Nagyszámítógép

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nagyszámítógép, (angol kifejezéssel: mainframe, szakmai körökben elterjedt kifejezéssel nagygép vagy nagy vas) azokat a nagy és „drága”, nagy teljesítményű számítógépeket jelenti, amelyeket főleg kormányzati intézmények, nagyvállalatok, és bankok használnak az üzletileg kritikus alkalmazásaik futtatására. Általában nagy mennyiségű adat kezelésére, tárolására képesek, amelyeket a statisztika, a nyilvántartások, ERP rendszerek, és a pénzügyi tranzakció feldolgozási folyamatok igényelnek.

A kifejezés a korai 1970-es évekből ered, amikor kisebb, kevésbé komplex számítógépek kerültek piacra, (például a DEC PDP–8 és a PDP–11 sorozat) amelyek kisgépek, vagy minik néven lettek közismertek. Az ipari, banki, kormányzati felhasználók a fizikai valójukban is ténylegesen nagy gépeket, a „számítógépeket” kezdték nagyszámítógépként emlegetni.

Az IBM 704 nagyszámítógép 1964-ből

Meghatározás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern nagyszámítógépek számítási teljesítményük, kiemelt minőségi követelményeknek való megfelelésük, bizonyított üzembiztosságuk, magas szintű biztonságuk, a hozzájuk tartozó magas szintű szervizszolgáltatások, és végül a régebbi szoftverekre biztosított, úgynevezett visszafelé kompatibilitás miatt alkotnak külön kategóriát. A nagyszámítógépek képesek több éven keresztül kikapcsolás nélküli működni, miközben a megfelelő karbantartás is biztosított. A megbízható működésen túl a gyártók még speciális készenléti, illetve csereszolgáltatásokat is nyújtanak (cseregép vagy megfelelő helyszín és környezet) az esetleges meghibásodás idejére, lehetőleg úgy, hogy a végfelhasználók ezt ne vagy alig érzékeljék.

A nagyszámítógépek robusztus felépítésük, megbízhatóságuk miatt jóformán „örök életűek”, ezért futtathatnak rajtuk olyan alkalmazásokat, amelyek kiesése katasztrofális következményeket vonna maga után. A szokásos marketing kifejezés, a „RAS” (Reliability – megbízhatóság, Availability – rendelkezésre állás, Serviceability – használhatóság) itt valóság, ami a robusztus kivitelből és architektúrából következik, és gyakran érv a nagyszámítógép(ek) valamilyen kevésbé drága típussal való helyettesítése ellen.

A nagyszámítógépek gyakran ezres nagyságrendű egyidejű végfelhasználót szolgálnak ki, buta terminálokon vagy terminálemulátorokon keresztül. A korai nagyszámítógépek többnyire időosztásos módban szolgálták ki a végfelhasználókat, vagy kötegelt, úgynevezett batch módban dolgoztak, amikor a felhasználók nem voltak közvetlen kapcsolatban a nagyszámítógéppel, csak a futás eredményeit kapták meg. Gyakran a két mód párhuzamosan is működött, amikor a kötegelt feladatokra az idő-osztásos mód „maradék” idejét fordították. Ezeknél a korai nagyszámítógépeknél a kiszolgáló és karbantartó szolgáltatások folyamatos biztosítása mellett különleges gondot fordítottak a szünetmentes energia-ellátásra, a klimatizált működési környezet biztosítására, és egyes modelleknél a vízhűtésre. A mai nagyszámítógépek szolgáltatásai már többféle felhasználói interfészen keresztül érhetők el, ideértve a Webet is. Az úgynevezett blade szerverek és rack szerverek a régebbi nagyszámítógépekhez hasonlóan újra különleges hűtési megoldásokat igényelnek és egyre több helyet foglalnak el az adat-központokban.

