Ugrás a tartalomhoz

Bob Dylan

Hivatkozások szerkesztése
Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bob Dylan
2019-ben
2019-ben
Életrajzi adatok
Születési névRobert Allen Zimmerman
ÁlnévBob Dylan
Született1941. május 24. (84 éves)
Duluth, Minnesota
Házastársa
  • Sara Dylan (1965. november 22. – 1977. június 29., 1)
  • Carolyn Dennis (1986. június 4. – 1992. október, 2)
Élettárs
GyermekeiJesse Dylan
Anna Dylan
Samuel Dylan
Jakob Dylan
Desiree Dennis-Dylan
Maria Dylan (örökbefogadott)
SzüleiBeatrice Stone
Abram Zimmerman
Iskolái
  • University of Minnesota system
  • Hibbing High School
  • Sidwell Friends School
Pályafutás
Műfajokfolk-rock, country, rock
Aktív évek1958–
Kapcsolódó előadó(k)Joan Baez, Paul Butterfield Blues Band, Al Kooper, The Band, Rolling Thunder Revue, Traveling Wilburys, George Harrison
Hangszergitár, szájharmonika, billentyűs hangszerek
Hangbariton
Díjak
  • National Medal of Arts (2009)
  • Elnöki Szabadság-érdemrend (2012, Barack Obama)
  • Grammy Lifetime Achievement Award (1991)
  • Asztúria hercegnője művészeti díj (El Sistema, 2007, Pedro Almodóvar, 50 000)
  • Rock and Roll Hall of Fame (1988)
  • a francia Becsületrend lovagja
  • Oscar-díj a legjobb eredeti dalnak (Things Have Changed, Wonder Boys – Pokoli hétvége, 73. Oscar-gála, 2001. március 25.)
  • irodalmi Nobel-díj (Kazuo Ishiguro, 8 000 000 kr, 2016, Szvjatlana Aljakszandravna Alekszievics)
  • Kennedy Center Honors (1997)
  • a St Andrews Egyetem díszdoktora
  • a Princetoni Egyetem díszdoktora
  • Polar Music Prize
  • Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoka
  • Grammy-díj az év albumáért (1973)
  • Grammy Award for Best Male Rock Vocal Performance (1980)
  • Grammy Award for Best Rock Performance by a Duo or Group with Vocal (1990)
  • Grammy Award for Best Traditional Folk Album (1995)
  • Grammy Award for Best Contemporary Folk Album (1998)
  • Grammy-díj az év albumáért (1998)
  • Grammy Award for Best Male Rock Vocal Performance (1998)
  • Grammy Award for Best Contemporary Folk Album (2002)
  • Grammy Award for Best Solo Rock Vocal Performance (2007)
  • Grammy Award for Best Americana Album (2007)
  • Terence Donovan Award (2009, Mark Edwards)
  • Pulitzer Prize Special Citations and Awards (2008)
Tevékenység
KiadókColumbia Records, Asylum, Sony BMG
IPI-névazonosító
  • 00008955074
  • 00008955172
  • 00375698107
Bob Dylan aláírása
Bob Dylan aláírása
Bob Dylan weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Bob Dylan témájú médiaállományokat.

Bob Dylan (született: Robert Allen Zimmerman) (Duluth, Minnesota, 1941. május 24. –) Oscar-, Golden Globe- és tizenegyszeres Grammy-díjas amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő. A 2016-os év irodalmi Nobel-díjasa.[4] A 20. századi popzene egyik meghatározó alakja. Legismertebb dalai az 1960-as években születtek, melyek közül a Blowin’ in the Wind és a The Times They Are A-Changin’ a háborúellenes és polgárjogi mozgalmak himnuszává vált.[5][6] Zenéinek alapját elhagyva megalkotja hatperces slágerét, a "Like a Rolling Stone"-t, amivel 1965-ben radikálisan megváltoztatja a popzenét.[7]

Dalszövegeire hatással volt a politika, a szociális kommentár, a filozófia és az irodalom, így sikeresen szállt szembe a korabeli könnyűzene konvencióival és elnyerte az ellenkultúra tetszését. Míg kitágította és magáévá tette a zenei stílusokat, hatással volt rá többek között az amerikai népzene,[8] a country, a blues, a rock and roll, a kelta ballada és a jazz.

Dylan gitáron, billentyűs hangszereken és szájharmonikán játszik. Állandóan változó összetételű zenekarával az 1980-as évek vége óta rendszeresen turnézik. Alkalmanként más zenészekkel is együtt játszott, például Paul Simonnal, Tom Pettyvel és Eric Claptonnal. Bár pályájának középpontjában előadói munkássága és albumai állnak, általában mégis dalszerzői tehetségéért rajonganak.

Zenészi karrier és magánélet

[szerkesztés]

A kezdetek

[szerkesztés]

Bob Dylan 1941. május 24-én született a Minnesota állambeli Duluthban, de gyerekkorának nagyobb részét a Felső-tótól északnyugatra fekvő Hibbingben töltötte. Nagyszülei Litvániából, Oroszországból és Ukrajnából kivándorolt zsidók voltak, szülei, Abraham Zimmerman[9] és Beatrice Stone (Beatty)[10] a helyi zsidó közösség tagjai voltak. Hétéves koráig Duluthban élt, ekkor apja paralízist kapott. Ezután a család Beatty szülővárosába, a közeli Hibbingbe költözött. Dylan itt töltötte gyerekkora hátralevő részét.

Dylan fiatalkora jelentős részét rádióhallgatással töltötte; először a New Orleans-i blues- és country-adókat hallgatta, később a korai rock and roll keltette fel érdeklődését. Legkorábbi ismert felvételét 1956 karácsonyán készítette: két barátjával egy áruház fülkéjében Carl Perkins, Little Richard, Lloyd Price és mások dalaiból énekeltek részleteket. A középiskolában több zenekart alapított; az első, a The Shadow Blasters hamar feloszlott, de a második, a Golden Chords tartósabbnak bizonyult. A középiskolai tehetségkutató versenyen feldolgozásokat és a Dylan által írt Little Richard című dalt játszották. 1959-ben rövid turnén vett részt Bobby Vee társaságában, Elston Gunnn néven zongorázott.

Dylan a középiskolában tehetséges tanuló volt, de nem kiemelkedően. 1959-ben beiratkozott a Minnesotai Egyetemre és Minneapolisba költözött. Érdeklődése a rock and roll iránt alábbhagyott, helyét az amerikai folk-rock vette át, amit általában csak gitárkísérettel játszanak. Gyorsan bekapcsolódott a Dinkytown folkzenei vérkeringésébe, összebarátkozott a többi folkrajongóval és gyakran „kölcsönkérte” lemezeiket.

