The Clash

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
The Clash
Clash 21051980 12 800.jpg
Információk
Eredet London, Anglia
Alapítva 1976
Aktív évek 1976–1986
Műfaj Punk rock, rock
Kiadó CBS
Tagok
Joe Strummer
Mick Jones
Paul Simonon
Topper Headon
Keith Levene
Terry Chimes
Rob Harper
Pete Howard
Nick Sheppard
Vince White

A The Clash weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz The Clash témájú médiaállományokat.

A The Clash, röviden csak Clash (magyarul csapás, ütés) angol punk rock együttes volt 1976 és 1986 között. A zenekar bátran feszegette a műfaj határait, és zenéjében felhasználta a reggae, a funk, a new wave, a dub és a rockabilly elemeit is.[1] Az együttes klasszikus felállása – Joe Strummer, Mick Jones, Paul Simonon és Topper Headon – csak 1977-re alakult ki.[1]

A Clash megalakulása a punkmozgalom nagy-britanniai megjelenéséhez köthető. Joe Strummer a Sex Pistols egyik koncertjén határozta el, hogy punkot játszik majd, míg Mick Jones és Paul Simonon egy Ramones-koncerten kapta meg a szükséges lökést. Részt vettek a 100 Club punkfesztiválján és a Sex Pistols Anarchy elnevezésű botrányos turnéján.[2][3] A Sex Pistols felbomlása után csaknem egy évtizeden át a Clash volt a brit punk központi zenekara.[4]

Az együttes pályafutása során hat stúdiólemezt adott ki. Első nagylemeze, a The Clash 1977-ben jelent meg Nagy-Britanniában, míg az Amerikai Egyesült Államokban csak 1979-ben látott napvilágot, mert a kiadó túl durvának találta. 1978-ban a Give 'Em Enough Rope következett.[4]

A Clash legnagyobb sikerét harmadik lemezével, a London Calling című dupla albummal érte el,[4] amelyet a Rolling Stone az 1980-as évek legjobb lemezének választott 1990-ben.[1] Az ezután következő Sandinista! tripla lemez elsősorban az Egyesült Államokban fogyott, Nagy-Britanniában megbukott.[5]

Az 1982-es Combat Rock album volt az utolsó, amelyet a klasszikus felállásban rögzítettek, ugyanis Topper Headont kirúgták az együttesből kábítószer-függősége miatt. A dobok mögé Terry Chimes ült be, aki az első lemezen is játszott,[6] de nem maradt sokáig, így az 1983-as amerikai turnén már Pete Howard dobolt.[5]

A Clash belső kohéziója meggyengült, és 1983. szeptember 27-én[7] Joe Strummer és Paul Simonon kirúgta a fő zeneszerzőt, Mick Jones-t. Az együtteshez két új gitáros csatlakozott: Nick Sheppard és Vince White.[6] A Clash utolsó stúdióalbuma, a Cut the Crap 1985. november 4-én jelent meg.[7] Az újhullámos hangzású albumot értetlenkedve fogadták a kritikusok és a Clash-rajongók, és a zenekar a következő évben feloszlott.[8]

A Clash szövegei baloldali politikai mondanivalójukról ismertek. Míg a nagy előd és kortárs Sex Pistols nihilizmust hirdetett, addig a Clash lázadásra szólított fel, és fellépést sürgetett a faji diszkrimináció, a rendőri brutalitás és a harmadik világ népeinek elnyomása ellen.[5] Az együttest 2003-ban, egy évvel Joe Strummer halála után, beiktatták a rock and roll hírességek csarnokába.[4]

A punk megjelenése[szerkesztés]