Kapcsolat a piaccal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csaknem az összes nagyszámítógép képes több operációs rendszer futtatására (angol kifejezéssel: hostolására), és így képes többszörös virtuális gépként is működni. Ez a tulajdonság, hogy egy gép helyettesíteni tud tucatnyi vagy esetleg néhány száz kisebb szervert, csökkenteni tudja a menedzsment és adminisztratív költségeket, valamint sokkal inkább kielégíti a skálázhatóságra (feladatnak megfelelő méretnagyság) és megbízhatóságra vonatkozó követelményeket. A megbízhatóság növelhető, mivel a hardver önmagában is redundánsan tervezett, a skálázhatóság pedig a virtuális gépek közötti erőforrások átszervezésével/megosztásával biztosítható, a teljes kapacitás kihasználása mellett. A nagyszámítógépeken a rendszer kapacitása a többi futó alkalmazást nem befolyásolva, azonnal, és megfelelő mértékben szabályozható  – az IBM marketingje találóan „igény szerinti számítógépnek” nevezi a nagyszámítógépeket. A modern, mai nagyszámítógépek, főként az IBM nagyszámítógép a zSeries és a System z9 szerverek, a kapacitásokhoz való hozzáférésnek legalább három látszólagos szintjét biztosítják: logikai partíciók (LPAR-ok, a PR/SM-eken keresztül), virtuális gépek (például a z/VM segítségével), és a védett és virtuális címzési mechanizmus és terhelés megosztás az operációs rendszer z/OS támogatásával. Együttesen, ezek a „virtualizált” technológiák biztosítják az üzleti alkalmazások számára a kényelmes, kiegyensúlyozott kevert terheléses, a Linux és Java magas szintű, megbízható és hatékony használatát.

Az, hogy egy nagyszámítógép bekerülési költsége elfogadható-e, az a bekerülési költség megtérülésétől (angol kifejezéssel a „return on investment”, ROI) függ. Egy nagyszámítógép alkalmazásának megtérülése, mint minden más számítógép platform esetén, alapvetően függ a skálázhatóságától, a kevert terhelés elviselésének módjától, a munkaköltségek csökkenésétől, az üzletileg kritikus alkalmazások megszakítás nélküli rendelkezésre állásától, és még sok egyéb más tényezőtől is. Néhány ellenvélemény szerint a modern nagyszámítógépek nem költséghatékonyak. A Sun Microsystems, a Hewlett-Packard, és a Dell képviselik ezt a nézőpontot, független szakértők véleményére támaszkodva. Ennek ellenére, az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy egyedül a nagyszámítógépek képesek (költséghatékonyan) kiszolgálni az államigazgatás és az üzleti területek bizonyos igényeit. Az IBM zSeries és System z9 eladásaiból származó bevételei növekszenek, az árak csökkentése ellenére. A legnagyobb független elemzők, mint például a Gartner, megerősítik ezt a tendenciát. Ezzel kapcsolatosan gyakran hozzák fel példának, hogy a tömegközlekedésben sem helyettesítik a buszokat több személyautóval, mert habár mindkét járműtípusnak megvan a maga költséghatékony felhasználási területe, ezek mégsem esnek egybe.

Nem kérdéses, hogy a közepes nagyságú mid-range gépek, szerverek is fejlődnek. Logikailag particionálhatóak már alapkiépítésben is, nem csak a nagy teljesítményű Unix alapú szervereknél. Annak ellenére, hogy a szerverek gyors ütemben fejlődnek, attól még nem lesznek nagyszámítógépes szerverek. Vegyük például azt, hogy a zSeries/z9 szerverek minden utasítást kétszer hajtanak végre, majd összehasonlítják az eredményeket, és ha eltérést/hibát tapasztalnak, akkor bekapcsolnak egy tartalék processzort, és arra irányítják a terhelést, ráadásul mindezt anélkül, hogy az alkalmazások és felhasználók ezt érzékelnék. Ezt követően jelzik a karbantartóknak, hogy cserélni kell a meghibásodott processzor-modult, amit működés közben is végre lehet hajtani. Ez a megoldás ritka a mid-range gépeknél. Eddig csak a Tandem Computers alkalmazta egy nagymegbízhatóságú, hibatűrő, leállásmentes, kétprocesszoros gépén. Ebben az architektúrában a két processzor közül egy biztosan végre tudja hajtani az utasításokat. Természetesen nem minden alkalmazás igényli ezt a nagymegbízhatóságú környezetet, de vannak olyanok (pénzügyi tranzakciók, villamos teherelosztó-rendszer vezérlés, légiforgalmi irányítás), ahol szükséges ez a biztonsági szint.

Csaknem bizonyos, hogy a nagyszámítógépek értékéről folyó vita folytatódik a jövőben, és kiterjed más számítástechnika eszközök értékére is, mint például a PC. A vita valójában 1964-ben kezdődött az IBM System/360 modell bejelentésekor, és 40 éve folyamatosan zajlik.

