Cimbalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Cimbalom
Cymbalum.jpg

Más nyelveken
román: ţambal
ukrán: цимбали
belarusz: цымбалы
szlovák: cimbal
Besorolás
húrosciterák
verővel megszólaltatott
Rokon hangszerek citera, zongora
Hangszerjátékos cimbalmos

A cimbalom két verővel ütve megszólaltatott húros hangszer, a citerafélék családjába tartozik. Vízszintes helyzetű, trapéz formájú, dobozszerű hangszerteste van, melyen teljes szélességben diatonikus vagy kromatikus hangolású húrok sorakoznak.

Régi, népi változata a kiscimbalom, ez magyar nyelvterületen már ritkaság, de az alpesi országokban, Kelet-Európában, a Balkánon ma is használatos. Továbbfejlesztett változata a nagyobb, hangtompító pedállal ellátott, lábakon álló pedálcimbalom, melyet Schunda Vencel József budapesti hangszergyáros alkotott meg a 19. század vége felé, majd a 20. században idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztett tovább. Elsősorban cigányzenekarok fontos tagja, de népi hangszerként is ismert, és Rácz Aladár cimbalomművész munkássága nyomán komolyzenei koncerteken is szerepet kap.

A hangszernév[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Antik görög kümbalon

A kümbalon (κύμβαλον[1] a κύμβη[2] ’fazék, tál’ + βάλλειν[3] ’dob, üt’ szavakból) ókori idiofon hangszer. Kétféle típusa ismert, az egyik párosával egymáshoz ütött tányér- vagy harangszerű eszköz, a másik kétágú villás nyélre szerelt tányérokból áll (többes számban kümbala).

A héber Bibliában ilyen jellegű hangszerek a meciltajim (מְצִלְתַּיִם) és a celcelim (צֶלְצְלִם). A Vulgata e hangszerneveket a görög kümbalon latinosításával egyformán cymbalumként adja vissza. A középkortól kezdve a harangjátékot nevezik így, majd a szó több hangszernév ihletője is lett, mint például a francia cymbales (cintányér), az olasz cembalo (csembaló) vagy a magyar cimbalom.[4]

Felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cimbalom egyenlő szárú trapéz körvonalú citeraféle hangszer. Húrjai a hangszer teljes szélességében, a trapéz szárai mentén elhelyezett tőkék között futnak sajátos, csak erre a hangszertípusra jellemző elrendezésben. Régebbi, kisebb, lábak nélküli változatát ma kiscimbalomnak nevezzük, megkülönböztetésül a modernizált, lábakon álló pedálcimbalomtól.

Kiscimbalom

Kiscimbalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiscimbalom a magyar nyelvterületről napjainkra már szinte teljesen eltűnt, Magyarországtól nyugatra népi hangszerként még előfordul Tirolban és Svájcban, használják még délszlávok, románok, szlovákok, fehéroroszok, ukránok.

A magyarországi kiscimbalmokat legtöbbször házilag, ritkábban erre szakosodott műhelyekben, változatos méretek alapján készítették. A legkisebb cimbalmok hangszertestének párhuzamos oldalai közül a hosszabbik 80 cm, a rövidebb 60 cm, a szárak 40 cm körüliek, a hangdoboz magassága 8–9 cm. A hangszernek nem csak a teteje, de a háta és oldalai is fenyőből készültek, a kétoldalt elhelyezett tőkék, melyeken a húrtartó és a hangolószegek vannak, gyakran a keményebb jávorfából. Belső fém merevítést nemigen alkalmaztak, emiatt a hangszertest a sok húr feszítőerejétől az idők során gyakran deformálódott, teteje behorpadt. Hangkészlete a 19. század elején jobbára diatonikus volt, hangterjedelme két oktáv körüli, például g–g''.

A kiscimbalmot zenéléshez asztalra vagy felállított üres hordóra tették, ha ilyen nem volt, a játékos az ölébe helyezte.

A hangszert a 19. század során gyakran kritizálták a műveltebb zenészek. A kiscimbalom komoly hiányossága, hogy az erősen megütött húrok gyakran a szükségesnél tovább zengenek, a kézzel való tompítás pedig a játék folytonosságát nehezíti.

Pedálcimbalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyméretű pedálcimbalom az 1870-es években született meg a budapesti Schunda Vencel József hangszergyárában. Méretei megnövekedtek: a hangdoboz párhuzamos oldalai 140 illetve 95 cm hosszúak, szárai 74 cm-esek, magassága 15 cm. Hangsora C-től e'''-ig terjed, a legalsó néhány hang kivételével temperált, kromatikus lett. A hangszer lábakat is kapott, majd 1874-ben hangtompító pedállal is felszerelték, amivel a régi cimbalmok egyik legkellemetlenebb hiányosságát sikerült kiküszöbölni. Az új hangszerváltozat a kiscimbalmot néhány évtized alatt a perifériára szorította.