Punk kiadványok az 1970-es évekből

A második világháborút követően Nagy-Britanniának gazdasági nehézségekkel, a gyarmatbirodalom széthullásával és a társadalom szerkezetének drasztikus megváltozásával kellett megküzdenie. Az ország újjáépítése sikerült, de a '70-es évek közepén a gazdaság recesszióba került, a munkanélküliség, különösen a fiatalok között, magas volt. Az állástalan fiatalok a kormányt okolták, tele voltak dühvel, agresszióval, a különböző divatirányzatok tagjai – Modok, Teddy fiúk, rockerek – gyakran egymáson vezették le a feszültséget. London bevándorlók lakta szegénynegyedeiben egyre fokozódott a feszültség a növekvő rasszizmus miatt.[9]

Ebben a kiélezett időszakban érkezett meg Nagy-Britanniába az Egyesült Államokból a punk, amely gyorsan népszerű lett a fiatalok között.[10] A brit punkzene erős politikai mondanivalója miatt különbözött az amerikaitól, és véglegesen lezárta a hippikorszakot. A punk az elkeseredett fiatalok illúzióvesztését, sikertelenségét, kilátástalanságát és reménytelenségét üvöltötte világgá. Ezt az általános életérzést talán legpontosabban a Sex Pistols fogalmazta meg mindössze két szóban: No future, azaz nincs jövő.[10] A Time 1978. január 16-án elég pontosan látta, mit jelent a punk mozgalom, amikor azt írta hogy „Nagy-Britanniában a punk a munkásosztálybeli fiatalok hangja, akik nem találnak munkát és egy cseppet sem törődnek hazájuk hagyományaival.”[11]

Amerikai zászlót égető punkok

A hangos, gyors és vad zene segített utat engedni egy frusztrált generáció dühének. Ez a zene, valamint a punkok sajátos, polgárpukkasztó öltözködése, a biztosítótűkkel összefogott tépett pólók és a színes irokézfrizurák, illetve a társadalmi szokásokra fittyet hányó viselkedése, sokkolta az idősebbeket. „A punk-rock célja az erőszak népszerűsítése, a szex és a rombolás, ebben a sorrendben”, tudósított az NBC News 1977-ben, abban az évben, amikor megjelent a Sex Pistols dühös, káoszra és anarchiára buzdító Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols című lemeze.[11][12]

Az első punkzenekarok (The Fugs, MC5, The Stooges, New York Dolls, Television, The Ramones, Sex Pistols) megváltoztatták a zenéléssel kapcsolatos attitűdöt is: az együttesalapításhoz és a fellépéshez már nem volt szükség komoly hangszeres tudásra, elég volt az elszántság és a dühös mondanivaló.[13] Míg a nagy rockzenekarok hosszas gitár- és dobszólókkal bűvölték közönségüket, addig a Ramones 14 számot tudott le 30 perc alatt bemutatkozó albumán.[11] A punk „csináld magad” hozzáállás a hivatalos kultúra, a konzervatív értékek és elvárások teljes elutasítását jelentette.[12]

Első évek[szerkesztés]

Az együttes későbbi szerzőpárosa, Mick Jones és Joe Strummer munkanélküli segélyért állt sorban, amikor először találkozott.[4] Mindkettőjüknek volt már zenei múltja. Strummer együttese a The 101ers volt, amely főként kocsmákban lépett fel, és rockot, rockabillyt játszott. Strummer 1976 tavaszán csodálkozott rá a punkra, amikor a Sex Pistolssal léptek fel. Később azt mondta, elég volt öt másodpercet meghallgatnia a Sex Pistols első számából, hogy rájöjjön, a 101ers-szel „olyanok vagyunk, mint a tegnapi újság, nekünk végünk”.[14] Hamarosan kivált a bandájából, hogy punkot játsszon.[15]

A Sex Pistols a Paradisóban

Mick Jones és gyerekkori barátja, a Clash leendő basszusgitárosa, Paul Simonon a The Ramones egyik londoni koncertjén kapott kedvet az együttesalapításhoz,[13] és London SS néven kezdtek zenélni.[4] A London SS ügyeit a Sex Pistols-menedzser Malcolm McLaren üzlettársa, Bernard „Bernie” Rhodes intézte. Ebben az időben Strummer alkalmi munkákból élt, és egy foglalt házban lakott.[1][9]

