Ségolène Royal

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ségolène Royal
Segolene Royal Arcueil 18 septembre 2010 5.jpg
Környezetvédelmi és energiaügyi miniszter
Hivatalban
Hivatalba lépés: 2014. április 2.
Előd Philippe Martin
Környezetvédelmi miniszter
Hivatali idő
1992. április 2.1993. március 29.
Előd Brice Lalonde
Utód Michel Barnier
Született 1953szeptember 22. (61 éves)
Dakar, Szenegál
Párt Szocialista Párt

Élettárs François Hollande
Foglalkozás politikus

Segolene Royal signature..jpg
Ségolène Royal aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ségolène Royal témájú médiaállományokat.

Marie-Ségolène Royal Sound Ségolène Royal, (IPA: [sego'lɛn ʁwaj'al]), (Szenegál, Dakar, 1953. szeptember 22.) francia baloldali politikus.

A francia nemzetgyűlés képviselője, a francia szocialista párt prominens tagja. 2006. november 16-án a Szocialista Párt őt választotta jelöltjének a 2007-es franciaországi köztársaságielnök-választásra.

A Harmadik Út, illetve a törvény és rend politikái tisztelőjeként, a kormányzati decentralizáció és a részvételi demokrácia hirdetőjeként ismert.

Az 2014. márciusi helyhatósági választások után a környezetvédelemért, a fenntartható fejlődésért és az energiaügyekért felelős miniszterré nevezték ki Manuel Valls kormányában.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családi háttere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szenegáli fővárosban született Hélène Dehaye és Jacques Royal – egy korábbi tüzértiszt, Chamagne (Vosges) város polgármesterének segédje – gyermekeként. Szüleinek kilenc év alatt nyolc gyermeke született: Marie-Odette, Marie-Nicole, Gérard, Marie-Ségolène, Antoine, Paul, Henry és Sigisbert. Apja úgy gondolkodott, hogy a lányok engedelmességre és szaporodásra születtek, nem tanulásra. Gyakran mondta: „Öt gyermekem van és három lányom.”

A fiatal Marie-Ségolène-nek meg kellett küzdenie apjával, hogy továbbtanulhasson. Meglepetésére felvették Párizs egyik elit egyetemére, a Politikai Tudományok Intézetébe (röviden Po – ide járt Nicolas Sarkozy is, csak ő nem fejezte be). 1971 nyarán au pair volt Dublinban, Írországban.[1] 1972-ben, 19 éves korában beperelte az apját, aki nem volt hajlandó elválni, és gyermektartást fizetni, valamint a gyermekei taníttatásához hozzájárulni is. Több éves per után nyert, de már csak valamivel azt megelőzően, hogy Jacques Royal 1981-ben tüdőrákban meghalt. Ségolène hatására nyolc gyermekéből hatan nem akarták újra látni.[2]

2006 szeptemberében testvére, Antoine Royal felfedte, hogy másik testvérük, Gérard Royal hadnagy részt vett abban a titkosszolgálati akcióban, amikor 1985. július 10-én az új-zélandi Auckland kikötőjében felrobbantották a Greenpeace hajóját, a Rainbow Warriort, megölve Fernando Pereira fotóst.[3] Részvétele korábban is ismert volt a hatóságok előtt, de az új-zélandi kormány nem kérte kiadatását, mivel lezárták az ügyet és nem nyitották meg újra.[4]

François Hollande

Unokatestvére, Anne-Christine Royal a szélsőjobboldali Front National ("Nemzeti Front") jelöltje volt egy helyi választáson Limoges-ban.[5]

Ségolène Royal elvégezte az elit École nationale d'administration (ENA) közigazgatási főiskolát, mint a francia politikai elit jórésze. Egy osztályba járt Dominique de Villepin miniszterelnökkel.[6]

Az 1970-es évek végétől 2007-ig François Hollande, a Szocialista Párt vezető politikusának az élettársa volt, akit az ENÁ-n ismert meg. Négy gyermekük van: Thomas (született 1984-ben), Clémence (1985), Julien (1987) és Flora (1993). Nem házasodtak össze, kötelékük a francia PACS jogintézmény volt (pacte civil de solidarité, "polgári szolidaritási egyezség), amely nemtől függetlenül ismeri el hivatalosnak a párkapcsolatot.

