellegűek (általában, de legalábbis feltűnően sokszor nem vágja ki a csapót sem, bent hagyja az úgynevezett „biankókat”): a vágástechnikája olyan, mintha nem is volna, holott rafináltan tudatos: a felvételt indító „tessék!” előtti és a felvételt záró „ennyi” utáni képekre koncentrál. A csend, a „képi” csupaszítottság,” ahol monotonul kopogó, hol szabálytalanul rángatózó ritmus pillanatokra valami Bressontól induló, a Godard-ba torkolló elrugaszkodottság képzetét kelti." (in: Filmvilág 1990/4. szám pp. 24–26.)

Filmjei[szerkesztés]

Szakirodalom[szerkesztés]

  • Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy - a francia film ötven éve (Budapest, 1992, Héttorony Könyvkiadó - Budapest Film)
  • Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben: Ozu/Bresson/Dreyer (Szerzőifilmes Könyvtár 2. kötet; Budapest, 2011, Francia Új Hullám)