Vándorpartfutó
 |
||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 |
||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||
Nem fenyegetett       |
||||||||||||||
| Magyarországon védett Eszmei érték: 10 000 Ft |
||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
|
||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||
| Ereunetes melanotos (Vieillot, 1819) |
||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||
|
Erolia melanotos |
||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Vándorpartfutó témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Vándorpartfutó témájú médiaállományokat. |
A vándorpartfutó (Ereunetes melanotos) a lilealakúak rendjébe, ezen belül a szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozó faj.
Besorolásuk vitatott, egyes rendszertani munkák a Calidris nembe sorolják Calidris alba néven.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Elterjedése
Észak-Amerika és Szibéria tundráin fészkel. Az amerikai populáció Dél-Amerikába, az Ázsiai Afrikába vonul. Kóborlásai során eljut Európába is.
[szerkesztés] Megjelenése
Mérete hasonló, mint a hazánkban jelentős számban átvonuló havasi partfutóé, amelynek csapataival rendszerint átvonul nálunk. Megkülönböztetése a gyakorlott megfigyelők számára aránylag könnyű. Csőre majdnem egyenes, hossza kb. a fej hosszával megegyező (a havasi partfutóé sokkal hosszabb és határozottan lefelé hajlik), töve sárgás színű, akárcsak a lába. Jellegzetes a begy sűrűn, sötéten vonalkázott mintázata, amely éles határvonallal válik el a has hófehér színétől. A háton a több partfutó fajra is jellemző 'V' alakú mintázat van, farkcsíkja osztott.
[szerkesztés] Életmódja, szaporodása
A költőterületre érkezése után a hím hozzákezd a násztevékenységhez. Amikor a hó elolvad és a tundrát borító mohaszőnyeg 5-7 cm mélységig felenged, elfoglalja revírjét. Az intenzív revírtartás és udvarlás június közepére esik. A fészek helyét a tojó választja ki. Ez rendszerint a tőzegmohalápon a mohával és a fűvel borított rész határzónájában van. Magát a fészket, amely fűszálakból, nyír- és fűzlevelekből épít, rendszerint egy nagyobb fűcsomó tavalyi ráhajló levelei rejtik el. A földön fészkelő fajokra jellemző módon rejtőszínű és mintázatú 4 tojását délebbi költőterületein június elején, az északi részeken inkább június második felében rakja le. A kotlás 21-23 napig tart, a fiókák ugyanennyi idő alatt fejlődnek röpképessé.
[szerkesztés] Vonulása
Az észak szibériai populációk telelőterülete Dél-Amerikában, kisebb részben Ausztráliában van, ahová délkeleti irányban jutnak el, így valószínűtlen, hogy a nálunk felbukkanó egyedek innen származnak. Ismert, hogy a faj a leggyakoribb Észak-Amerikában fészkelő faj, amely Európában megjelenik.
Az észak-amerikai partimadárfajok őszi vonulási stratégiáit elemezve nyilvánvalóvá vált, hogy az Európában – főleg a Brit-szigeteken – leggyakrabban előforduló észak-amerikai partimadarak azok közül azok a fajok közül kerülnek ki, amelyek Észak-Amerika távoli északi, északnyugati tájain fészkelnek, és vonulásuk első szakaszában Észak-Amerikán belül határozott délkeleti (keleti-délkeleti) a vonulásuk irányultsága, e madarak egy része az atlanti partokra kiérve továbbsodródik (repül) a tenger fölé, ahonnan az észak-atlanti ciklonok felkapják és északkeleti irányba elsodorják őket a Brit-szigetek délnyugati részeire. E madarak további amerikai vonulási útjával kapcsolatban kézenfekvő lenne az a feltételezés, hogy Észak-Amerika keleti partjait elérvén a vonulásuk kezdetén délkeleti irányba vonuló madaraknak déli, délnyugati irányba kell fordulniuk, hogy a kontinens keleti partjai mentén, majd a Nagy- és a Kis-Antillákon át eljussanak dél-amerikai telelőterületeikre. Nyilvánvaló, hogy sok madárfaj esetében ez tényleg így is van. Feltűnő volt azonban, hogy az Európában felbukkanó észak-amerikai partimadárfajok Észak-Amerika keleti partjai mentén is meglehetősen ritkák, így felmerült a kérdés, hogy vajon milyen útvonalon jutnak el a telelőterületekre. A kutatások kiderítették, hogy ezek a fajok az őszi vonulás során Észak-Amerika keleti partjairól folyamatos repüléssel három-négy nap alatt elérik Dél-Amerika északi partjait, mégpedig úgy, hogy közben nem a szárazföld felett vonulnak, hanem mélyen kisodródnak az Atlanti-óceán fölé. Az Atlanti-óceánnak az északi félteke 30. és 60. szélességi köre közötti északi részén – az ún. „nagy földi légkörzés” egyik elemeként – tartós északnyugati szelek fújnak, és itt alakulnak ki – az őszi időszakban szinte folyamatosan – azok a mérsékelt égövi ciklonok, amelyek kelet felé mozogva elérik Nyugat-Európát.