Bohák-cimbalom és verők

A cimbalmot a 20. század során többek között idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztette tovább. A Schunda- és a Bohák-cimbalmok között a fő különbség, hogy az előbbinél a hangszertetőn találhatóak a hangnyílások, és legalsó három húrja általában E, D, C, míg az utóbbin kétoldalt van a hangnyílás, és basszushúrjai végig kromatikusak: E, Esz, D, Desz, C. A Bohák-rendszerű cimbalmok mérete és hangereje nagyobb a Schunda-féléknél.

A modern cimbalom húrjainak feszültsége összesen 100 000 N (10 tonnasúly) körüli, a hidakra gyakorolt nyomóerejük pedig nagyjából 10 000 N (1 tonnasúly). Hogy a hangszer teste e hatalmas erőknek ellenálljon, a rétegelt anyagból készült tőkék, a különlegesen erős keret és a hangszertest belsejében a húrok irányában fekvő két vasgerenda elengedhetetlenek. A 3–9 mm vastagságú fenyő rezonánstetőt a rostokra merőlegesen futó, majd az ezekre újra merőlegesen ragasztott gerendák erősítik. A tető és a 4 cm körüli vastagságú fenéklemez közé 17-23 db, a hegedű lélekfájához hasonló fenyőfa rudacska ékelődik.[5]

A pedálcimbalom hangereje a zongoráéval vetekszik. A dinamikai árnyalás lehetőségei talán még jobbak is, mint a zongorán, hiszen itt a zenész és hangszere közötti kapcsolat közvetlenebb. A zongorától eltérően a zenész a hang színezetét is befolyásolhatja a verő fajtájának megválasztásával.

Húrozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cimbalom acélhúrokkal van felszerelve. A mai cimbalmokon egy-egy hanghoz a basszusban maximum három, feljebb négy azonosan hangolt húr tartozik, ezeket a húrcsoportokat húrkórusnak nevezik. A húrok fisz-ig sodrottak, ezek hármasával, vagy legalul kettesével, egyesével vannak felrakva. Felfelé g-től már sima acélhúrok vannak, ezek négyes kórusokat alkotnak. A húrok a hangszer bal oldali tőkéjébe vert húrtartó- vagy akasztószögektől a jobb oldali tőkéhez csatlakozó hangolószögekig futnak.

Egy kiscimbalom húrkórusai, átvezetésük a hídon, a híd furatain, jobbra lent a hangoló szögek

A húrok furatokkal ellátott hidak által, vagy húrkórusonként egy-egy sakkfigurára hasonlító baba révén adják át rezgésüket a hangszertetőnek. Ezek a hidak, babák húrlábként funkcionálnak, de nem csak akusztikai szerepet látnak el. Azáltal, hogy a húrok nagyon tompa szögben megtörnek rajtuk, a hidak megfelelő elrendezésével – úgy, hogy az egyik híd fölött futó húr a másik nyílásán halad át és fordítva – elérhető, hogy az egymás utáni húrkórusok egymáshoz képest eltérő síkban legyenek. Így a húrok a hidak közelében, a megütés helyén kiemelkednek környezetükből, csökkentve annak kockázatát, hogy megütésükkor véletlenül egy szomszédos, nem kívánt hang is megszólal.

A hidak alkalmazása lehetővé teszi a húrkórusok hosszának megosztását is, tehát hogy egy húrkórus két különböző hangot adhasson ki attól függően, hogy a megosztás helyétől balra, vagy jobbra ütik meg. A cimbalmon a fisz-től felfelé minden második húrkórusnál 2 : 3 arányú megosztást alkalmaznak; az adott húrkóruson ennek megfelelően az így létrejövő hangok egymással kvint hangközt alkotnak: g'–c', a'–d', h'–e' és így tovább. A legmagasabb hangoknál a húrkórusokat háromfelé osztják. Ezekkel az eszközökkel elérhető, hogy a cimbalom tetőlapjának nem túl nagy felületére viszonylag sok hang férjen.