Az együttes megalakulásakor Strummer elhagyta a foglalt ház kommunáját és addigi barátait, mert úgy érezte, új időszámítás kezdődik.[2] Rhodes azt javasolta Strummernek, hogy a szövegek legyenek erőteljesen politikai beállítottságúak, amit a frontember megfogadott.[8]

A The Clash nevet Simonon javasolta, mert feltűnt neki, hogy az újságok milyen előszeretettel használják a kifejezést. Az együttes első felállásában még szerepet kapott Keith Levene gitáros és Terry Chimes, becenevén Tory Crimes (konzervatív bűnök) dobos is. Levene néhány hónap múlva távozott, és később Johnny Rottennel zenélt együtt a Public Image Ltd-ben.[4][1] A Clash ebben az időben egy vasúti raktárhelyiségben próbált London egyik külvárosában.[2] Az együttes 1976. július 4-én a sheffieldi The Black Swanben lépett fel először, a Sex Pistols előzenekaraként.[14]

Szeptemberben felléptek a 100 Club punkfesztiválján a Sex Pistols, a Damned, a Buzzcocks, a Vibrators és a Siouxsie and the Banshees mellett. A New Musical Express újságírója, Geoff Hill ezt írta róluk: „Számaik rövidek és lényegre törők, (...) előadásmódjukból úgy tűnik, kifejezetten kedvelik a rockzenét”.[1] 1976 októberében a Clash-tagok részt vette az első nagyobb punk-Teddy összecsapásban a University of London Unionban, és a koncert után el kellett barikádozniuk magukat az öltözőben. Mick Jones könnyebb orrsérüléssel úszta meg a verekedést.[9]

A Clash a Damneddel és az amerikai The Heartbreakersszel részt vett a Sex Pistols Anarchy című 1976 decemberi nagy-britanniai turnéján, amelyet óriási médiafelhajtás és felháborodás kísért, egyrészt az első Sex Pistols-lemez, másrészt Johnny Rottenék botrányos tévészereplése miatt. Az együttesek nem léphettek fel számos helyen, amelyet korábban lefoglaltak, így a tervezett 19 koncertből csak három lett. Manchesterben olyan botrányosra sikeredett a Sex Pistols fellépése, hogy még a Clash-tagoknak is menekülniük kellett a helyszínről, és egy kínai étteremben rejtőztek el.[3]

The Clash[szerkesztés]

Mick Jones 1980-ban

1977 februárjában a CBS lemeztársaság leszerződtette a Clasht. Április 24-én[7] megjelent az együttes első albuma, a The Clash Nagy-Britanniában. Az anyagot három egymást követő hétvégén rögzítették.[4] A lemezen 14 szám kapott helyet, köztük a ma már punk-rock himnusznak tekinthető White Riot, az I’m So Bored With the U.S.A. és a London’s Burning.[16] A lemez a társadalmi igazságtalanságok bemutatásán túl azt üzente, hogy a negatív tendenciákon lehet változtatni.[1]

A kiadó azt kérte az együttestől, tegyenek még egy extra számot a lemezre, hogy az hosszabb legyen. A Clash úgy döntött, hogy a jamaicai énekes, Junior Murvin reggae dalát, a Police & Thieves-t dolgozza fel, amely előrevetítette vonzalmát a későbbi lemezeken hangsúlyosan megjelenő reggae iránt.[4][9] A felvételeken még Chimes dobolt, de utána kiszállt, mert elege lett a folyamatos politikai nyomulásból.[17] Chimest Topper Headon váltotta 1977. október 25-én,[7] és ezzel kialakult a Clash klasszikus felállása.