A vonulás főleg a hidegfrontok átvonulása után erőteljes, amikor a már említett erős északnyugati hátszéllel haladhatnak a madarak (ami a repülés nagy energiaszükségletét tekintve jelentős energiamegtakarítással jár). A vonulás irányultsága kezdetben déli, illetve délkeleti. Az Észak-Amerika keleti partjai mentén különböző szigetekről, hajókról és tengeri fúrótornyokról végzett radarmegfigyelések alapján a kutatók kiderítették, hogy az északnyugati hátszéllel délkeleti irányba repülő madarak az Atlanti-óceán fölött a 25-30. északi szélességi körök tájékán nyugat-délnyugati irányba fordulnak és a 30. szélességi kör és az Egyenlítő között fújó északkeleti-keleti passzátszelek segítségével érik el a dél-amerikai partokat. Előfordulhat, hogy az induláskor vagy az óceán fölött a madarak túlságosan közel kerülnek egy mérsékelt övi ciklon alacsony nyomású központjához, s mivel itt a szél a ciklon belseje felé fúj, lehetséges, hogy nem tudják elhagyni azt, s a nyugatról keletre mozgó ciklonnal együtt elérik Európa partjait. megfelelően – keleti irányban átsodorja őket az Atlanti-óceán fölött. Természetesen az óceán fölé kisodródott, elfáradt madarak egy része a tengerbe hullik és elpusztul (az énekesmadarak nyilván nagyobb arányban, mint a parti- és más vízimadarak), csak néhányuk ér el Európába.
Míg Észak-Amerika keleti partjairól a fent említett stratégiát követő partimadarak délkeleti irányban, addig az énekesmadarak inkább déli-délnyugati irányban repülnek, ami azért alakulhatott így, mert az énekesmadarak délkeleti irányban az óceán fölé kisodródva és ott elfáradva vagy viharba kerülve menthetetlenül elpusztulnak, míg a partimadarak esetében a vízre szállás nem jelenti feltétlenül az egyed végzetét.
[szerkesztés] Magyarországi előfordulása
Európában és hazánkban is a leggyakoribb transzatlantikus kóborló partimadárfaj. Nagy-Britanniában 1958 és 1992 között 1760 adata volt (csak 1984-ben százötven előfordulása vált ismertté). Európában többnyire fiatal madarak jelennek meg az őszi időszakban (szeptember és október eleje), de minden hónapban előfordult már. Magyarországon eddig mintegy ötven előfordulása ismert. A madarak nagyrészt (az esetek 88%-ában) magányosan mutatkoztak, de egy esetben (2%) három, négy alkalommal (9%) pedig két-két példány volt együtt. A madarakat mindig megfigyelték, érdekesség, hogy 1999. október 10-én két vándorpartfutót egyszerre sikerült befogni és meggyűrűzni (de ezeket is látták már a befogás előtt), majd 2007 szeptemberében ugyanitt ismét három példányt gyűrűztek. Negyvenhárom előfordulási adat közül tizennyolc (42%) a Tiszántúlról, tizenhárom a Duna–Tisza közéről (30%), tizenkettő (28%) pedig a Dunántúlról származik. A Tiszántúlon jellemző előfordulási helyei az alföldi halastavak, különösen a Hortobágy térsége, a Duna–Tisza közén a dél-alföldi halastavak és a kiskunsági tavak (de a hatvani cukorgyári ülepítőkön is megfigyelték), a Dunántúlon pedig a Fertő keleti részén lévő élőhely-rekonstrukciós területen került többször elő (de a Dunántúlon megfigyelték a Ferencmajori-halastavakon, a Kis-Balatonon, a Balaton partján, a Rétszilasi-halastavakon és Dinnyésen is). Megfigyelései az utóbbi években gyakoribbá váltak.
[szerkesztés] Források
- Wildertrack rendszerbesorolása szerint Ereunetes melanotos
- Hadarics Tibor (2006): Új madárfajok Magyarország faunájában a Magyar Madártani Egyesület 1974-es megalakulása óta. Szakdolgozat, ELTE Budapest.