Mind a kiscimbalomnak, mind a pedálcimbalomnak kétféle hangolása, húrelrendezése lehet: az általánosan elterjedt „magyar” és az egyre ritkább „zsidó” hangolás. A „zsidó hangolás” elnevezés a zenészek szerint onnan ered, hogy az ilyen hangszeren az f alatti hangoknál a jobb és bal oldalon megszólaltatott hangok fel vannak cserélve, ahogy a héber írás is a latinhoz képest fordított irányban halad. Az ilyen hangolás főleg a Dunántúl nyugati részén volt elterjedve.

Megszólaltatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cimbalom megszólaltatására két darab dió- vagy akácfából készült verőt használnak. A verő hosszúsága 34 cm, vastagsága változó, a legvékonyabb részén 5 mm körüli. Fogantyúrészének hossza 8 cm, a legegyszerűbb esetben laposra van faragva, háromujjas fogáshoz a felső részén a mutatóujj számára kis mélyedés található. A „puha” verő kissé felfelé ívelt formájú, 5–8 cm hosszú fejrésze vattapólyával van betekerve. A „kemény” verő feje csupasz, vagy ütőfelületén filc- vagy bőrcsík van.

A hangszín variálása céljából a zenészek megfordíthatják a verőt, annak kemény fogantyúrészével ütve a húrokat. Nagy ritkán pizzicatót is alkalmaznak: nem verővel ütik a húrokat, hanem a hüvelyk- és mutatóujj (vagy középső ujj) körmével csipkedik egy-egy húrkórus szélső húrjait.

A kortárs zeneszerzők cimbalomra írt műveikben néha egyéb verőféleségeket is előírnak, sőt a preparált zongora mintájára a preparált cimbalom sem ismeretlen fogalom.[6]

A verő hagyományos „háromujjas” tartásakor a zenész a fogantyút behajlított mutató- és középső ujja közé szorítja, hüvelykujjal pedig felülről megtámasztja. A fogantyú vége a tenyérbe simul. Rácz Aladár cimbalomművész a verő tartásának új módját vezette be: a háromujjas, laza tartás helyett marokra fogta. Az ilyen játéktechnikához készült verő nyele négyzetes hasáb alakú, a kényelem érdekében puha bőrrel van bevonva. A cigányzenészek ilyen verőt nem használnak.

Használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cimbalmot elsősorban cigányzenekarokban használják. Szólóhangszerként is megállja a helyét, de szerepe főleg a dallamkíséret, a hangzás töltése, díszítése, akkordok megszólaltatása. Legfontosabb, legsajátabb kifejezőeszközei az akkordfelbontások, arpeggiók, futamok, tremolók.

A cigány muzsikusok a cimbalmozást hagyományosan egymástól ellesve, öröklött mesterségként sajátítják el, de már a 19. század óta több-kevesebb szerepet kap ebben a zeneiskolai tanulás is. Szinte minden cigányzenész cimbalmos tud kottát olvasni, a cigányzenekarok által általában előadott dúr-moll dallamokat pedig hallás után azonnal, kotta nélkül képesek harmonizálni, lekísérni.

A falusi parasztbandák amatőr vagy félhivatásos cimbalmosai ezzel szemben a hangszert szinte kizárólag dallamjátékra használták, használják. A harmóniai kíséret legfeljebb a domináns–tonika váltás jelzéséig terjed. Kocsmákban, borkimérésekben, lakodalmakban a cimbalmos régebben szívességből, vagy csekély juttatásért egymaga szolgáltatta a zenét. A 19.–20. század fordulóján a cimbalom „nemzeti” hangszerként műkedvelő polgári körökben is népszerű volt; klasszikus és romantikus szerzők viszonylag egyszerűen játszható műveiből, népszerű operákból, operettekből, népies dalokból, divatos tánczenéből készült átiratokat adtak elő rajta.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szantir
A Hackbrett Sebastian Virdung 1511-ben kiadott Musica getutscht című könyvéből

A cimbalomhoz hasonlóan trapéz formájú, citeraszerű, verővel megszólaltatott húros hangszerekre legkorábbi adatok a 13. századi Perzsiából származnak. Az Irán, Örményország, Grúzia területén szantir vagy szantur néven fellelhető cimbalomfélék ma is a legnépszerűbb hagyományos hangszerek közé tartoznak. Európában a 14. századtól kezdve bukkannak fel, A franciák tympanon, a németek Hackbrett, az angolok dulcimer néven nevezik, Itáliában a neve salterio tedesco. Kínában viszonylag későn, csak 1800 után terjedt el.[7]

