Olavi Paavolainen

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Olavi Paavolainen
Élete
Született1903. szeptember 17.
Kivennapa
Elhunyt1964. július 19.
Helsinki
SírhelyHietaniemi temető
Nemzetiségfinn
SzüleiPietari (Pekka) Paavolainen
Alice Laura Löfgrén
HázastársaSirkka-Liisa Virtamo
Pályafutása
Írói álneveOlavi Lauri
Jellemző műfaj(ok)vers, próza, esszé
Első műveNykyaikaa etsimässä (1929)
Kitüntetései
  • A Finn Oroszlánrend Pro Finlandia érme (1962. december 6.)
  • Eino Leino-díj (1960)
  • Cross of Liberty, 4th Class
  • Cross of Liberty, 4th Class
A Wikimédia Commons tartalmaz Olavi Paavolainen témájú médiaállományokat.

Olavi Paavolainen (Kivennapa, 1903. szeptember 17. – Helsinki, 1964. július 19.) finn író, költő, esszéíró, újságíró, a Tulenkantajat(wd) (Fáklyavivők) irodalmi csoport vezéralakja, a két világháború közötti finn irodalmi élet egyik legbefolyásosabb egyénisége.

Az 1920-as évek végén írt esszéiben Paavolainen a városi életet és technikai fejlődést méltatta. Hatással volt rá Filippo Tommaso Marinetti olasz futurista költő, később André Gide, Aldous Huxley és főleg D. H. Lawrence eszmevilágához állt közel. Első könyve, a Nykyaikaa etsimässä című esszégyűjtemény 1929-ben jelent meg. Az 1930-as években az az Európában növekedő autoriter rendszerek foglalkoztatták; ennek eredményeképpen látogatást tett a náci Németországban (1936) és Dél-Amerikában (1937), és három esszékönyvet írt Kolmannen valtakunnan vieraana (1936) Lähtö ja loitsu (1937) illetve Risti ja hakaristi (1938) címen, amelyeket együttesen Pako pimeyteen trilógiaként ismernek. Ezeknek a könyveknek a témája azok a politikai és kulturális változások, amelyek elárasztották a kortárs társadalmat. A Szovjetunióba tett látogatásáról (1939) is tervezett egy könyvet, de ez a második világháború kitörése miatt nem valósult meg. Utolsó könyve, Synkkä yksinpuhelu (Komor monológ, 1946) az 1941 és 1944 közötti naplójegyzetein alapul; ebben az időszakban a finn hadseregben szolgált.

Családja és fiatalsága[szerkesztés]

A karéliai Kivennapában született (ma Pervomajszkoje, Leningrádi terület, Oroszország) egy katonatiszt- és hivatalnokcsaládban. Apja, Pietari (Pekka) Paavolainen ügyvéd és parlamenti képviselő volt. A családban három nyelven, finnül, svédül és németül beszéltek, és Paavolainen gyermekkorában megtanult oroszul is.[1] 1914-ben Helsinkibe költözött, ahol már tizenkét évesen verseket írt. 1921 és 1925 között esztétikát és irodalmat tanult a Helsinki Egyetemen, de nem szerzett diplomát. Egyetemi évei során már versei és esszéi jelentek meg, és a Tulenkantajat (=Fáklyavivők, pontosabban Tűzvivők, utalva a tűzvivő Prométheuszra) irodalmi csoport vezéralakja lett.[1][2]

Paavolainent Katri Vala bátorította az irodalmi pálya választására. 1924-ben Olavi Lauri álnéven szerepelt a Nuoret runoilijat I című antológiában; ezt a nevet még néhány évig használta. Ebben az időszakban Paavolainent a nudizmus érdekelte, és úgy tartotta, hogy Noailles grófnő(wd) művei fontosak a fejlődése szempontjából. Valának írt leveleiben Paavolainen elmondta a szép ruhák iránti vonzódását, és dandynek nevezte magát. Mindennek ellenére heteroszexuális volt, akit különösen a nála idősebb nők vonzottak. Barátai közé tartozott a hírhedt Minna Craucher, aki a szélsőjobboldali Lapua mozgalommal(wd) állt kapcsolatban. Minna Crauchert 1932-ben meggyilkolták.[3]