1978 márciusában a Clash részt vett a Rock Against Racism (Rock a rasszizmus ellen) kampányban, amikor a Náciellenes Liga rendezvényén 70 ezer ember előtt lépett fel a Victoria Parkban Tom Robinson, az X-Ray Spex és a Steel Pulse társaságában.[9] Amerikai kiadójuk, az Epic egy ideig visszatartotta a nagylemezt, mert túl durvának ítélte. Ironikus, de a kiadó később „az egyetlen banda, amelyik számít” matricával adta ki a Clash-albumokat.[4][1]

Az együttes a Buzzcocks és a Jam társaságában elindult a White Riot-turnéra, amelyet botrányoktól kísértek. Joe Strummert és Topper Headont Newcastle-ben azzal vádolták meg, hogy loptak a hotelből, az észak-londoni Rainbow Thetre-ben pedig nagyjából kétszáz széket tört össze a közönség, és darabjaikat a színpadra dobálta.[9]

Közben kiadójuk, a CBS beleegyezésük nélkül kiválasztotta a Remote Control című számukat második kislemezükre. A Clash, tiltakozásul művészi szabadsága megsértése miatt, a dub és reggae zenész, Lee „Scratch” Perry segítségével rögzített Complete Control megjelentetésével vágott vissza.[1] 1977 végén és 1978 elején más számok is megjelentek kislemezen, a Clash City Rockers és a (White Man) In Hammersmith Palais. Az Epic végül, a jó sajtóvisszhang és a jelentős magánimport hatására, 1979-ben kiadta a The Clash-t az Amerikai Egyesült Államokban.[1] 1978 októberében az együttes megvált Bernard Rhodes-tól.[18]

Út a csúcsra[szerkesztés]

Második nagylemezük, a Give ‘Em Enough Rope 1978. augusztus 16-án[7] jelent meg Nagy-Britanniában, és az Epic korábbi habozása miatt az Egyesült Államokban hamarabb látott napvilágot, mint az első album.[4][19] A lemez producere az amerika Sandy Pearlman volt, aki a Blue Öyster Culttal is együtt dolgozott. Az albumon tíz szám kapott helyet, közöttük a Safe European Home, az English Civil War és a Tommy Gun.[20] A Safe European Home Joe Strummer és Mick Jones 1977 novemberi jamaicai utazásának emlékeit dolgozza fel, amikor a két zenész a közállapotok miatt szinte ki sem tudott mozdulni a hotelszobából. A számok főként a harmadik világ konfliktusaival, az európai terrorizmussal és London lepusztulásával foglalkoznak.[9] A lemez dallamosabb és szentimentálisabb lett, mint bármelyik punkzenekar addig kiadott anyaga.[21]

A Rolling Stone magazin kritikusa azt írta az albumról, hogy a Clash zenéje még mindig gyors és hangos, de a lírai hangsúlyok felhasítják a durva felszínt. Greil Marcus úgy látta, hogy míg a Sex Pistols nihilizmust hirdetett, addig a Clash forradalomra bíztat: „Ha Johnny Rotten olyan volt, mint az Antikrisztus, a Clash frontembere, Joe Strummer egy utcai harcos hangján szólal meg. Nem az Armageddonra, csak a következő csatára hív fel”.[19] A brit Sounds, az amerikai Rolling Stone és a Time az év lemezének választotta a Give ‘Em Enough Rope-ot.[9]

Az együttes 1979 februárjában megkezdte első amerikai turnéját. Addigra már százezer külföldről behozott példányt adtak el[5] az első lemezből az Egyesült Államokban. A Pearl Harbor-turné hat koncertből állt, de nem egy punk előadót, hanem Bo Diddley rhythm and blues zenészt kérték fel azok megnyitására, ami előlegezte a punk műfaji határainak további feszegetését.[9][21] Ebben az évben jelent meg az együttes The Cost of Living című kislemeze.[1]

Paul Simonon Tokióban

1979 nyarán a Clash megkezdte harmadik lemeze, a London Calling elkészítését. A producer Guy Stevens volt.[4] Számaikhoz a korai amerikai rock and rollból merítettek inspirációt.[21] A dalokat Strummer és Jones utóbbi nagymamájának lakásán írta.[22] A dupla nagylemezt mindössze 23 nap alatt vették fel a londoni Wessex Studióban, és 1979 december 26-án[7] jelent meg Nagy-Britanniában.[23] Az album négy oldalán 19 szám kapott helyet, köztük a lemez címadója, valamint a Spanish Bombs, a The Guns Of Brixton és a Revolution Rock.[24]