Nyugat-Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugat-Európában a cimbalom – a hasonló felépítésű, de pengetéssel megszólaltatott pszaltériummal együtt – fénykorát a 17. század végén, a 18. század első felében élte. A korabeli pásztor-divat hatására közkedvelt szalonhangszerré vált, de szonátákat, versenyműveket is írtak rá. Ebben az időben a cimbalom többek között divatos női és templomi hangszernek is számított. 1697 körül egy Hebenstreit Pantaleon nevű merseburgi német muzsikus – kora híres cimbalmosa – hangszerének egy tökéletesített, megnagyobbított változatát alkotta meg, melyet pantalonnak neveztek el. A hangszer és készítője diadalmenetben járta be Európát, de mára az újítás feledésbe merült. A cimbalom zenei lehetőségeinek köre egyre bővült, a húrkórusok száma ekkoriban húsz és harminc között volt, egy-egy kórusban a húrok száma öt, hat, hét is lehetett. Egyes hangszereken a kampóshárfáknál alkalmazotthoz hasonló megoldással lehetett a húrokat megrövidíteni, hangjait fél hanggal megemelni.

Ez a virágzás nagyjából 1750-től lassan véget ért. A 19. századtól a cimbalom Nyugat-Európában már csak elvétve, népi hangszerként fordul elő, elsősorban az alpesi országokban.[8]

Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történelmi adatok hiányossága miatt nagyon nehéz megállapítani, Magyarországon mikor és hogyan honosodott meg a cimbalom. A történelmi forrásokban való azonosítását még az is nehezíti, hogy a hangszerneveket, így a cimbalom nevet a régiek következetlenül, gyakran más hangszernevekkel összecserélve használták.

Az Anonymus által cythara szóval jelölt hangszerben többen hol a citera, hol a cimbalom ősét vélték felfedezni – azon az alapon, hogy később, a 16. században ez a szó valóban jelölhette e hangszereket is –, ezzel próbálva igazolni e hangszerek ősmagyar eredetét. Valószínűbb azonban, hogy a Gestában a szó csupán általános értelemben vett húros hangszert jelöl.[9]

A cimbalom szó legelőször a 15. században, a Bécsi kódex Biblia-fordításában bukkan fel, de itt még az ókori zsidók kis cintányérszerű hangszereit jelöli, a görög kümbalon, a latin cymbalum magyarítása.[10] A cimbalom szót a mai értelemben a 16. századtól kezdve használják, erre utalhat az 1567-ben említett Emericus Literatus Cymbalista személynév is.[11]

„Gróf Nákóné és czigányai a nemzeti szinpadon” a Vasárnapi Ujság 1860. aprilis 22-i számában

Egy 1543-as keltezésű, Bécsből írott levélben a következő olvasható: „A legkiválóbb egyiptomi hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt. Ezek azonban nem ujjakkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá.” [12] Itt minden bizonnyal cimbalmon játszó cigány zenészekről van szó.[13] Zrínyi György egy 1596-os levelében két, törököktől foglyul ejtett cigányzenészről ír. Egyiküknek kéthúrú, keleti vonós hangszere van, „a másiknak pedig cimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel a deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza.” [14]

Érdekes, hogy azok a 16. századi Magyarországi dokumentumok, amelyek elsőként utalnak a cimbalomra, rögtön a – még itt meg nem honosodott, külföldi – cigányokkal hozzák azt kapcsolatba; ugyanakkor az is kiderül belőlük, hogy a hangszernek mind pengetett, mind faverővel ütött változatát ebben az időben már használták a magyarországi – nem cigány – muzsikusok, deákok.[15]

Az Anonymus által is említett cythara szó a 16. században magyar földön már cimbalmot is jelenthetett: II. Lajos király 1525-ös számadáskönyvében „cytharán”, azaz nyilván cimbalmon játszó cigányoknak adott borravaló szerepel.[16]

A 17. század során a magyar főúri zenében a cimbalom a dudával, hegedűvel, virginállal egyenrangú hangszer volt. A cigányzenekarokba azok kialakulásával egyidőben, a 18. században került be, ekkoriban kezdődhetett széles körű elterjedése. A főúri zenekarokban a fokozatosan háttérbe szoruló duda kísérőszerepét vette át a cimbalom.

A modern cimbalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Schunda-féle cimbalom

A nagyméretű, hangtompító mechanizmussal ellátott pedálcimbalom az 1870-es években született meg Schunda Vencel József hangszergyárában. A századfordulóra már több, mint negyven hangszerkészítő gyártotta a Schunda-féle hangszerváltozatot. A cimbalmot a 20. század során többek között idősebb és ifjabb Bohák Lajos fejlesztette tovább.

Budapesten 1890 óta működik cimbalom tanszék. A Nemzeti Zenedében Allaga Géza volt az első tanszékvezetője, aki egyben az első cimbalom-iskola szerzője is.