A nagyszámítógépes piac az elemzők szerint hasonló jellemzőket mutat, mint a félvezetők és a nagy légitársaságok piacai. Ezek a piacok hatalmas tőkebefektetéseket igényelnek, és az eredmények a nagy szállítók kis csoportjainál jelentkeznek. Ma még ezek a piacok versenypiacok, mert a technológiai vezetők könnyen változhatnak, és a piac aránytalanul érzékeny a makrogazdasági változásokra. Az üzleti szféra és az államigazgatás hajlamos késleltetni, vagy későbbre halasztani a tőkebefektetéseket gazdasági visszaesés alatt, ha a nagyszámítógépek beszerzéséről van szó.

Egyetértés van abban az elemzők között, hogy a nagyszámítógépes piacot alapvetően az IBM határozza meg. Az év elején (2006) az IBM-é a piac 90%-a. A cég 2005 vége felé kezdte el szállítani a piac legnagyobb teljesítményű nagyszámítógépét, a System z9-109, aminek a kifejlesztésére hozzávetőlegesen 1.2 milliárd dollárt fordított. Az IBM jelentős árcsökkentést is végrehajtott: a szoftver árakat 10%-kal, a memória árakat 20%-kal, a Linux és Java processzorok árait csaknem 25%-kal csökkentette. Annak ellenére, hogy az IBM uralja a piacot, mégsem az egyetlen szállító. A Unisys a korábbi Sperry és Burroughs termékcsalád alapján gyártja a ClearPath nagyszámítógépét a hozzá hű felhasználók számára. A Fujitsu jelenlegi családja, a Nova, a Unisys ES7000 hardverén alapszik. Az Amdahl 31 bites nagyszámítógép családja lassan már elöregszik, és nem lesz ellenfele az IBM 64 bites technológiájának. A Hitachi közösen fejleszti az elfogadható árú (100 000 dollár alatt) zSeries 800 nagyszámítógépet az IBM-mel költségmegosztásos alapon. A Hewlett-Packard folytatja az egyedi NonStop rendszerek forgalmazását, amit a Tandem Computers megvásárlásával szerzett meg. A Bull DPS nagyszámítógépei egyelőre csak az európai piacon vannak jelen. Ipari (rém)hírek szerint egy új (vagy újra belépő) piaci szereplő elkezd IBM kompatibilis nagyszámítógépeket szállítani.

A Unisys és a HP egyre inkább bízik az Intel CPU családjában, a fejlesztési költségek csökkentése miatt, és úgy tűnik, ez a stratégia segít a Unisys-nek és HP-nek abban, hogy növeljék a nyereségüket. Kontrasztként, az IBM milliárdokat fordít saját fejlesztésű technológiákra, amivel sikerül a felhasználók érdeklődését felkelteniük. Ez egyben az IBM termékek megkülönböztető jele is.

A nagyszámítógépek beszerzési ára változó, de a legutolsó IBM modell, a zSeries 890 model 110 „200 000 dollár alatt” kezdődik (2005-ös árakon, szoftverek, diszkes és szalagos tárolók nélkül). Ez az ár önmagában félrevezető lehet, ha nem tudjuk, hogy az IBM processzorai „örök tulajdonok”, azaz a felhasználónak csak egyszer kell őket megvásárolni. A későbbi korszerűsítéskor már csak egy korlátozott összeget kell fizetni, és nem kell teljes áron megvenni az új processzor kapacitást. Az ár magában foglal bizonyos karbantartási- és szerviz-szolgáltatásokat is, ami más gyártókra nem jellemző.

A használt nagyszámítógépek piaca kivételesen aktív piac, nagyon hasonló a repülőgépek piacához.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány gyártó készített csak nagyszámítógépeket 1950 végétől az 1970-ig tartó időszakban. Azokban a dicsőséges időkben az „IBM és a hét törpe”: Burroughs, Control Data Corporation, General Electric, Honeywell, NCR, RCA, és a UNIVAC volt piacon. Az 1950-es évekig az IBM főleg katonai célalkalmazásokhoz készített speciális célgépeket. Az első általános célú nagyszámítógépet végül is nem az IBM készítette el, de felismerte a RAND által kidogozott architektúra nyújtotta lehetőséget. Ezután az IBM váltott, és a célgépek gyártásáról áttért az általános célú nagyszámítógépek gyártására.