Pályafutása[szerkesztés]

1920-as évek vége[szerkesztés]

1927-ben Párizsba utazott; útibeszámolója az Urho Kekkonen által szerkesztett Ylioppilaslehti című folyóiratban jelent meg. Első könyvét, melyet Mika Waltarival közösen írt (Valtatiet), 1928-ban adták ki. A költemény fiatalos romantikát fejez ki: a költő vörös Fiat autójával száguld át Európán, majd a Szahara sivatag felett felrobban. A köteten Marinetti és a futuristák hatása érezhető.[2]

Olavi Paavolainen Väinö Kunnas festményén, 1928

1929-ben egy esszékötettel jelentkezett (Nykyaikaa Etsimässä), amely az első világháború borzalmai utáni Európa modernizálását helyezi előtérbe. Ugyanebben az időszakban, 1928–1929-ben a finn hadseregben is szolgált. Amikor Pentti Haanpää a hadsereget támadta Kenttä ja kasarmi című könyvében (1928), Paavolainen túlzónak és rosszindulatúnak tartotta a katonai életre vonatkozó nézeteit.[2]

1930-as évek[szerkesztés]

1930-ban egy ideig a Tulenkantajat radikális irodalmi folyóirat főszerkesztője lett,[4] de folyamatosan anyagi gondokkal küzdött, mivel szabadúszó íróként nem volt rendszeres jövedelme. Az 1930-as évek konzervatív légkörében Paavolainen magányosnak érezte magát. 1930-ban meghalt az apja, és Paavolainen bevallotta, hogy Ödipusz-komplexusra utaló álma volt, ami után hinni kezdett Freud tanaiban. 1932-ben Angliába tett egy utazást, de nem volt energiája megírni az útikönyvet, amit a kiadója várt tőle.[2]

Az 1930-as évek elején, mivel elégedetlen volt Finnország társadalmi-gazdasági elmaradottságával, azt nyilatkozta, hogy itt az ideje "hangot adni az sebesség, gépesítés, kollektivizmus kozmopolita új korszakának és az európai tapasztalatoknak." Következő verseskötete Keulakuvat címen 1932-ben jelent meg, és még abban az évben a Suursiivous követte.

1933–1934-ben egy helsinki reklámügynökségnél dolgozott, 1935-ben pedig Turkuban egy ruházati cég reklámmenedzsereként; a szép ruhákat mindig is szerette. 1935 őszén felmondott, és visszatért Helsinkibe mindenféle állás nélkül. 1936-ban a nemzetiszocialista Németországban tett látogatást,[2] és többek között részt vett a nürnbergi pártnapokon(wd) is. Kolmannen valtakunnan vieraana című útikönyvében leírja, hogy a nürnbergi gyűlés szervezettsége mély benyomást tett rá, a "Freikörperkultur" eszméje közel állt hozzá, de egyben papírra vetette kritikai észrevételeit is a nácizmus különböző elemeivel kapcsolatban: lenézte a harmadrendű náci írókat, elítélte Hans Friedrich Karl Günther(wd) rasszista elméleteit és a nőknek a Harmadik Birodalomban szánt szerepet. Azt is feljegyezte, hogy nem ildomos Thomas Mannról beszélni.[1] Ugyanakkor már az előszóban leszögezte, hogy csak arról ír, amit saját szemével látott, ezért sem a zsidóüldözés, sem a koncentrációs táborok nem szerepelnek a könyvben, mivel ezeket nem mutatták meg neki.[5]

Németországi tartózkodása alatt találkozott Nemzetiszocialista politikusokkal, írókkal, lelkes fiatalokkal és értelmiségiekkel, és részt vett olyan rendezvényeken, ahol fontos politikusok, például Joseph Goebbels tartottak beszédet. Tapasztalatát így írta le:[2]

„ Ez a kis ember csupa ideg és agy – a szív és a lélek hiányzik. Hiúsága nyilvánvaló. ”
– Paavolainen Joseph Goebbelsről, Kolmannen Valtakunnan vieraana, 1936

Az 1936. decemberben megjelent Kolmannen Valtakunnan vieraana nagy sikert aratott, de megítélése ellentmondásos volt, és széles körben vitákat váltott ki.