Erkel Ferenc a Bánk Bán című operájában, Kodály Zoltán a Háry János című dalművében, majd szvitjében alkalmazott cimbalmot. Rácz Aladár az 1920-as években barokk zeneszerzők műveit kezdte előadni cimbalmon, nagy sikereket aratva a világ koncertpódiumain. Igor Sztravinszkij Rácz Aladár játékának hatására maga is tanult cimbalmozni, Ragtime és Renard című műveiben meg is szólaltatja a hangszert. A cimbalom számos 20. századi és kortárs zeneszerzőt inspirált cimbalomművek írására.

Rácz Aladár tanítványai, Gerencsér Ferenc, Szalai József, Tóth Elek teremtették meg azt a magyar cimbalomiskolát, amely kiváló cimbalmosok több generációját nevelte, és melynek a sok cimbalomra írt művet köszönhetjük. Fábián Márta, Szakály Ágnes, Herencsár Viktória, Szeverényi Ilona, Vékony Ildikó, Lukács Miklós, Farkas Rózsa és mások – a klasszikusok mellett – modern, kortárs szerzők darabjainak sokaságát mutatták be. A cimbalom ma is a koncerttermek gyakori szereplője, miközben a népzene, a népies műzene, a cigányzene terén is őrzi népszerűségét.

Cimbalomra komponáltak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ismertebb zeneszerzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kortárs magyar zeneszerzők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cimbalmosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ökrös Oszkár cimbalmon játszik Makón, a Fátyol Misi-szobor avatóünnepségén

Külföldiek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Greek-English Lexicon – κύμβαλον
  2. Greek-English Lexicon – κύμβη
  3. Greek-English Lexicon – βάλλω
  4. Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8 (Kümbala, Cymbala).
  5. Pap, i. m. 
  6. Például Nagy Ákos zeneszerző In memoriam Vékony Ildikó című művében a hegedű szordínójára hasonlító preparátumokat (eredetileg a preparált zongora mintájára csipeszeket) ír elő, amit Nagy Ákos cimbalomkészítővel közösen alkotott meg, a cimbalom f és aisz húrjaira. Mint műismertetőjében írjaː „Szerettem volna olyan harangszerű hangokat darabomban hallani, amely a lélekharang funkcióját látja el. A lélekharangét, amely a templomokban egy lélek e világból való távozásának hírüladását szolgálja.” Ezenfelül puha, filcfejű nagydobverőt is előír.
  7. Sárosi, i. m.  szerint Curt Sachs: The history of Musical Instruments, 1940. 25. o.
  8. van der Meer, i. m. 127. old.
  9. A Gestában így szerepel: „Et omnes symphonias atque dulces sonos cythararum et fistularum cum omnibus cantibus ioculatorum habebant ante se.” (De portu Moger) Pais Dezső fordításában: „Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt.” (A Magyar-rév)
  10. A Károli Bibliából ismert idézet: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom” (1Kor 13.1) szintén idiofon, cintányérszerű ritmushangszerre utal, nem a mai értelemben vett cimbalomra.
  11. Sárosi, i. m.  szerint Szabolcsi Bence: A magyar zene évszázadai I. 1959. 115. o.
  12. Sárosi, i. m.  szerint Takáts Sándor: Török-magyar énekesek és muzsikások. Rajzok a török világból I. Budapest, 1915, 422. o.
  13. A cigányságot évszázadokig egyiptomi eredetűnek tartották. Az „egyiptomi” megjelölés szinonimájaként használták a középkorban a latin populus Pharaonis („Fáraó népe”) kifejezést is. A „fáraók népe”, „fáraók ivadéka” kifejezések a magyar nyelvben is egészen a 19. századig használatban voltak. A „hegedősök” a régi Magyarországon a magukat húros hangszeren, legtöbbször lanton kísérő énekmondók elnevezése.
  14. Sárosi, i. m.  szerint Takáts i. m. 429. o.
  15. Sárosi, i. m.  szerint azt a feltevést, hogy a cimbalom keletről, a cigányzenészek révén került Magyarországra, a hangszernek a románok közötti elterjedtsége is alátámasztani látszik; csakhogy a cimbalmot a Kárpátoktól délre a cigányok csak a 19. század végétől, Moldvában a 20. század elejétől használják.
  16. „Pharaonibus, qui coram Regia Maiestate in stadio, ubi equi sue Maiestatis et dominorum currerunt, cythara tangere habuerunt, iussu sue Maiestatis, pro bibalibus eorum dedi fl. II.”

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Cimbalom témájú médiaállományokat.

Hangzó anyag[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap