Vorszkla menti csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Vorszklai csata szócikkből átirányítva)
Vorszkla menti csata
Konfliktus Timur–Toktamis háború
Időpont 1399. augusztus 12.
Helyszín a Vorszkla partján, az oroszországi oldalon
Eredmény Döntő tatár győzelem
Szemben álló felek
Flag of Golden Horde-2-.gif Toktamis tatár hívei
Vytis COA Lithuania.Codex Bergshammar.png Litván Nagyfejedelemség
Teutonic order COA drawing.png Német Lovagrend
Havasalföld címere.PNG Havasalföld
Herb Rzeczypospolitej Polskiej.PNG Lengyel Királyság
Coat of arms of Moldavia.svg Moldva
 Arany Horda
 Fehér Horda
Parancsnokok
Flag of Golden Horde-2-.gif Toktamis kán
COA of Gediminaičiai dynasty Lithuania.svg Nagy Vitold
Den tyske ordens skjold.svg Hanus német lovag †
Icone Moldavie.gif I. István moldvai fejedelem †
Flag of Golden Horde-2-.gif Edigü
Flag of Golden Horde-2-.gif Temür Kutlug kán
Szemben álló erők
Kb. 40 000 fő Kb. 50 000 lovas
Veszteségek
kb. 15-20 000 halott kb. 5-6 000 halott
é. sz. 48° 54′ 15″, k. h. 34° 07′ 18″Koordináták: é. sz. 48° 54′ 15″, k. h. 34° 07′ 18″

A Vorszkla menti csata (lengyelül Bitwa nad Worsklą, oroszul Битва на Ворскле, litvánul Vorsklos mūšis, ukránul Битва на Ворсклі, fehéroroszul Бітва на Ворскле) Toktamis elűzött tatár kán és támogatója Nagy Vitold litván nagyfejedelem, valamint a Timur Lenk Toktamis feletti győzelme után hatalomra került Timur Kutlug (1395-1400) között lezajlott csata a Dnyeper egyik mellékfolyója, a Vorszkla mellett, 1399. augusztus 12-én, amely az Arany Horda győzelmével ért véget. A vereség hatására Vitold le kellett tenni Toktamis támogatásáról és keletre tervezett terjeszkedéseiről.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Belső-Ázsiában hatalmi harc bontakozott ki Timur Lenk (Sánta Timur vagy Tamerlan), a szamarkandi emír és Toktamis, az Arany Horda kánja (1377-1395) között, amelyből előbbi fél került ki győztesen. Timur és Toktamis kezdetben szövetségesek voltak, mivel Toktamis Timur segítségével került hatalomra. Azonban az 1390-es években kétszer is megtámadta Timur Lenket, aki az első árulását még megbocsátotta, de a második után Toktamisnak menekülnie kellett. Nyugatnak, Litvániába menekült, Nagy Vitoldhoz, akinek segítségét kérte Timur Kutlug ellen, aki időközben átvette a hatalmat az Arany Horda felett. A litvánoknak megígérte, hogy a katonai támogatásért cserébe néhány orosz területet elcsatolhatnak az Arany Horda birodalmából.
Toktamis nem először fordult segítségért ide. 1393-ban már kérte Lengyelországot és Litvániát, hogy támadják meg Timur Lenket.

Előkészületek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vitold az expedícióhoz szintén igénybe vett külföldi segítséget. Támogatást kért a Német Lovagrendtől (mellyel ezidőtájt igencsak jó viszonyban volt a lengyelek rovására), rokonától, II. Ulászló lengyel királytól, a moldvai és havasalföldi vajdától, valamint csatába szólította tatár és orosz (fehérorosz, orosz, ukrán) hűbéreseit. A vele vazallusi viszonyban álló I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem és néhány tatár fejedelem viszont nem küldött csapatokat.
Vitoldnak az előző években már voltak más hadjáratai is a tatár területekre. 1397 és 1399 között a krími tatárok ellen hadakozott, s ekkor részben foglyokból, részben önkéntesekből álló tatár csoportokat telepített le Litvánia és Fehéroroszország vidékein, akiket ezentúl lipekeknek neveztek, s ezek is részt vettek az Arany Horda elleni háborúban.

Vitold a hadjárathoz IX. Bonifác pápa áldását is kérte, amelyet a pogány tatárok ellen kereszteshadjárat szánt. A pápa ezt megadta és 1399. májusában kinyilatkoztatta az áldást. Politikailag fontos szerepe volt ennek, mert Litvánia csak 1387 óta vette fel a nyugati rítusú kereszténységet, s egy ilyen hadjárattal a presztízsét növelhette Vitold.

A csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyesült litván, román, lengyel, német, tatár, orosz, ukrán és fehérorosz csapatok augusztus 5-én hatoltak be Oroszországba a Vorszkla mentén. A haderő állítólag 40 ezer embert számlált, a tatároké 50 ezret (nem tekinthető pontos számadatnak), azonkívül tüzérségi fegyverekkel és harci szekerekkel is el volt látva, ami miatt az Arany Horda serege nem mert ütközetbe bocsátkozni Vitolddal, bár ez a mai források szerint elég valószínűtlen, mert a tíz évvel korábbi grünwaldi csatában sem használhattak tűzfegyvereket a lengyelek és litvánok, sem a német lovagok.
Mikor a két haderő összetalálkozott, Timur, hogy húzza az időt, három nap tűzszünetet kért, s tárgyalásokat folytatott Vitolddal a lehetséges meghódolásról. Valójában Edigü további erősítésekkel igyekezett Timur segítségére.

Vitold terve az volt, hogy szekérvár mögül felőrli a tatárokat. Mellesleg ez a harcmodor Csehországban, német területeken és Havasalföldön is elterjedt volt. Kelet-Európában kifejezetten a lovas nomád tatárok ellen használták. A havasalföldieknek eredményesen működő gyalogságuk volt, ezért rájuk is számított Vitold.

A tárgyalások eredménytelenül zárultak, sőt Vitold állítólag felbőszült Timur kijelentésén, mivel az követelt magának hatalmat Litvániában. A csata kezdetén Timur színlelt támadást intézett a szekérvár ellen, majd hirtelen visszavonult. Erre a litvánok utánuk eredtek, s mikor már elég távol került a szekérvártól, a beérkező Fehér Horda egységei a hátukba kerültek és bekerítették Vitold csapatait.
Toktamis Vitold vereségét látva sebtiben elmenekült a csatából, míg a litván lovasságot a tatárok nyílzáporral módszeresen lekaszálták. Toktamis kivonulása miatt a szekérvárban is zavar támadt, ezt felhasználva a tatárok nekivették magukat, s nyomukba szerteszét menekültek az oroszok, havasalföldiek, lengyelek és németek katonái.

A veszteségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vitoldnak nagy nehézségek árán sikerült elmenekülnie a csatából, ahol ő és szövetségesei a lengyel források szerint 15-20 ezer embert vesztettek. Két unokatestvére, Demeter és András (Algirdas litván nagyfejedelem unokái), valamint a háborúban résztvevő I. István moldvai vajda és két testvére is holtan maradt a csatatéren, velük együtt a Német Lovagrend 11 tagja és vezérük, Hanus lovag, s társa, Tamás. A Vitold mellett harcoló 50 szláv hercegből 20 lelte még halálát a harcban. A tatárok úgy 5-6 ezer halottal számolhattak.

A tatárok a győzelem után nyomba betörtek litván területre és egészen Kijevig dúlták az országot. A Toktamis elleni harcokban még két alkalommal (1407, 1408) vezettek hadjáratot Vitold földjeire, mivel Toktamis sok esetben ukrán területen keresett menedéket.

A következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vitold Vorszkla melletti veresége miatt elszállt annak a lehetősége egyebek közt, hogy a krími kánságot uralma alá hajtva kijáratot szerez a Fekete-tengerre, de szerencséje is volt egyúttal, mert az Arany Horda megtehette volna, hogy Ukrajnát és Moldvát az uralma alá vonja, de nem tették meg, mivel Timur fontosabbnak tartotta a Toktamis elleni harcot, mint a litván fejedelem megtörését.
A vereség után Litvániában belpolitikai bonyodalmak keletkeztek, mert Vitold Moszkva ellen akart hadjáratot indítani, amiért az nem támogatta őt, de ebbe Novgorod és Pszkov (ahol szintén Vitold rokonai ültek) nem ment bele.

Vitold ráadásul eddigi szövetségesével, a Német Lovagrenddel is szembekerült, ami arra késztette, hogy feladja korábbi politikáját és ne harcoljon unokatestvére, a lengyel király ellen. A 15. század elején Litvánia és Lengyelország viszonya stabilizálódott, s végül egyesült erővel léphettek fel a Német Lovagrend ellen.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]