Ebben az időben Dylan Bob Dylannek (vagy Dillonnak) kezdte nevezni magát. Krónikák című önéletrajzában azt írja: „Mihelyt eljöttem otthonról, a Robert Allen nevet kezdtem használni…Úgy hangzott, mint egy skót király neve, igazán szerettem.” A Downbeat magazinban rábukkant egy szaxofonosra, akit David Allynnek hívtak. Dylannek tetszett, ahogy Allyn a vezetéknevét írta. Később olvasott Dylan Thomas művei közül néhányat, és választott Robert Allyn és Robert Dylan között: „Nem tudtam dönteni – a D sokkal erősebbnek hangzott.” Végül a Bob mellett döntött, mert az akkori könnyűzenében számos Bobby volt (Bobby Vee, Bobby Vinton, Bobby Rydell).

Az első év után Dylan abbahagyta a tanulást, de Minneapolisban maradt és a helyi folkos körökben mozgott, néha pedig Denverbe vagy Chicagóba utazott. 1961 januárjában, amikor Chicagóból jött vissza, meggondolta magát, és New Yorkba utazott, hogy fellépjen és meglátogassa betegeskedő mesterét, Woody Guthrie-t egy New Jersey-i kórházban. Először kis klubokban kevés pénzért játszott, de egy kritika után, amit Robert Shelton írt a New York Times-ba, már több elismerést kapott. Shelton lelkesedése Dylan és a Greenwich Village iránt arra sarkallta John Hammondot, hogy megnézze magának a tehetséges énekest. Még az év októberében leszerződtette Dylant a Columbia Recordshoz.

Zenéje, hangja és dalszövegei akkor még mindig nyersek voltak. Fellépései – csakúgy, mint első nagylemeze (Bob Dylan) – nagyrészt ismert folkdalokból, bluesokból és gospelekből, valamint néhány saját dalból álltak. Később Blind Boy Grunt álnéven több mint egy tucat dalt rögzített a Broadside Magazine részére (ami kiadó is volt). 1962 augusztusában Robert Allen Dylan elment a New York-i Legfelsőbb Bíróságra, és nevét Robert Dylanre változtatta. 1963-ban megjelent második albuma, a The Freewheelin’ Bob Dylan; ekkor kezdte megalapozni dalszerzői és énekesi hírnevét. Leggyakrabban protest dalokat adott elő, stílusára még mindig Guthrie volt a legnagyobb hatással, de hamarosan megtalálta igazi önmagát.

Leghíresebb dala ebből az időből a Blowin’ in the Wind, melynek dallama a No More Auction Block című régi rabszolgadalból eredt, szövegét – mely ellenszegül a szociális és politikai status quo-nak – viszont Dylan írta. A dalt később rengetegen felvették, az első nemzetközi sikert Peter, Paul & Mary érte el vele. Dylan hírnevét az aktuális történésekkel foglalkozó dalai alapozták meg, így sokan hajlamosak átsiklani a Freewheelin' keserédes szerelmes dalai (Don’t Think Twice, It's Alright, Girl From the North Country) és a tréfás, néha szürreális bluesok felett (Talkin’ World War III Blues, I Shall Be Free). Bob Dylan személyiségének alapvető eleme volt a humor.

Tiltakozás és egy másik oldal

[szerkesztés]

1963-ra Dylan egyre jobban belesodródott a polgárjogi mozgalomba, s olyan eseményeken lépett fel, mint a washingtoni szabadtéri tüntetés, ahol Martin Luther King tartotta „Van egy álmom” kezdetű, híres beszédét (Joan Baezzel énekelte a "Chimes of Freedom" című dalt). Januárban a BBC Madhouse on Castle Street című sorozatában egy „vándorgitárost” játszott. Dylan következő albuma, a The Times They Are A-Changin’ politikailag sokkal kifinomultabb és gúnyosabb lett. Fagyos témáit, mint a polgárjogi harcos Medgar Evers meggyilkolása vagy a hagyományos állattenyésztés és bányászat ellehetetlenítése ("Ballad of Hollis Brown", "North Country Blues") két szerelmes dal enyhítette ("Boots of Spanish Leather", "One Too Many Mornings" és a lemondó "Restless Farewell"). A brechti "The Lonesome Death of Hattie Carroll", az album egyik csúcspontja arról szól, hogy egy tehetős fiatalember megölt egy felszolgálót. Bár nem mondja ki, de sejthető, hogy a tettes fehér, az áldozat pedig fekete.

Joan Baez és Bob Dylan egy polgári jogi rendezvényen 1963. augusztus 28-án Washingtonban

Azonban 1963-ra Dylan úgy érezte, hogy a folkzenei ellenállás mozgalma megkötötte alkotói szabadságát. Amikor átvette a Tom Paine-díjat – nem sokkal Kennedy elnök meggyilkolása után –, részegen és tántorogva kérdőjelezte meg a bizottság szerepét, öregnek és kopaszodónak nevezve őket, és azt állította, hogy Lee Harvey Oswaldban valamennyire látni véli magát és mindenki mást is.

Talán egyenes következménye volt ennek, hogy következő albuma, melynek stílusosan az Another Side of Bob Dylan (Bob Dylan egy másik oldala) címet választotta, és amelyet egyetlen este alatt vett fel 1964-ben, sokkal könnyedebb hangulatú dalokat tartalmazott. A szürrealista Dylan újra megmutatta jó humorát, mely egész karrierje során jellemezte, az olyan számokban, mint az "I Shall Be Free #10" vagy a "Motorpsycho Nightmare". A "Spanish Harlem Incident" és a "To Ramona" szerelmes dalok, az "I Don't Believe You" egy rock and roll akusztikus gitáron, az "It Ain't Me Babe" pedig egy neki jutott szerep pajkos visszautasítása. Három hosszú dal jelezte, hogy Dylan új irányt vett: a "Chimes of Freedom" egy társadalmi kommentárt állít szembe egy metaforikus tájjal abban a stílusban, amit Allen Ginsberg „villanó képek sorozatának” nevezett; a "My Back Pages" még személyesebben támadja korábbi egyszerű, ravasz, komoly dalait; a "Mr. Tambourine Man" az Another Side dalainál korábban íródott, de még nem volt kész, így csak Dylan következő albumán jelent meg.

Az 1960-as évek elején Dylan felvett egy Huckleberry Finn-szerű személyiséget és mindenféle vidéki foglalatosságról, munkáról énekelt, így festve képet a társadalomról. Ebben a pár éves, bohém időszakban Woody Guthrie huszonöt, harminc évvel korábbi stílusát idézte. Viszont miután „mindent hazahozott”, látásmódja még szürreálisabb, még korhűbb lett.

Fellépés 1963 novemberében

Ezen idő alatt Dylan művészi átalakulása annyira gyors volt, hogy mind kritikusait, mind rajongóit maga mögött hagyta. 1965 márciusában megjelent albuma, a Bringing It All Back Home (Hazahozni mindent) újabb stílusbeli váltás volt. A Beatles (akik Dylan hatására komoly zenei fejlődésen mentek át) és a fiatalkorában divatos rock and roll hatására az album első oldalán valódi, gyors rockdalok szerepeltek. Szövegei azonban igazi Dylan-szövegek voltak, benépesítve groteszk, metaforikus szereplőkkel, megszórva jellegzetes, száraz humorával. Az album első kislemezét, az érces hangzású "Subterranean Homesick Blues"-t Chuck Berry dala, a "Too Much Monkey Business" ihlette. A dalhoz egyébként egy korai promóciós film is készült, melyben Allen Ginsberg is feltűnik. Szövege az 1950-es és 1960-as évek beatköltészetét idézi, címe pedig talán Jack Kerouac The Subterraneans című regényére utal (magyarul Senkiháziak címmel jelent meg). 1969-ben a Weatherman nevű szélsőbaloldali szervezet a dal egyik sorából vette a nevét („You don't need a weatherman to know which way the wind blows”).

