Tekerőlant

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tekerőlant
Hurdy-Gurdy.jpg

Más nyelveken
angol: hurdy gurdy
német: Drehleier
francia: vielle à roue
olasz: ghironda
spanyol: zanfonía
Besorolás
Kordofon
Vonós
Billentyűs
Rokon hangszerek Nyckelharpa
Hangszerjátékos tekerős

A tekerőlant (tekerő, nyekerő, szentlélekmuzsika, kolduslant, forgólant) olyan vonós hangszer, mely a középkorbangyakran csendült fel templomokban, a XVIII. századig még főurak, arisztokraták is muzsikáltak rajta. Népszerűségére jellemző, hogy számtalan kismester és neves zeneszerző - köztük Antonio Vivaldi, Leopold és Wolfgang Amadeus Mozart - is írtak erre a hangszerre műveket.[1] A dallamhúrját és kísérőhúrjait a játékos a begyantázott fakorongot forgatva egyidejűleg hozza rezgésbe, miközben másik kezével a billentyűket benyomva, az érintőket („kottákat”) nyomva a húrra – annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva – játssza a dallamot. Jellegzetes hangzást adnak az állandóan megszólaló kísérőhúrok (burdonhúrok), és a tekerőlant sajátos ritmushangjai, a reccsentő hangok is, melyek által a zenei hangsúlyozás, a dallam ritmusa is kiemelhető.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hívták „organistrumnak” az állandóan zengő burdonhúrok orgánumáról, volt a neve „forgatólant”, főképp francia területeken, de talán legérdekesebb a „symphonia” név, ami összhangzást jelent. A nyenyere, nyekerő megnevezéseket részben nem is ismerték, részben csúfnévnek tartották. E szó használata komoly sértésnek számít, olyannyira, hogy a játékos a muzsikát akár abba is hagyta, ha nyenyerézést, nyenyergészést emlegettek.[2]

Történeti áttekintés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 10. századtól egész Európában elterjedt, akkoriban kifejezetten arisztokratikus hangszer volt. A tekerőlant legkorábbi ábrázolása a spanyol soriai S. Domingo templom egyik portálszobrán látható, nagyjából az 1150-es évekből. A 15. századig világi és egyházi zenékhez egyaránt használták, majd férfi és női vándormuzsikusok, koldusok vették a kezükbe, és szórakoztatták vele a városok, falvak népét. Főként francia területen volt népszerű. Egy idő után a szegénység szimbólumává is vált, s a romantika korában Schubert például egy olyan dalt írt, amelynek zongorakísérete a tekerő hangját utánozza, és amely a kolduló tekerős életének szomorúságait énekli meg. Ekkortájt nevezték kolduslantnak a hangszert.

Az európai műzene évszázadok alatt egyre inkább többszólamúvá vált, a tekerő azonban megmaradt bourdonhangszernek, azaz dallamhangját folyamatosan zúgó basszushang kísérte, amellyel nehezen lehetett megoldani a harmonizált zenéhez szükséges akkordváltásokat. Ezért aztán lassan kiment a divatból, míg végül a XIX. századra már csak a hagyományaikhoz ragaszkodó parasztközösségek használták. Franciaország egyes vidékein például (Berry, Gascon és Kelet-Bretagne) napjainkig fennmaradt. Ausztria tiroli részein is nyomára bukkantak (ezek a hangszerek nagyon hasonlítanak a magyar alföldi tekerőlantra), bár náluk a hagyományból már a XX. század elején kihalt. Lengyelországban és Ukrajnában a néprajzi kutatások megindulásakor már csak koldusok hangszere volt.

Magyarországon az első írásos emlék a 16. századból maradt ránk, a kuruckorban ábrázolják először. Népi hangszerként főként az Alföld középső és déli részén használták, parasztmulatságok, lakodalmak hangszereként. Dallamát gyakran erősítették föl klarinéttal is.

Ma reneszánszát éli, historikus hangszerként ugyanolyan megbecsülés övezi ezt az érdekes, régi hangszert, mint fénykorában, mikor fejedelmek udvaraiban játszottak rajta. Köszönhető mindez a Magyar Tekerőzenekar alapítóinak, akik elkezdték alaposan összeszedni a tekerőmuzsika átörökítésének módszerét gyűjtésekkel (Bartha Z. Ágoston, aki Sebő Ferenc hatására kezdett el a tekerővel foglalkozni[3]), csoportos oktatással (Havasréti Pál), hangszerkészítéssel (Szerényi Béla). Ennek eredményeként egy országosan kiterjedt iskolai hálózat, magas színvonalú fesztiválélet és egy szemléletben megújult előadóművészeti gyakorlat lett.[4]

A magyar tekerő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tekerő magyarországi elterjedtsége, múltja, alaposan felkutatott néphagyománya európai viszonylatban is kiemelkedő.[5] A kutatások jelenlegi állása szerint Ausztria, a Felvidék, Dunántúl és Erdély szórvány adatain kívül az Alföld teljes egészén jelen volt ez a típus. Formavilága ugyan hasonlít a középkor németalföl- di tekerőire, de alapvető szerkezeti elemeiben mindenképp egyedi. Jellegzetesen kicsi a kerék átmérője (12–14 cm), a hajtókar tengelytávolsága (4,5–5 cm), a kottaház szokatlanul széles, az összes húrt magába foglalja, a recsegő szerkezet egé- szen különleges. A XVII. században már a hajdúsági Lantos család nemesi címerében is megjelenik.[6] Az 1940-es évekre kizárólagosan Szentesen és közvetlen környékén volt megtalálható. Csak egy-két pesti koldus volt ismert, aki tekerővel járta a külvárosi házakat. A szájhagyomány szerint elég sok hangszerkészítő élt Szentesen. Finom szerkezete miatt a tekerő nem tartozott az olcsó hangszerek közé. A századforduló körül darabjáért 12–15 forintot vagy két mázsa búzát fizettek. Bevett szokás volt leánynéven becézni a hangszert, és gyakran „no tekerje meg a Bözsikét” felszólítással kezdték a mulatságot. Kocsmai alkalmakkor 20-25 forintot is megkeresett a játékos. Lakodalomban két forint volt a bér, meg ey tyúk. Amikor a duda még használatban volt, legtöbbszőr duda–klarinét–tekerő összeállításban játszottak.[7]

Felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tekerőlant mechanizmusa

A tekerő dallamhúrját és kísérőhúrjait a játékos a begyantázott fakorongot forgatva egyidejűleg hozza rezgésbe, miközben másik kezével a billentyűket benyomva, az érintőket („kottákat”) nyomva a húrra – annak hosszát, és ezzel hangmagasságát változtatva – játssza a dallamot. Jellegzetes hangzást adnak az állandóan megszólaló kísérőhúrok (burdonhúrok), és a tekerőlant sajátos ritmushangjai, a reccsentő hangok is, melyek által a zenei hangsúlyozás, a dallam ritmusa is kiemelhető.

Teste lehet csellóhoz, vagy lanthoz hasonló, hossza 75 cm, legnagyobb szélessége 35 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Három húrjának neve: „prím” , „recsegő” és „bőgő”. Fő részei: test (dob), kulcsszekrény és kottaház. A forgatás jobb kézzel a hangszer testének jobb oldalán elhelyezett karral történik. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. A hangszer ellentétes oldalán a „fej”-ben négy húr hangolására alkalmas kulcs található. A hangszer bal kéz felőli részére épített szögletes fadoboz, a „kottaház” oldalán kétsoros kromatikus billentyűzet van, ennek segítségével lehet a dallamhúr rezgő hosszúságát a fogólapos hangszereknél ismert módon megváltoztatni, dallamot létrehozni.

A magyar tekerőkészítők őshonos magyar gyümölcsfákból (leginkább cseresznye, dió és körte) építették hangszereiket.[8] A tekerő húrjai bélből készültek. A tekerő kereke kizárólag vadkörtéből készülhet, mert - ahogy az öreg muzsikusok és tekerőkészítők mondták - „az jól tartja a gyantát” (ugyanis a tekerő kerekét ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját). Mikor forog a kerék, hozzáérnek a húrok, így a kerék felszíne kissé felmelegszik. A kerék felszínén lévő vékony gyantaréteg a felmelegedett fa pórusaiba beleszívódik, így onnantól kezdve a fa fokozatosan adja visza a beszívódott gyantát. Ezért szinte egész Európában mindenki vadkörtéből készíti a tekerő kerekét.[9]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hanghordozón publikált hangfelvételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pátria - Magyar népzenei gramofonfelvételek CD-ROM. Fonó Budai Zeneház FA-500-33
  • Bársony Mihály Archív Felvételei. Szerkesztette Szerényi Béla. Téka Alapítvány, 2001. TVM 115
  • Padkaporos Bál. Szerkesztette Szerényi Béla. Téka Alapítvány, 2005. TVM 121
  • Magyar Tekerőzenekar: Kertünk alatt. Adyton. 1995, Fonó Records. Adyton E01
  • Magyar Tekerőzenekar: Vitézek az végeknél. Periferic Records. 2000. BGGD 083
  • Szerényi Béla - Kóta Judit (Bokros zenekar):Túl a Tiszán. Fonó Records, 1996. FA 010-2
  • Bokros Zenekar: Szent Gellért legendája. periferic Records, 1999. BGGD 036
  1. Havasréti Pál - Szerényi Béla: "Magyar tekerőiskola I." Hagyományok Háza Budapest, 2008, 5. oldal
  2. Lajtha László - Dincsér Oszkár: A tekerő. A Néprajzi Múzeum Értesítője, 1939. 103-111. o.
  3. Riport 2010-2 Kezdetek: tekerő, utcazene
  4. Havasréti Pál - Szerényi Béla: 3. oldal
  5. Lásd az idevonatkozó szakirodalmat
  6. Béres András: A tekerőlant ábrázolása XVII sz.-i címerben. Ethnographia LXXXV, 1974.
  7. Lajtha László – Dincsér Oszkár: A tekerő. A Néprajzi Múzeum Értesítője, 1939. 103-111. o.
  8. A Szerényi család és a tekerőlant
  9. A Szerényi család és a tekerőlant