A Train in Vain az utolsó pillanatban került fel a lemezre, és még a borítóról is lemaradt, de az együttes első olyan dala lett, amely vezette az amerikai slágerlistát.[21] A lemezt eredetileg a The Last Testament (Az utolsó testamentum) címen tervezték kiadni, jelezve, hogy az albummal véget ért a zene Elvis Presleyvel kezdődött fejezete. A címtől végül elálltak, de a borító rózsaszín és zöld betűi Elvis Presley első, önmagáról elnevezett lemezére utalnak.[23]

A London Calling meghozta az áttörést. Az eklektikus – punk, reggae, ska, R&B, rockabilly, dzsessz elemeket felvonultató – album a Clash főműve lett.[18] 1990-ben a Rolling Stone az 1980-as évek legjobb lemezének választotta, mivel az Egyesült Államokban csak 1980 januárjában adták ki. 1998-ban a brit Q magazin az 1970-es évek legjobb albumának választotta.[1] A Rolling Stone minden idők legjobb 500 albumát felsoroló listáján a nyolcadik helyet kapta a London Calling. A magazin méltatásában azt írta, hogy a London Calling 19 „apokaliptikus dalát” az a meggyőződés vezérli, hogy a rock and roll visszavág a sötétségnek.[22]

A borítón Paul Simonon látható abban a pillanatban, amikor a New York-i Palladiumban adott koncerten eltöri basszusgitárját a színpadon. A képet, amelyet Pennie Smith készített, a Q magazin minden idők legjobb rock fotográfiájának választotta.[9]

Lejtmenetben[szerkesztés]

Belépő egy 1983-as Clash-koncertre

A nicaraguai baloldali forradalmárokról elnevezett 1980-as Sandinista! című tripla lemez, amelyet New Yorkban vettek fel, óriási bukás lett Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban jól fogadták. A lemez 1980. október 12-én látott napvilágot.[7] Ez volt az első olyan Clash-lemez, amelyből többet adtak el Amerikában, mint az Egyesült Királyságban. Az együttes tagjai, kereskedelemellenes aktusként, elérték, hogy a Columbia olcsóbban adja, mint egy dupla lemezt. A kiadó veszteségeit a zenészek díjazásából és a turné költségeiből vonta le. A Village Voice's éves Pazz & Jop szavazásán az év albumának választották a kritikusok.[5]

Az együttes visszahívta Bernie Rhodes-t, és a zenekarban megindult az erjedés. Jones és Strummer egyszer össze is verekedett, és kapcsolatuk annyira megromlott, hogy Strummer a gitáros postaládájába dobta be az elkészült dalszövegeket. Strummer túlzottan idealistának és kompromisszumképtelennek tartotta zenésztársát.[25]

1981 decemberében, amikor a Clash megkezdte következő albuma, a Combat Rock felvételét, Topper Headont letartóztatta a rendőrség kábítószer-birtoklásért. 1982 áprilisában, kevéssel a lemez megjelenése előtt Joe Strummer váratlanul eltűnt, és csak egy hónap múlva bukkantak rá Párizsban. Többen úgy vélték, hogy az eltűnés csak Rhodes marketingötlete volt.[5]

Topper Headon

1982-ben megjelent a Combat Rock, amelynek felvételeit Glyn Johns, a Rolling Stones, a Who és a Led Zeppelin producere vezette. Ezen a lemezen szerepel az együttes utolsó két nagy slágere, a Topper Headon által írt Rock the Casbah és a Should I Stay or Should I Go.[1]