Az album második oldala egészen más volt, a négy akusztikus dalt társadalmi és személyes érdekeltség világítja be gazdag, költői képekkel, ami ugyancsak Dylan névjegyévé vált. A "Mr. Tambourine Man", amit a Byrds ekkorra már sikerre vitt, Dylan egyik legidőtállóbb műve. A "Gates of Eden", az "It's All Over Now, Baby Blue" és az "It's Alright, Ma (I'm Only Bleeding)" szintén a koncertek állandó darabjai.

1965. július 25-én Dylan rocktörténeti jelentőségű koncertet adott a newporti folkfesztiválon: ő volt az első művész, aki elektromos erősítésű zenekarral lépett a közönség elé. Ehhez különleges engedély kellett a szervezőktől. A zenészek nagy része a Paul Butterfield Blues Band tagja volt (Mike Bloomfield gitáros, Sam Lay dobos és Jerome Arnold basszusgitáros), hozzájuk csatlakozott Al Kooper orgonista és Barry Goldberg zongorista. Dylan már 1963-ban és 1964-ben is fellépett itt. Az 1965-ös közönség reakciójáról két, erősen eltérő beszámoló maradt fenn. Tény, hogy Dylan három dal után lement a színpadról, mert a közönség egyik fele kifütyülte (a másik felének tetszett az előadás). Arra, hogy miért fütyülték ki, két magyarázat van. Az első szerint a folkrajongók valóságos szentségtörésnek tartották az elektromos hangszereket egy olyan rendezvényen, ahol addig csak akusztikus hangszereket használhattak. A második szerint a közönséget zavarta a hangzás rossz minősége és a rövid előadás. Bármi is volt a valós ok, Dylan nem sokkal később két akusztikus dalt adott elő: az "It's All Over Now, Baby Blue"-t és a "Mr. Tambourine Man"-t.

Az 1965-ös newporti előadás azért ilyen fontos, mert komolyan megsértette a hagyományos folk intézményét. Ewan MacColl ezt írta a Sing Out! című lapban: „Tradicionális dalaink és balladáink olyan tehetséges művészek alkotásai, akik a régi idők hagyományait tiszteletben tartva dolgoztak… De mi van Bobby Dylannel?… Csak a vakbuzgó, popzenén nevelkedett közönségnek tetszhet ez a tizedrangú fröcsögés.” Dylan véleményének a Bringing It All Back Homehoz írt jegyzetében is hangot adott: „elfogadom a káoszt. nem vagyok biztos abban, hogy a káosz elfogad-e engem.”

Kreatív csúcs, motorbaleset

[szerkesztés]

A "Like a Rolling Stone" Amerikában és az Egyesült Királyságban is sláger lett, végleg megerősítve Dylan szövegírói hírnevét; ez a több mint hat perces dal, mely zenei hidaktól mentes, kitágította a sláger fogalmát. 2004-ben a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb dalának listáján az első helyen szerepelt. Jellegzetes hangzása – egy elektromos erősítésű zenekarral és a visszatérő orgonariffel – a következő albumon, a Highway 61 Revisiteden is visszaköszön (a 61-es út Minnesotától egészen New Orleansig vezet, és számos bluesban szerepel). A dalok hangszerelése hasonlít a "Like a Rolling Stone"-hoz: szürreális, néha groteszk dalszövegek, Mike Bllomfield bluesos gitárjátéka és pontos ritmusszekció. Az album záródala, a "Desolation Row" egy hosszú, apokaliptikus vízió, számtalan utalással a nyugati kultúrára.

Az album népszerűsítése végett Dylannek két koncertet kellett adnia, de még zenekara sem volt. Mike Bloomfield nem akarta otthagyni a Paul Butterfield Blues Bandet, ezért Dylan Al Kooper és Harvey Brooks mellé egy kanadai zenekarból toborzott zenészeket: Robbie Robertsont és Levon Helmet, akik addig Ronnie Hawkinsszal zenéltek. 1965 augusztusában, a Forest Hills Tennis Stadiumban adott koncerten a közönség újra kifütyülte őket, mert nem tetszett nekik Dylan új irányvonala. Szeptember 3-án, a Hollywood Bowlban a nézők sokkal jobban fogadták a műsort.

Sem Kooper, sem Brooks nem akart Dylannel turnézni. Dylan szerette volna, ha James Burton gitáros és Mickey Jones dobos csatlakozik hozzá, de nem tudta rábeszélni őket. Ezután felkérte Robertson és Helm zenekarát, a The Hawkst, hogy dolgozzanak vele. Velük kezdte felvenni következő, Blonde on Blonde című albumát.

1965. november 22-én Dylan titokban elvette a korábbi playboy nyuszit, Sara Lownds-t, akitől 1966. január 6-án megszületett első gyermekük, Jesse Byron Dylan. Később, összesen még három gyermekük született: Anna, Samuel, és Jakob. Dylan ezenkívül örökbe fogadta Sara Lownds korábbi házasságából született lányát, Maria Lownds-t. Legfiatalabb közös gyermekük Jakob Dylan az ismert, The Wallflowers nevű banda énekes-dalszerzője lett, Jesse Dylan pedig filmrendező és sikeres üzletember. 1977 júliusában elváltak, de még évekig jó viszonyban maradtak, tulajdonképpen mind máig.

Egyre nagyobb sikerük volt a koncerteken, ám a stúdió anyaggal küszködtek. John Hammond javaslatára, Bob Johnston producer Dylan -t Nashville-be vitte, hogy a lehető legjobb zenészekkel vehessenek fel. Ekkor született meg az egyik legnagyobb amerikai könnyűzenei felvétel, a Blonde on Blonde (1966).