Az IBM meghatározó piaci szerepe a 700/7000 sorozatok sikerének köszönhetően megerősödött, később a 360 sorozattal pedig gyakorlatilag egyeduralkodó lett a piacon. A 360-as sorozat volt egyébként az akkori KGST országok közös számítógép-rendszerének (az orosz „Rjad” rövidítéséből R sorozat) „célgépe”. A későbbi architektúrák folyamatos továbbfejlesztésével alakult ki a jelenlegi zSeries/z9 nagyszámítógépes architektúra. Egyedül a Burroughs és most a Unisys MCP-alapú nagyszámítógépei követik a régi nagyszámítógépes architektúrákat. Elmondhatjuk, hogy bár képesek még futtatni a régi, 24 bites System/360-as kódokat a 64 bites zSeries és System z9 CMOS szerverek, de fizikailag már semmi közös nincs a régebbi rendszerekkel. A legnagyobb későbbi IBM versenytársakat gyakran emlegették a „The BUNCH” kifejezéssel a cégek nevének kezdőbetűi alapján (Burroughs, UNIVAC, NCR, CDC, Honeywell). A BUNCH egy szójáték, ugyanis az angolban a szó csokrot, fürtöt, csomót jelent.

Néhány fontos, az USA-n kívüli gyártó (volt): a Siemens, illetve a Siemens/Nixdorf és a Telefunken Németországban, valamint az angliai ICL, illetve később a francia Bull.

A piac szűkülése, a verseny keményedése a '80-as években átrendezte a résztvevőket – RCA-t megvette a UNIVAC; a GE kiszállt; a Honeywell-t kivásárolta a Bull; az UNIVAC (a Sperry egy divíziója) később egyesült a Burroughsszal Unisys Corporation néven 1986-ban (ezt hívták akkoriban a „dinoszauruszok nászának”). Az AT&T rövid ideig (1991-ben) az NCR tulajdonosa is volt.

Egy idő után a cégek felismerték, hogy szerverek a mikroszámítógépek bázisán is kifejleszthetőek, így a fejlesztési költségek csökkenthetőkké váltak, a helyi felhasználók pedig jobban ellenőrzésük alatt tarthatták a saját rendszereiket. A buta terminálokat, amelyekkel a nagyszámítógépes rendszerek elérhetőek voltak, lassan kiszorították a személyi számítógép alapú emulátorok, illetve az internetes kapcsolódási lehetőségek. Az új nagyszámítógépes alkalmazások leginkább a pénzügyi szolgáltatások és államigazgatás területére korlátozódtak. Az elemzők megállapították, hogy a nagyszámítógépes piac haldokolni kezdett, mert a nagyszámítógépeket fokozatosan kiszorították a személyi számítógépek.

A piac újraéledése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 1990-es évek vége felé ismét fellendülni látszott az addig haldoklónak tartott nagyszámítógépes piac: új nagyszámítógépeket igénylő felhasználók jelentek meg, előtérbe kerültek a nagyszámítógépes webszerverek a teljesítményükkel, és azzal a képességükkel, hogy kisebb teljesítményű gépek százait tudták helyettesíteni, de kisebb energiafelhasználással és alacsonyabb adminisztrációs költségekkel. Az e-business növekedése hirtelen jelentősen megnövelte a tranzakció feldolgozásra képes, megbízható, hibatűrő alkalmazások iránti igényt, illetve egyre inkább előtérbe került az adatbázisok áteresztő képességének növelése. Amint a 2004-es év végére az IBM nagyszámítógépekből származó bevételei az árcsökkentések ellenére egyre inkább emelkedni kezdtek a meggyőző (és divatos) TCO-knak (szó szerinti fordításban a „tulajdonlás teljes költsége”, de inkább beszerzési és üzemeltetési költséget jelent) köszönhetően, az elemzők kijelenthették, hogy a piac újraéledt.