Politikai pályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután 1980-ban végzett, egy közigazgatási bíróság bírájaként (conseiller) dolgozott. Már ezt megelőzőn, 1978-ban csatlakozott a Szocialista Párt VI. kerületi szervezetéhez Párizsban. Jacques Attali, François Mitterrand elnök különleges tanácsadója figyelt fel rá 1982-ben és stábjába fogadta. 1988-ig a chargée de mission alacsony rangú tisztséget viselte.

Ségolène Royalt háromszor választotta nemzetgyűlési képviselőjéül a közép-nyugat-franciaországi Deux-Sèvres megye (1988-1992, 1993-1997, 2002–). Jelölése az "ejtőernyőzésnek" (parachutage) nevezett francia politikai hagyomány példája - ennek lényege, hogy tehetségesnek ítélt párizsi politikusokat vidéki választókörzetekben indítanak. Neki nem elsőrangú körzetet adtak, hiszen egy az Unió a Francia Demokráciáért egy jól beágyazott jelöltjével kellett megküzdenie és Mitterand még meg is jegyezte neki: „Nem fog nyerni, de legközelebb már igen.” Royal azonban nyert, és ezt mondta: "Pour un parachutage, l'atterrissage est réussi." ("Ami az ejtőernyőzést illeti, a leszállás sikeres volt.")[7]

Ségolène Royal (jobbra) 2007. február 6-án, egy talákozón Dominique Strauss-Kahnnal (balra) és Bertrand Delanoë-val (középen)

Nem volt ilyen sikeres minden választáson: amikor 1992 és 1993 közt környezetvédelmi miniszter volt, nem tudta megválasztatni magát polgármesternek Niortban, miután a helyi szocialista polgármester Royal jelöléskor mégis indult, de már függetlenként. Egyes források szerint már 1995-ben fontolgatta, hogy kísérletet tesz az elnökjelöltség megszerzésére, de ekkor erről lemondott. Amikor a baloldal megnyerte az 1997-es francia parlamenti választásokat, indult a nemzetgyűlési elnöki posztért, de pártja Laurent Fabiust választotta meg. Kárpótlásként Lionel Jospin kormányában helyettes oktatási miniszteri posztot kapott, majd 2000 és 2002 közt helyettes család- és gyermekügyi miniszter volt.

2004. március 28-án több, mint 55 százalékos eredménnyel Poitou-Charentes közigazgatási régió elnökének választották a Jean-Pierre Raffarin támogatta Elizabeth Morinnel szemben, aki pedig hazai pályán indult. Megtartotta nemzetgyűlési mandátumát is.

Az elnökválasztáson[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sarkozy a kampányban

Források és jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lichfield, John: When Ségolène came to stay. The Independent, 2006. december 12. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)
  2. Karlin, Elise: La jeunesse cachée de Ségolène Royal. L'Express, 2006. december 13. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)(franciául)
  3. Presidential hopeful's brother bombed the Rainbow Warrior. Sydney Morning Herald, 2006. október 1. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)
  4. Suspect in Rainbow Warrior blast escapes NZ extradition. Sydney Morning Herald, 2006. október 2. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)
  5. La cousine de Ségolène candidate FN. Le Nouvel Observateur, 2007. szeptember 22. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)
  6. Chrisafis, Angelique: Ségo returns to her 'political laboratory' to savour victory. The Guardian, 2006. november 18. (Hozzáférés: 2010. szeptember 20.)
  7. Peiffer, Valérie: Biographie : Ségolène Royal. Le Point. (Hozzáférés: 2006. december 18.) (franciául)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ségolène Royal témájú médiaállományokat.