Stefan Kahlhammer ceruzarajza Bob Dylanről (2011)[11]

1966 tavaszán, Dylan vállalkozott egy ambiciózus ausztrál és európai turnéra. Mindegyik koncertet két részre osztották: az elsőben Dylan egyedül lépett fel, egy gitárral és egy harmonikával; a második részben, az elektromos hangszerekkel felálló the Hawks zenekarral. A fülsértő váltás sok rajongónak nem tetszett, ezért hurrogtak és fütyültek. A turné az ominózus manchesteri koncerten hágott tetőfokára. Az előadás közepén, egy rajongó, aki mérges volt Dylan elektromos hangzására, azt kiáltotta, hogy "Judas!", mire Dylan csak annyit felelt, hogy „Nem hiszek neked!" ("I don't believe you") „Hazudsz!” ("You're a liar."), majd a bandája felé fordulva buzdította őket, hogy „Játsszatok kurva hangosan!” („Play fucking loud!”).[12]

Az európai turné után, Dylan visszatért New York-ba, de a rá nehezedő nyomás egyre fokozódott: kiadója követelte a „Tarantula” című verses novellájának elkészült kéziratát és menedzsere, Albert Grossman már előjegyzett egy új turnét. 1966. július 29-én, Dylan motoros balesetet szenvedett Triumph 500-asával, miután fékei leblokkoltak, és motorja levetette a földre. Bár a teljes igazságot nem árulták el balesetéről, annyit elárultak, hogy tényleg eltörte a nyakát. Azt nem lehet tudni, hogy az ezt követő hosszú szünet szükséges volt-e felépüléséhez, vagy csak kihasználta a lehetőséget, hogy elmeneküljön egy időre a sztárság generálta nyomás elől.

Miután Dylan jobban lett, elkezdett dolgozni az Eat the Document című,[13] ritkán látható filmfelvételen. 1967-ben a The Hawks-szal kezdett stúdió munkákba saját otthonában, és a legenda szerint, a The Hawks pincéjében. A nyugodt környezet kedvezett az akkor felvett és szerzett daloknak.

1967 decemberében, Dylan kiadta a balesete utáni első albumát (John Wesley Harding). Csendes, hátradőlős, rövidebb számok, melyeknek nyugat-amerika tájai és a Testamentum szolgáltatják a hátteret. Az egyszerű felépítés és hangszerelés, és a zsidó-keresztény hagyományok szellemében megírt szövegek, Dylan korábbi, az 1960-as években szerzett, pszichedelikus hangvételű számaitól való eltávolodást mutatnak. Az "All Along the Watchtower" szövege például Ézsaiás könyvéből ered (21:5–9). Ezt a számot később Jimi Hendrix tette halhatatlanná.

Dylan következő albuma (Nashville Skyline, 1969), igazi country lemez lett, melyen nashville-i zenészek játszottak. A nyugodt, érett hangon éneklő Dylan Johnny Cash-sel is énekel egy duettet, és a "Lay Lady Lay" című sláger is erről az albumról való. Dylan fellépett Cash új televíziós show-jában és felejthetetlen fellépése volt az angliai Isle of Wight rock fesztiválján is. (miután visszautasította, a hozzá sokkal közelebbi, Woodstocki fesztiválon való szereplést).

Az 1970-es évek

[szerkesztés]

Az évtized elején több kritika is érte munkásságának kiszámíthatatlanságát, amire az első példa az 1970 júniusában megjelent Self Portrait című lemeze volt[14]. A dupla album kevés eredeti ötletet tartalmazott és emiatt rossz volt a fogadtatása[15]. Már októberben kiadta következő, New Morning című lemezét, amellyel visszatért korábbi formájához. A címadó dallal az Archibald MacLeish-sel kútba esett munkakapcsolatát énekelte meg (musicalt szerettek volna készíteni Az ördög és Daniel Webster című regényből, sikertelenül)[16], a "Day of the Locusts" pedig azt örökíti meg, ahogy a Princeton Egyetemen abban az évben díszdoktori címet kapott.

Már az 1960-as évek közepén, egy alkotói roham közben elkezdte írni Tarantula című verses- és novelláskötetét, amelyet aztán félretett. 1970-ben aztán úgy látta, hogy eljött az ideje kiadni - a mű túlnyomórészt negatív kritikákat kapott a megjelenésekor[17].

1971 márciusának közepén pár napra stúdióba vonult Leon Russell-lel, ekkor született a Watching The River Flow című dala és a When I Paint My Masterpiece újrafelvétele. Az év novemberében kiadott George Jackson című dalával visszatért a protest-témákhoz, abban ugyanis a Fekete Párducok egykori tagjának, George Jacksonnak a halálát gyászolta. Augusztus 1-jén megjelent a George Harrison által szervezett "Koncert Bangladesért" című rendezvényen, ami azért volt meglepő, mert már rég nem mutatkozott a nyilvánosság előtt.

1972-ben szerepet kapott a Pat Garrett és Billy, a kölyök című filmben, amelyhez dalt is írt. Habár a film nem lett egy üzleti siker, a Knockin' On Heaven's Door az egyik legismertebb és legtöbbször feldolgozott Bob Dylan-szám lett[18]. Ugyanebben az évben kiállt John Lennon és Yoko Ono mellett, akiket marihuána birtoklásáért ki akartak toloncolni az Egyesült Államokból[19].

1973-ban lejárt a szerződése a Columbia Records-szal, ezért aláírt az Asylum Records-hoz. Az első lemeze náluk az év őszén jelent meg, Planet Waves címmel, a The Band kíséretében - az album legnépszerűbb száma a Forever Young volt. Közben a Columbia, mintegy alávágásképp azért, mert nem hosszabbított velük, kiadta a Dylan című lemezt, amelyen csak a stúdiófelvételek során rögzített anyagokból válogattak és adták ki - ez a lemez csúfosan megbukott.

Bob Dylan és a The Band 1974-ben[20]

1974 januárjában Dylan és a The Band negyven állomásos amerikai turnéra indultak, amelyhez kapcsolódóan megjelent a Before the Flood című koncertlemez is. Csalódott az Asylum Records-ban, mert a Planet Waves alig ment el hatszázezer példányban, ezért visszatért a Columbiához, akik újra kiadták az előző két lemezét is. A turné után Dylan és felesége kapcsolata megromlott. Az ebből származó élményeiből és érzéseiből megtöltött három jegyzetfüzetet ötletekkel, majd az azok alapján írt dalokból 1974 szeptemberében elkészült a Blood on the Tracks anyaga[21]. Azt azonban egyelőre még nem adta ki, és körülbelül felüket újra fel is vette Minneapolisban testvére, David Zimmerman segítségével. A végül 1975 elején megjelent album vegyes fogadtatásra lelt, csak később vált pozitív értékelésűvé. Ezt követte a The Band-del közösen jegyzett The Basement Tapes lemez.

1975-ben Hurricane című dalával állt ki a háromszoros gyilkosság miatt elítélt (és utóbb ártatlannak bizonyuló) ökölvívó, Rubin "Hurricane" Carter mellett. Több mint 8 perces hossza ellenére kislemezen is kiadta, és a Rolling Thunder Revue névre hallgató turnéja valamennyi álomásán elő is adta[22]. Ezen a turnéján több tucat vendégelőadó is fellépett vele, majd ennek végeztével 1976-ban megjelent Desire című lemeze. Ennek dalainak nagy része egyfajta utazó narrátor stílusban lett előadva, amelyhez az inspirációt Jacques Levy szolgáltatta. A turné 1976-os állomásairól egy dokumentumfilm és egy dupla lemez is készült, Hard Rain címmel.

Időközben filmrendezésre adta a fejét, Renaldo & Clara című filmje visszaemlékezésekből és koncertfelvételekből állt össze. A forgatókönyvet Sam Shepard írta, de valójában a történet legnagyobb része improvizáció volt. A végül csak 1978-ban bemutatott film lesújtó kritikákat kapott[23]. Ugyanebben az évben egy erősen megvágott változat is készült, amely inkább a koncertfelvételekre helyezte a hangsúlyt és a kritika is jobban fogadta. 1976 novemberében részt vett a The Band búcsúkoncertjén, 1978-ban pedig világkörüli turnéra indult. Tokiói koncertjeiről egy Bob Dylan at Budokan című koncertfelvétel is készült. Ugyanebben az évben sebtiben rögzített egy új lemezt is, Street-Legal címmel, amely elég rosszul szólt, és csak az 1999-es remastert követően javult fel a minősége.

Az 1970-es évek végén Dylan megtért evangélikus kereszténynek, és ez a zenei világára is rányomta a bélyegét[24]. Három albumot is készített, melyek a korabeli gospel stílusában lettek felvéve. Az első ezek közül az 1979-es Slow Train Coming volt, amelyet Mark Knopflerrel rögzített, az ahhoz készült Gotta Serve Somebody című dalért pedig Grammy-díjat kapott. Ebben az időszakban a régi dalait nem is játszotta a turnéi során. Megtérése nem volt túl népszerű egyes rajongók és zenészek körében sem. John Lennon nem sokkal a halála előtt rögzítette a Serve Yourself című dalt, amely egy válasz volt Dylannek.

Az 1980-as évek

[szerkesztés]

1980 végén "A Musical Retrospective" (Zenei visszatekintés) adott néhány koncertet, amelyeken több, az 1960-as években népszerű dalát újra elővette. Második keresztény ihletésű albuma, a Saved is ekkor jelent meg, vegyes fogadtatással. Harmadik ilyen lemeze, a Shot of Love 1981-ben jelent meg, amelyen azért már helyet kaptak nem vallásos témájú dalok is. A legismertebb dal róla a William Blake verse ihlette Every Grain of Sand volt[25].

Az 1980-as években készített Dylan-anyagok fogadtatása változó volt. Az 1983-as Infidels című lemezen ismét együtt dolgozott Mark Knopflerrel, a készült anyagból pedig nem minden fért fel a lemezre, több dalt csak később adott ki. 1984 júliusa és 1985 márciusa között vette fel az Empire Burlesque lemezt, majd közreműködött a USA for Africa We Are the World című dalának felvételén is[26]. Júliusban Keith Richards és Ronnie Wood kíséretében fellépett a philadelphiai Live Aid rendezvényen is, ahol a "Ballad of Hollis Brown" című dalt adta elő. Az ehhez fűzött kommentárja, miszerint reméli, hogy a befolyt pénz egy részéből az eladósodott farmereket támogatják (akikről a dal is szól) nagy felzúdulást váltott ki, mindenesetre Willie Nelson ennek hatására szervezte meg a Farm Aid koncertet, amelyet a későbbi évtizedekben is minden évben megrendeztek.

Dylan 1984-ben Barcelonában.

1985 októberében jelent meg a Biograph nevű kiadvány, benne 53 dallal, amelyek közül 18 addig kiadatlan volt[27]. 1986 áprilisában a rap műfajában is kipróbálta magát, Kurtis Blow Street Rock című számában, majd ugyanebben az évben megjelent a Knocked Out Louded című lemeze, három feldolgozással és három kollaborációval (Tom Petty, Sam Shepard, Carole Bayer Sager). Ez volt Dylan első olyan lemeze, amely a debütálásának a hetében nem jutott be a lemezeladási TOP50-be, és bár inkább negatív kritikák születtek róla[28], az ezen szereplő Brownsville Girl című, 11 perces dalt az egyik legjobb szerzeményének tartják.

1986-ban és 1987-ben a Tom Petty and the Heartbreakers zenekarral turnézott, 1987-ben pedig a Grateful Dead-del. Utóbbiakkal való fellépéseiről készült a Dylan & the Dead című koncertlemez 1989-ben, mely lesújtó kritikákat kapott[29]. 1988. június 7-én megkezdte a The Never Ending Tour nevű turnéját, amely a nevéhez méltóan évtizedeken keresztül tartott. Kísérője egy kicsi, alkalmanként változó tagságú zenekar volt. 1987-ben főszerepet kapott Richard Marquand Hearts of Fire című filmjében, amelyhez két új dalt is írt.

1988 januárjában Dylant beiktatták a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. Bruce Springsteen a nyitóbeszédben úgy fogalmazott, hogy ahogy Elvis felszabadította az emberi testet, úgy Bob Dylan az emberi szellemet[30]. Közben megjelent a Down in the Groove című lemeze, amely még a Knocked Out Louded-nél is rosszabbul teljesített. Ezután azonban váratlan sikerek következtek: ő, George Harrison, Jeff Lynne, Roy Orbison és Tom Petty megalapították a Traveling Wilburys nevű szupergruppot, melynek lemeze, a Traveling Wilburys Vol.1. az amerikai lemezeladási lista harmadik helyéig jutott. Orbison halála ellenére a többiek 1990-ben kiadtak egy újabb lemezt, Traveling Wilburys Vol.3. címmel. 1989-ben aztán végre egy sikeres szólóalbuma is megjelent, az Oh Mercy.

Az 1990-es évek

[szerkesztés]

A komoly hangvételű Oh Mercy után 1990-ben megjelent a vidám, egyszerű dalokat tartalmazó Under The Red Sky, amelyen olyan zenészek közreműködtek, mint George Harrison, Slash, David Crosby, Bruce Hornsby, Stevie Ray Vaughan, vagy épp Elton John. Az album gyengén fogyott és kemény kritikákat kapott. Ekkoriban újságcikkek jelentem meg arról, hogy ittas állapotban játszik a színpadon - ő határozottan visszautasította, hogy ennek bármilyen hatása lenne a zenéjére. 1991 februárjában Grammy-életműdíjat kapott, amely egybeesett az Öbölháború megindításával[31]. Dylan a Masters of War című dalát játszotta, abból azonban alig lehetett valamit érteni, és csak egy nagyon rövid köszönőbeszédet tartott, amelyben Samson Raphael Hirsch rabbitól idézett. 1992 októberében az első lemezének harmincadik évfordulójára úgynevezett Bobfestet tartottak a Madison Square Gardenben, számos sztárfellépővel. Az eseményről felvétel is készült, mely a The 30th Anniversary Concert Celebration címmel jelent meg.

A következő években Dylan fokozatosan visszatért a gyökereihez, és hagyományos folkzenét és bluest játszott. Az 1992-es Good As I Been to You és az 1993-as World Gone Wrong ennek jegyében jelentek meg, magát csak egy szál gitárral kísérve[32]. A Woodstock '94 nevű rendezvényen a Lone Pilgrim című 19. századi dal feldolgozását adta elő, nagy sikerrel. 1994-ben kétszer is szerepelt az MTV Unplugged című műsorban, amelyből megjelent egy azonos című lemez is, rajta egy 1962-es kiadatlan dallal, a John Brown-nal.

Egy behavazott minnesotai télen írt dalaival 1997 januárjában újra stúdióba vonult. A felvételek nem zajlottak jó hangulatban, zenei nézetkülönbségek mellett Dylan kórházba is került hisztoplazmózis okozta szívburokgyulladással. Emiatt lemondta az európai turnéhelyszíneket, bár csodával határos módon gyorsan felépült, sőt az év során az Eucharisztikus Világkongresszuson léphetett fel Bolognában, II. János Pál pápa és 200 ezer ember előtt. Szeptemberben a lemeze is megjelenhetett, Time Out of Mind címmel, és a nehézségek ellenére a közönség és a kritika is jól fogadta. A Cold Irons Bound című daláért Emmy-díjat kapott, ahogy a lemez is megkapta az év albuma elismerést[33].

A 2000-es évek

[szerkesztés]

2001-ben a Things Have Changes című daláért Oscar-díjat kapott (a Wonder Boys - Pokoli hétvége című filmben szerepelt)[34]. Love and Theft című albuma éppen 2001. szeptember 11-én jelent meg, melyet a turnézenekarával rögzített, Jack Frost produceri álnéven. A zenei paletta szélesebb skálán mozgott: hallható volt rajta rockabilly, swing, és dzsessz is[35]. Ezért a lemezért újabb Grammy-díjat kapott. A Wall Street Journal egy cikke miatt kisebb botrány is övezte a lemezt, azt állították ugyanis, hogy több dalszöveg megdöbbentő hasonlóságot mutat Szaga Dzsunicsi Egy jakuza vallomásai című könyvével. Ez valóban így is volt, az írónak azonban, aki egész addig nem is tudott a dologról, mindez nem volt ellenére, sőt el volt bűvölve[36].

2003-ban megjelent egy Gotta Serve Somebody: The Gospel Songs of Bob Dylan című lemez, amelyen Dylan keresztény zenei korszakának dalait adták elő különféle előadók. Ugyanebben az évben Az utolsó akkord című film egyik írója volt, Szergej Petrov álnéven, és ő is játszotta az egyik főszerepet, a sztároktól hemzsegő produkcióban. A film megosztotta a közönséget és a kritikát is, mert nehezen befogadható volt[37]. 2004-ben kiadta emlékiratai első kötetét (Chronicles: Volume One), amely furcsa módon három fejezetet is szentelt az 1961-es és 1962-es évnek New Yorkban, miközben teljesen kihagyta az 1960-as évek közepét, amely a sikerei csúcsa volt, emellett több oldalt is szentelt az 1970-es New Morning és az 1989-es Oh Mercy lemezeknek[38]. 2004 decemberében második helyezést ért el a New York Times listáján, és National Book Awardra jelölték. Sok kritika is érte ezt a művet, mert több helyről "plagizált", azaz merített a Time magazin cikkeiből, vagy épp Jack London novelláiból[39].

2005-ben A Bob Dylan-dosszié címmel dokumentumfilm készült az életéről, melyet Martin Scorsese rendezett, és amelyet az év szeptemberében mutatott be a BBC Two[40]. A cselekmény 1961-es New Yorkba érkezésénél kezdődik és 1966-ban, a motorbaleseténél végződik. 2006-ban az XM Satellite Radio műsorvezetője lett, ahol minden héten egy-egy adott témába vágó számot játszott[41]. A műsor száz adáson keresztül tartott és 2009 áprilisában ért véget[42]. Ugyancsak 2006-os Modern Times című albuma harminc év után ismét az amerikai lemezeladási lista élére került[43]. Az albumért és a Someday Baby című számért Dylan Grammy-díjat kapott. A lemez megjelenésének napján az iTunes egy gyűjteményben tette elérhetővé az összes dalát (773 szám), köztük 42 ritka vagy épp ki nem adott dallal[44]. 2007-ben egy háromlemezes életműválogatás jelent meg, szimplán csak Dylan címmel[45]. Ebben az időszakban reklámokban is szerepelt: 2004-ben a Victoria's Secret[46], 2007-ben a Cadillac[47], 2009-ben a Super Bowl XLIII reklámszünetében is sugárzott Pepsi-reklámban szerepelt[48]. 2008-ban The Bootleg Series Vol. 8: Tell Tale Signs címmel jelent meg egy dupla (egyes kiadványokban tripla) CD és egy 150 oldalas könyv egybecsomagolva, melyen az 1989 óta kiadott dalainak élő változata vagy alternatív stúdiófelvétele volt hallható[49].

2009-ben jelent meg következő, Together Through Life című lemeze. Eredetileg csak egyetlen dal (Life Is Hard) készült volna el a My Own Long Song című filmhez, de a beinduló munkafolyamatnak végül egy egész lemez lett az eredménye[50]. A lemez megjelenésekor a Billboard lista élén nyitott, így az akkor 67 éves Dylan volt a legidősebb előadó, akivel valaha ilyen történt[51]. 2009-ben megjelent saját karácsonyi albuma, a Christmas in the Heart is, melynek bevételeit jótékony célokra ajánlotta fel[52].

A 2010-es évek

[szerkesztés]
Bob Dylan 2012-ben megkapja Barack Obama elnöktől a Medal of Freedom kitüntetést[53]

2010-ben The Witmark Demos címmel jelentek meg egészen korai demófelvételei, az 1962-64 közti időszakból[54]. Ugyanebben az évben első nyolc albuma az eredeti, monó keverésben újra megjelent. 2011 áprilisában adták ki a Bob Dylan in Concert – Brandeis University 1963 című kiadványt. Ez egy élő felvétel volt, melyet 1963. május 10-én rögzítettek a Brandeis Universityn, és egy archívum mélyéről került elő[55]. Hetvenedik születésnapja alkalmából tanulmányokat adtak ki[56].

2012-ben megjelent Tempest című albuma[57], amelynek a címadó dala egy 14 perces opus a Titanic elsüllyedéséről, de Roll On John címmel megemlékezett John Lennonról is. 2013-ban Another Self Portrait címmel jelent meg egy válogatás az 1969 és 1971 között rögzített demóiból, mely dalok közt voltak azidáig kiadatlanok is, valamint egy koncertfellépés az 1969-es Isle of Wight fesztiválon[58]. A Columbia Records eközben kiadta a Bob Dylan: Complete Album Collection: Vol. One című 47 CD-ből álló kiadványt, amelyre felkerült az addigi összes (35) stúdiólemeze, hat koncertlemeze, és egy lemezre még albumra nem került dalok is jutottak[59]. 2013. november 13-án a Francia Köztársaság Becsületrendjével tüntették ki.