1937-ben Gummerus kiadó támogatásával Paavolainen Dél-Amerikába utazott, ahol úticéljai Brazília, Argentína és Paraguay voltak. Utazását a Lähtö ja loitsu és Risti ja hakaristi (Kereszt és horogkereszt) című könyvekben írta meg. Ez utóbbiban párhuzamot vont az Inka Birodalom, Mussolini Olaszországa és más fasiszta rendszerek között.[1] 1939-ben, röviddel a téli háború kitörése előtt a Szovjetunióba utazott, ahol megcsodálta a modern Moszkva utcáit és a metrót, lenyűgözték a múzeumok és balettelőadások és a Volga szépsége. Vendéglátói feljegyezték, hogy keveset beszélt, és gondolatait megtartotta magának. Elképzelhető, hogy visszatérésekor a jegyzetei egy részét is megsemmisítette. Az utazásról könyvet tervezett írni, de a téli háború kitörése miatt erre már nem került sor, csupán három esszé született meg.[1][2]

Az 1930-as évek végén Paavolainen közeli kapcsolatban állt Helvi Hämäläinen írónővel; ez a kapcsolat 1941-ben szakadt meg.[2] Az írónő utóbb novelláiban nárcisztikus alakként ábrázolta.[3]

1940-es évek[szerkesztés]

A második világháború alatt Paavolainen a vezérkari információs szolgálatnál szolgált, de folytatta az írást; 1940-ben és 1942-ben két könyve jelent meg Karéliáról.[1] A téli háború kitörésekor Finnország keleti részébe, egy gyalogsági tábornok hadsegédeként Mikkelibe helyezték. 1940-ben egy bombázás során megsebesült, a farokcsontja tört el. 1944-ben alkalma volt ellátogatni Vienolába, gyermekkora színhelyére. Hajdani otthona ekkor romokban állt, és ez volt az utolsó alkalom, hogy szülőföldjét láthatta.[2] Kritikus hangételű második világháborús naplója 1946-ban jelent meg, és belföldön sokan támadták a finn-szovjet háborúról vallott nézetei miatt, valamint azért is, mert Paavolainen a háború elején vereséget jósolt. Az ellenséges fogadtatás hatására a Werner Söderström kiadó a könyv példányszámainak nagyobb részét megsemmisítette.[6] Míg Paavolainen 1940–1941-ben még a német győzelemben reménykedett, és kapcsolatban állt a nemzetiszocialista-ihletésű Suomen Kansallissosialistinen Työjärjestövel (SKT), nem sokkal ezután már fenntartással kezelte Finnország és Németország szövetségét. A kritikákat követően Paavolainen gyakorlatilag befejezte írói pályafutását.

1945-ben házasságot kötött Sirkka-Liisa Virtamo költőnővel; 1953-ban elváltak.[2]

1947-ben ismerőse, Hella Wuolijoki a Finn Rádió színházi osztályának igazgatójává nevezte ki. Paavolainen vonakodva vállalta el a feladatot, de irányítása alatt a rádiószínház műsorai nagyszámú hallgatóra tettek szert. Az író figyelembe vette a hallgatóság konzervatív ízlését, és a műsort ennek megfelelően állította össze.[1] Az 1950-es évek végén közeli kapcsolatba került Hertta Kuusinennel, aki parlamenti képviselő volt, és apja, Otto Ville Kuusinen a Szovjetunió Kommunista Pártjának egyik felső vezetője.[2]

Életének végén Paavolainen gyakran panaszkodott kimerültségre, és sokat ivott. Néha egyszerűen nem ment be dolgozni, és nosztalgikusan azt tervezte, hogy megírja a Tulenkantajat történetét.[2]

1960-ban Paavolainen megkapta az áhított Eino Leino-díjat, amelyet Urho Kekkonen elnök személyesen adott át neki.[2]

1969. július 19-én alkoholizmusban halt meg a helsinki Kivelä kórházban.[7] Sírja a helsinki Hietaniemi temetőben található.[8]