A drogfüggő Topper Headont 1982. május 10-én, az amerikai Combat Rock-turné előtt kirúgták, habár Strummer korábban azt ígérte neki, hogy ideg-összeroppanásra hivatkozva csak visszavonultatják egy időre, és majd visszaveszik, ha rendbe jön. A dobok mögé ismét Terry Chimes ült be.[6] 1982 júliusában Headont Londonban letartóztatta a rendőrség, mert lopott tárgyakat találtak nála.[5] Chimes távozott, és az 1983-as amerikai turnén már Pete Howard dobolt.[5]

A Clash belső kohéziója összeomlott: Strummer egyre nehezebben viselte, hogy valódi sztárok lettek, és szeretett volna visszatérni a punk gyökerekhez, míg a szintetizátorba „beleszerető”Jones populárisabb irányba akart elmozdulni.[8] 1983. szeptember 27-én,[7] menedzserük javaslatára, Joe Strummer és Paul Simonon kirúgta Mick Jones-t. Az együtteshez két új gitáros csatlakozott: Nick Sheppard és Vince White.[6]

A Clash utolsó stúdióalbuma, a Cut the Crap, amelyen 12 szám kapott helyet,[26] 1985. november 4-én jelent meg.[7] Az albumon, amely eredetileg az Out of Control címet kapta volna, nemcsak a zenekar, de a menedzser, Bernie Rhodes is rajta hagyta kéznyomát, ugyanis Jones kirúgása után maga is számokat kezdett írni a Clashnek, és az 1980-as évek közepének divatos újhullámos hangzását honosította meg, szintetizátorral és dobgéppel.[8] Ironikus, de Mick Jones, akit ilyen irányú kísérletezése miatt rúgott ki Strummer és Simonon, hasonló zenét játszott új együttesével, a Big Audio Dynamite-tal, és debütáló lemezük néhány héttel korábban jelent meg a Cut the Crapnél. A Cut the Crapet értetlenkedve fogadták a kritikusok és a Clash-rajongók egyaránt, és a zenekar a következő évben feloszlott.[8]

Feloszlása után[szerkesztés]

Joe Strummerre emlékeztető graffiti

A zenekar feloszlása után, 1988-ban Joe Strummer ezt mondta: "Hibáztam. (...) Be akartam bizonyítani, hogy én vagyok a Clash, és nem Mick. Rájöttem, hogy ostoba voltam. Rájöttem, hogy ez a dolog nem egy emberről szólt, hanem a négyünk közti kölcsönhatásról, és ez a varázslat akkor ért véget, amikor Toppert kirúgtuk, nem amikor Micket."[1]

A Clash megszűnése után Joe Strummer kiadott egy szólólemezt Earthquake Weather címmel 1988-ban, majd filmzenéket írt, eljátszott kisebb filmszerepeket, és fellépett a The Pogueszal is. 1999 októberében jelent meg új zenekara, a The Mescaleros első lemeze, a Rock, Art and The X-Ray Style. Joe Strummer 2002-ben váratlanul meghalt.[27][28]

Mick Jones dub, reggae és free-jazz elemekkel és hangmintákkal operáló klubzenekart alapított Big Audio Dynamite néven. Az 1985-ös felállással négy lemezt adtak ki This Is Big Audio Dynamite (1985), No. 10 Upping Street (1986), Tighten Up Volume '88 (1988), Megatop Phoenix (1989). A második lemez öt dalának Strummer volt a társszerzője.[8] Jones 1990-ben létrehozta BAD II nevű zenekarát.[1]

Paul Simonon Havana 3 A.M. néven alakított rockabilly zenekart, de csak egy lemezt adtak ki 1991-ben. Simonon azóta festészettel foglalkozik. Topper Headon, miután kirúgták a zenekarból, tovább kábítószerezett, és 15 hónapos börtönbüntetésre ítélte a bíróság, miután egy ismerőse meghalt a tőle kapott kábítószer túladagolása miatt.[1]