2016. október 13-án megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint új költői kifejezésekkel gazdagította az amerikai dalkincset.[60] Dylan először semmit nem reagált a kitüntetésére, pedig több koncertet is tartott a hír bejelentése óta, de azokon sem adott hangot a véleményének, és a Nobel-bizottság sem tudta sehogy elérni, ezért az is kétségessé vált, hogy egyáltalán elmegy e a díjátadó ceremóniára, a Svéd Királyi Akadémia egyik tagja pedig arrogánsnak nevezte Dylant, amiért hallgat a Nobel-díjáról.[61] Dylan aztán október 29-én mégis megszólalt, ahol a hír okozta „megdöbbenésével és meghatódottságával” indokolta addigi hallgatását, majd hozzátette, hogy „abszolút részt kíván venni az átadáson, ha ez egyáltalán lehetséges”.[62] Az előzmények ismeretében egyes vélemények szerint azonban az sem volt kizárt, hogy mégsem vesz részt rajta.[63] November 16-ra kiderült, hogy valóban nem vesz részt az átadási ceremónián, miután tudatta az akadémiával, hogy „szerette volna személyesen átvenni a Nobel-díjat, de más kötelezettségei sajnos nem teszik ezt lehetővé, ugyanakkor rendkívül megtisztelőnek tartja a kitüntetést.”[64] Az akadémia viszont kikötötte, hogy Dylannek Nobel-beszédet kell valamikor az átadást követő fél éven belül tartania, különben visszavehetik a díjat, ez ugyanis a díjátadás feltétele.[65] A rendezvényen végül barátja, Patti Smith énekesnő lépett fel, aki Dylan A Hard Rain's A-Gonna Fall című dalát adta elő, melybe bele is zavarodott, állítása szerint a meghatódottságtól, majd az Egyesült Államok svédországi nagykövete felolvasta Dylan köszönőlevelét is.[66]

Diszkográfia, filmek, könyvek

[szerkesztés]
Bővebben: Bob Dylan-diszkográfia
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Zenekara

[szerkesztés]
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Álnevei

[szerkesztés]
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Magyarul megjelent kötetei

[szerkesztés]
  • Bob Dylan: Mit fúj a szél – Blowin’ in the Wind; ford. Barna Imre; Árkádia Könyvklub, Bp., 1989 (magyar-angol nyelven)
  • Vadpartok. Rock-poézis Göbölyös N. László válogatásában és magyarításában; Revelation, Bp., 1994
  • Bob Dylan: Krónikák. Első kötet, ford. Révbíró Tamás, Park, Bp., 2005, ISBN 963-530-242-8
  • Bob Dylan: Lyrics–Dalok 1962–2001; ford. Barna Imre; Európa, Bp., 2006 (magyar-angol nyelven), ISBN 9630777363
  • Bob Dylan: Interjúk; szerk. Jonathan Cott, ford. Baló András Márton; Cartaphilus, Bp., 2009 (Legendák élve vagy halva)
  • Lyrics / Dalok; vál., ford. Barna Imre; Európa, Bp., 2017
  • A modern dal filozófiája; ford. Falcsik Mari; Helikon, Budapest, 2023