Emlékezete[szerkesztés]

1974-ben Paavolainen barátja, Matti Kurjensaari élénk portrékötetet adott ki róla.[9] Paavolainen örökösei alapvető kifogásokat hozta fel a könyv ellen, ami annyira kimerítette Kurjensaarit, hogy majdnem lemondott a mű megjelentetéséről. 1991-ben új életrajz jelent meg Jaakko Paavolainen tollából, ami jobb fogadtatásban részesült, és sok új részlettel szolgált Paavolainen gyermekkoráról és fiatalságáról.[2] 2014 őszén két új életrajz jelent meg, melyeknek szerzői Panu Rajala és H. K. Riikonen voltak.[10][11] Míg Pajala könyve Paavolainen és a nők kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, Riikonen műve Paavolainen írásai alapján rajzolja meg alakját.[12]

Háborús visszaemlékezései szolgáltak alapul az 1981-es Pedon merkki című film forgatókönyvének; a filmet Jaakko Pakkasvirta rendezésében.[13]

Művei[szerkesztés]

  • Valtatiet, 1928 (Mika Waltarival együtt)
  • Nykyaikaa etsimässä, 1929
  • Keulakuvat, 1932
  • Suursiivous eli kirjallisessa lastenkamarissa, 1932
  • Kolmannen Valtakunnan vieraana, 1936
  • Lähtö ja loitsu, 1937
  • Risti ja hakaristi, 1938
  • Karjala – Muistojen maa, 1940 (szerkesztő)
  • Rakas entinen Karjala, 1942 (szerkesztő)
  • Synkkä yksinpuhelu I–II, 1946

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. ↑ a b c d e f g Hannu K. Riikonen: The Reception of Futurism in Finland: Olavi Paavolainen's Writings. International Yearbook of Futurism Studies, VI. évf. (2016) 126–130. o.
  2. ↑ a b c d e f g h i j k l m n Petri Liukkonen: Olavi (Lauri) Paavolainen (1903-1964). authorscalendar.info (Hozzáférés: 2017. november 14.)
  3. ↑ a b H.K. Riikonen: Paavolainen, Olavi. www.blf.fi (Hozzáférés: 2017. november 14.)
  4. ↑ Finn irodalom. finnugor.elte.hu (Hozzáférés: 2017. november 14.)
  5. ↑ Cristoph Parry: Deutsch-finnisch Literaturbeziehungen gestern und heute. In 1809 und die Folgen: Finnland zwischen Schweden, Russland und Deutschland. Szerk. Jan Hecker-Stampehl et. al. Berlin: BWV. 296. o. ISBN 978-3-8305-1882-2  
  6. ↑ A. Mantere: A második világháború ábrázolása a mai finn demokratikus irodalomban. Filológiai Közlöny, IX. évf. 1–2. sz. (1963) 114. o.
  7. ↑ Matti Kurjensaari: A Glorious Olavi Paavolainen: A Picture of Person and Time (Loistava Olavi Paavolainen. Henkilö- ja ajankuva). Helsinki: Tammi Ltd. 1975.  
  8. ↑ Hietaniemen hautausmaa – merkittäviä vainajia. www.helsinginseurakunnat.fi (Hozzáférés: 2017. november 14.)
  9. ↑ Matti Kurjensaari: Loistava Olavi Paavolainen: henkilö- ja ajankuva. (hely nélkül): Tammi. 1975. ISBN 951-30-2753-8  
  10. ↑ Panu Rajala: Tulisoihtu pimeään. Olavi Paavolaisen elämä. (hely nélkül): WSOY. 2014. ISBN 978-951-0-40254-2  
  11. ↑ H. K. Riikonen: Nukuin vasta aamuyöstä. (hely nélkül): Gummerus. 2014. ISBN 978-951-20-9714-2  
  12. ↑ Matti Mieskonen: Paavolainen - symboli ja historiallinen henkilö. agricola.utu.fi (2014) (Hozzáférés: 2017. november 14.)
  13. ↑ Pedon merkki (1981). www.imdb.com (Hozzáférés: 2017. november 14.)

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Olavi Paavolainen című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Olavi_Paavolainen&oldid=25634223”