2000-ben a tagok megállapodtak arról, hogy klasszikus felállásukban részt vesznek a Ian Dury tiszteletére tervezett koncerten a londoni Brixton Academyn. Az esemény előtt kevesebb mint két héttel Strummer lemondta a fellépést.[5]

Értékelése[szerkesztés]

Az együttest 2003-ban iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be, a rockhírességek csarnokába. A hivatalos méltatás szerint a Clash jelentős szerepet játszott a punkmozgalom megalkotásában és definiálásában. „Ha a rövid életű Sex Pistols dicsőséges nihilista volt, akkor a Clash a punk politika iránti szenvedélyes elkötelezettségét fejezte ki”, írták. A méltatásban emlékeztettek arra, hogy a Sex Pistols 1978 januári feloszlása után a Clash lett a punkmozgalom központi hangja, és a frontvonalban is maradt a következő öt évben. „Lemezei tévedhetetlen ösztönnel és nyers erővel” ragadták meg az időszakot jellemző kavargást és felfordulást, áll a Rock and Roll Hall of Fame szövegében.[4]

A Rolling Stone magazin, visszatekintve a zenekar működésére, megállapította, hogy a Clash, eltérően a kor más punkegyütteseitől, a nyers dühöt kiinduló pontnak, és nem végpontnak tekintette. „Az ügy lázadói voltak, pontosabb sok ügyé, kezdve az antithatcherizmustól a faji egységen át a sandinistákig – írta a lap, emlékeztetve arra, hogy zenei kísérleteik soha nem térítették el a zenekart a gyökereitől.[5]

Tagok[szerkesztés]

Klasszikus felállás
  • Joe Strummer – ének, gitár (1976–1986)
  • Mick Jones – gitár, ének (1976–1983)
  • Paul Simonon – basszusgitár, vokál (1976–1986)
  • Topper Headon – dob, ütősök (1977–1982)
Más tagok
  • Terry Chimes – dob, ütősök (1976, 1977, 1982-1983)
  • Keith Levene – gitár (1976)
  • Rob Harper – dob, ütősök (1976–1977)
  • Nick Sheppard – gitár, vokál (1983–1986)
  • Vince White– gitár (1983–1986)
  • Pete Howard – dob, ütősök (1983–1986)

Diszkográfia[szerkesztés]

Stúdiólemezek
Koncertfelvételek
  • From Here to Eternity: Live (1999)
  • Live at Shea Stadium (2008)
Válogatások
  • Black Market Clash (1980)
  • The Story of the Clash, Volume 1 (1988)
  • 1977 Revisited (1999)
  • The Singles (1991)
  • Super Black Market Clash (1993)
  • The Essential Clash (2003)
  • The Singles (2007)
  • The Clash Hits Back (2013)

Filmek[szerkesztés]

Filmek
  • Rude Boy (1980) (rendezte: Jack Hazan és David Mingay)
  • The Clash: Westway to the World (2000) (rendezte: Don Letts)
  • Joe Strummer: The Future is Unwritten (2007) (rendezte: Julien Temple)

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p Magyar Taraj
  2. ^ a b c Film 30-40. perc
  3. ^ a b Lloyd
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m Hall of Fame
  5. ^ a b c d e f g h i j Rolling Stone 3
  6. ^ a b c d Film 71-80. perc
  7. ^ a b c d e f g h i Timeline
  8. ^ a b c d e f Diffuser
  9. ^ a b c d e f g h i j Clash
  10. ^ a b History
  11. ^ a b c Bergeron
  12. ^ a b Zuschlag
  13. ^ a b Youngs
  14. ^ a b History 2
  15. Westway
  16. Discogs 2
  17. Film 44-50. perc
  18. ^ a b Film 51-60. perc
  19. ^ a b Rolling Stone
  20. Discogs
  21. ^ a b c d Ultimate Classic Rock
  22. ^ a b Rolling Stone 2
  23. ^ a b Billboard
  24. Discogs 3
  25. Film 60-70. perc
  26. Discogs 4
  27. Biography
  28. Film 81-90. perc

Források[szerkesztés]