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ https://www.startribune.com/the-original-girl-from-the-north-country-bob-dylan-s-high-school-sweetheart-has-died/470716473/
  2. ↑ https://www.biography.com/people/bob-dylan-9283052. (Hozzáférés: 2018. december 11.)
  3. ↑ https://www.dailymail.co.uk/news/article-2749670/Bob-Dylan-refused-marry-Joan-Baez-couldn-t-control-shunned-lesbian-daughter-Desiree-tried-roll-joint-Beatles-passed-drunk-reveals-blockbuster-book-best-pal.html
  4. ↑ nobelprize.org – The Nobel Prize in Literature for 2016 is awarded to Bob Dylan (angol nyelven). © Nobel Media AB 2016, 2016. október 13. (Hozzáférés: 2016. október 13.)
  5. ↑ Dylan sang "Blowin’ in the Wind" at the Washington D.C. concert, January 20, 1986, which marked the inauguration of Martin Luther King Day. Gray (2006) pp. 63–64.
  6. ↑ „Dylan 'reveals origin of anthem'”, BBC News, 2004. április 11. (Hozzáférés: 2009. február 6.) 
  7. ↑ Marcus 2005, pp. 6–8
  8. ↑ New York and the American Folk Music Revival, popmatters.com
  9. ↑ Marek Breiger: Bob Dylan: Reconciliation and Atonement Dylan as a Family Man in “Chronicles” Archiválva 2014. augusztus 5-i dátummal a Wayback Machine-ben, jewishcurrents.org
  10. ↑ Down the Highway The Life of Bob Dylan By HOWARD SOUNES, nytimes.com
  11. ↑ Bob Dylan II Portrait Bleistift/ pencil 2011. [2016. március 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 15.)
  12. ↑ Remembering Bob Dylan's Infamous 'Judas' Show Archiválva 2016. október 18-i dátummal a Wayback Machine-ben, rollingstone.com
  13. ↑ Eat the Document (1972), imdb.com
  14. ↑ Ford, Mark. „Bob Dylan: Writings 1968-2010 by Greil Marcus – review”, The Guardian, 2011. május 15. (Hozzáférés: 2025. október 22.) (brit angol nyelvű) 
  15. ↑ Robert Christgau: CG: Bob Dylan. www.robertchristgau.com. (Hozzáférés: 2025. október 22.)
  16. ↑ „Bob Dylan’s First Musical Had a Devil of a Time (Published 2020)”, 2020. november 3. (Hozzáférés: 2025. október 22.) (amerikai angol nyelvű) 
  17. ↑ Tarantula | The Official Bob Dylan Site. www.bobdylan.com. (Hozzáférés: 2025. október 22.)
  18. ↑ N. „Dylan's Legacy Keeps Growing, Cover By Cover”, NPR, 2007. június 26. (Hozzáférés: 2025. október 22.) (angol nyelvű) 
  19. ↑ Usher, Shaun: Letters of Note | Shaun Usher | Substack (angol nyelven). news.lettersofnote.com. (Hozzáférés: 2025. október 22.)
  20. ↑ Still On The Road: 1974 Tour of America with The Band, bjorner.com
  21. ↑ Bob Dylan's Three "Blood On The Tracks" Notebooks: Not Just Red - No Depression (angol nyelven). No Depression: Roots Music and Culture Journalism, 2018. december 31. (Hozzáférés: 2025. október 22.)
  22. ↑ Still On The Road - Song Index H 1956-2016. www.bjorner.com. [2018. november 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. október 22.)
  23. ↑ „'Renaldo and Clara,' Film by Bob Dylan:Rolling Thunder (Published 1978)”, 1978. január 26. (Hozzáférés: 2025. október 22.) (angol nyelvű) 
  24. ↑ OUPblog: The year Bob Dylan was born again: a timeline (angol nyelven). OUPblog, 2017. január 21. (Hozzáférés: 2025. október 22.)
  25. ↑ Costello, Elvis: Elvis Costello’s 500 Must-Have Albums, from Rap to Classical (amerikai angol nyelven). Vanity Fair, 2013. augusztus 26. (Hozzáférés: 2025. október 30.)
  26. ↑ Solomon, Dan. „Steven Van Zandt Tells The Story Of “Sun City” And Fighting Apartheid In South Africa”, Fast Company, 2013. december 13.. [2024. szeptember 19-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2025. október 30.) (amerikai angol nyelvű) 
  27. ↑ „Biograph - Bob Dylan | Album | AllMusic” (angol nyelven). (Hozzáférés: 2025. október 30.) 
  28. ↑ „Knocked Out Loaded - Bob Dylan | Album | AllMusic” (angol nyelven). (Hozzáférés: 2025. október 30.) 
  29. ↑ „Dylan & the Dead - Bob Dylan, Grateful Dead | ... | AllMusic” (angol nyelven). (Hozzáférés: 2025. október 30.) 
  30. ↑ Bob Dylan (amerikai angol nyelven). Rock & Roll Hall of Fame. (Hozzáférés: 2025. október 30.)
  31. ↑ Greene, Andy: Bob Dylan Before the Nobel: 12 Times He Publicly Accepted an Honor (amerikai angol nyelven). Rolling Stone, 2016. november 18. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  32. ↑ „World Gone Wrong - Bob Dylan | Album | AllMusic” (angol nyelven). (Hozzáférés: 2025. november 25.) 
  33. ↑ Docx, Edward. „Beyond Mr Tambourine Man: 80 Bob Dylan songs everyone should know”, The Guardian, 2021. május 22. (Hozzáférés: 2025. november 25.) (brit angol nyelvű) 
  34. ↑ Results Page - Academy Awards® Database - AMPAS (angol nyelven). awardsdatabase.oscars.org. [2014. április 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  35. ↑ Love and Theft | Music Review | Entertainment Weekly. www.ew.com. [2008. október 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  36. ↑ Did Bob Dylan Lift Lines From Dr. Saga? Don't Think Twice, It's All Right. www.csudh.edu. [2008. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  37. ↑ Masked and Anonymous critic reviews (angol nyelven). www.metacritic.com. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  38. ↑ „So You Thought You Knew Dylan? Hah! (Published 2004)”, 2004. október 5. (Hozzáférés: 2025. november 25.) (angol nyelvű) 
  39. ↑ Bob Dylan and the Matter of TIME (angol nyelven). (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  40. ↑ cofresi, diana (2006. június 29.). „Bob Dylan ~ About No Direction Home: Bob Dylan, directed by Martin Scorsese | American Masters | PBS” (amerikai angol nyelven). (Hozzáférés: 2025. november 25.) 
  41. ↑ BBC Radio 6 Music - Theme Time Radio Hour with Bob Dylan (brit angol nyelven). BBC. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  42. ↑ http://www.nydailynews.com/entertainment/tv-movies/bob-dylan-theme-time-radio-hour-time-article-1.363652
  43. ↑ NME.COM: Dylan gets first US number one for 30 years | NME.COM (brit angol nyelven). NME.COM. [2016. szeptember 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  44. ↑ Get the box set with 'one push of a button' - USATODAY.com. usatoday30.usatoday.com. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  45. ↑ DYLAN :: THE ALBUM. www.dylan07.com. [2008. október 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  46. ↑ Stevenson, Seth. „Tangled Up in Boobs”, Slate, 2004. április 12. (Hozzáférés: 2025. november 25.) (amerikai angol nyelvű) 
  47. ↑ Bob Dylan and Cadillac (angol nyelven). www.xmradio.com. [2008. március 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  48. ↑ Michaels, Sean. „Bob Dylan to appear with Will.I.Am in Pepsi advertisement”, The Guardian, 2009. január 30. (Hozzáférés: 2025. november 25.) (brit angol nyelvű) 
  49. ↑ Bob Dylan reveals many facets on 'Tell Tale Signs' - USATODAY.com. usatoday30.usatoday.com. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  50. ↑ Bob Dylan Talks About His New Record with Bill Flanagan | Bob Dylan (angol nyelven). www.bobdylan.com. [2011. április 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  51. ↑ Caulfield, Keith: Bob Dylan Bows Atop Billboard 200 (amerikai angol nyelven). Billboard, 2009. május 6. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  52. ↑ Lake, Howard: CAFAmerica to distribute royalities from Bob Dylan's Christmas album to Crisis (angol nyelven). UK Fundraising, 2009. december 14. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  53. ↑ Bob Dylan Awarded Medal of Freedom From 'Big Fan' Obama, billboard.com
  54. ↑ Caligiuri, Jim: Phases & Stages (amerikai angol nyelven). The Austin Chronicle, 2010. december 31. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  55. ↑ "Bob Dylan In Concert - Brandeis University 1963" Now Available (angol nyelven). The Official Bob Dylan Site. [2015. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  56. ↑ Topping, Alexandra. „Bob Dylan at 70: fans celebrate but interview tapes reveal a dark episode”, The Guardian, 2011. május 23. (Hozzáférés: 2025. november 25.) (brit angol nyelvű) 
  57. ↑ 'Tempest' and Bob Dylan's voice for the ages (amerikai angol nyelven). Los Angeles Times, 2012. szeptember 10. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  58. ↑ http://www.expectingrain.com/abc/Another_Self_Portrait_Press_Release.pdf
  59. ↑ NME: Bob Dylan to release huge, career-spanning box set (brit angol nyelven). NME, 2013. szeptember 26. (Hozzáférés: 2025. november 25.)
  60. ↑ Nobel-díj – Bob Dylan kapja az irodalmi elismerést, irodalmijelen.hu
  61. ↑ A Svéd Királyi Akadémia egyik tagja szerint Bob Dylan arrogáns, amiért hallgat a Nobel-díjáról 444.hu, 2016. október 21.
  62. ↑ World exclusive: Bob Dylan - I'll be at the Nobel Prize ceremony... if I can Telegraph, 2016. október 29.
  63. ↑ Dylan megint a bolondját járatja a világgal Magyar Narancs, 2016. október 29.
  64. ↑ Bob Dylan bejelentette, nem megy el a Nobel-díj-átadóra hvg, 2016. november 16.
  65. ↑ Bob Dylan sajnos pont nem ér rá, amikor a Nobel-díjat osztják Magyar Narancs, 2016. november 16.
  66. ↑ Patti Smith könnyekig hatotta a Nobel-díjátadó közönségét Dylan-feldolgozásával hvg, 2016. december 11.

Források

[szerkesztés]
  • Barna Imre: Bob Dylan. Regény; Zeneműkiadó, Bp., 1986, ISBN 9633306175
  • Michael Gray: The Bob Dylan Encyclopedia, 2006
  • Bob Dylan: Interjúk; szerk. Jonathan Cott, ford. Baló András Márton; Cartaphilus, Bp., 2009 (Legendák élve vagy halva)
  • "Én egy margarétában is meglátom Istent"; in: ...aki bop-ot fogott...; szerzői, s. l., s. a.
  • David Kinney: The Dylanologists: Adventures in the Land of Bob, Simon & Schuster, 2015, ISBN 9781451626933
  • Oliver Trager: Keys to the Rain: The Definitive Bob Dylan Encyclopedia, Billboard Books, 2004, ISBN 9780823079742

További információk

[szerkesztés]
Fájl:Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Bob Dylan témában.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Bob_Dylan&oldid=28643953”