2005-ben számos újságcikk foglalkozott az úgynevezett „szenzitív”, személyes adatok nyilvánosságra kerülésével, amelyeket a gondatlan adatkezelés számlájára írtak. A legjellemzőbb példa erre a CardSystems, az amerikai hitelkártya feldolgozó rendszer, amely felfedezte, hogy több százezer (ha nem millió; a valós szám soha sem került nyilvánosságra) hitelkártya-tulajdonos adata került hackerek kezébe, köszönhetően egy, a Microsoft Windows operációs rendszer alatt futó szerverekre bejutott számítógépes féregnek. A CardSystems veszteségét hozzávetőlegesen 2,75 milliárd dollárra becsülték, a pontos szám itt sem került nyilvánosságra. Mivel a pénzintézetek nagyszámítógépeinél ilyen jellegű biztonsági hibák nem léptek fel, több szervezet úgy döntött, hogy az adatkezelési és tárolási szabályaikat felülvizsgálják, és egy adat-újraegyesítési projekt keretében biztonságos tároló rendszereken gyűjtötték össze az adataikat. Másik példa a Comair légitársaság személyzet vezénylő rendszere, amelyet nem nagyszámítógépen működtettek. A rendszer 2004 legforgalmasabb karácsonyi időszakában hibásodott meg. A Comair vezetése ugyan elbocsátotta a felelősöket, de ez nyilvánvalóan nem jelentett megoldást a problémára.

A régi 31 bites rendszerek – ideértve az Amdahl és a Hitachi több modelljét is – cseréje szintén pozitív hatással volt az IBM nagyszámítógépes bevételeire, amikor ezen régi nagyszámítógépek az életciklusuk végére értek.

Egy másik tényező a nagyszámítógépek használatának növekedésében a Linux operációs rendszer, amely képes a legtöbb nagyszámítógépen futni, vagy közvetlenül, vagy virtuális gépeken. A Linux biztosítja a cégek és az államigazgatás számára, hogy kihasználják a nyílt forráskód nyújtotta előnyöket a rendszereik fejlesztésénél. Ezáltal csökkenthetik az egy felhasználóra eső fejlesztési költségeiket, ugyanakkor kihasználhatják a megbízható és biztonságos nagyszámítógépes környezet nyújtotta előnyöket is.

Az IBM termékeinél nehezen ment az áttérés a bipolárisról a CMOS technológiára, ezért végül csak az 1990-es évek végén kezdett el osztalékot fizetni. Az IBM (és ügyfelei) nem sokáig fizettek már ezután tekintélyes összegeket a vízhűtésért, elkezdődött egy új, korszerűbb 64 bites z/Architecture technológia kifejlesztése. Az IBM kiszélesítette a nagyszámítógépekre alkalmas szoftvereinek ajánlatait, például a DB2 adatbázis kezelő a z/OS-hez valamint a WebSphere. Belépett a nagyszámítógépes szoftvereszközök piacára a segédprogramjaival, menedzsment programjaival, újra versenytárs szeretne lenni abban a piaci szegmensben, ahol más, nálánál innovatívabb szállítók a vezetők.

Nagyszámítógépek és szuperszámítógépek összehasonlítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szuperszámítógépek és a nagyszámítógépek közötti határvonal meghúzása nem egyszerű és nincsenek jól meghatározott szempontok a különbségtételre. Általánosságban igaz, hogy a szuperszámítógépek a korlátozott számítási kapacitások miatti problémák, a nagyszámítógépek pedig a megbízhatósággal és korlátozott ki-bevitelből adódó problémák megoldására készülnek, amint azt a következők is mutatják:

  • Mivel a párhuzamos architektúra látható a programozók számára, a szuperszámítógépek programozása gyakran nagyon bonyolult, és speciális, feladat specifikus szoftvereket és ismereteket igényel. A nagyszámítógépek párhuzamos architektúrája rejtett a programozók elől.
  • A szuperszámítógépek nagyon bonyolult, nagy memória igényű számítási feladatok végrehajtására optimalizáltak, a nagyszámítógépek viszont egyszerű számítási feladatokra, nagy mennyiségű külső adatbázis elérésre és innen származó adat-hozzáférésekre optimalizáltak („kevert terhelés”).
  • A szuperszámítógépek főként a tudományos és a katonai alkalmazások területén, a nagyszámítógépek pedig az államigazgatási és üzleti alkalmazások területén dolgoznak. Az időjárás-modellezés, a fehérjeláncok elemzése, digitális rajzfilmek és effektek készítése a szuperszámítógépek működési területe. A bankkártya tranzakciók nyilvántartása, a számla kezelés, népességnyilvántartás, ipari folyamatok irányítása a nagyszámítógépek működési területe. Kivétel: egyes katonai alkalmazások, ahol a kiemelkedő biztonsági követelmények és nagyszámítógépes kapacitások elegendőek).
  • A szuperszámítógépeken gyakran futó alkalmazások kezelni tudják az üzemszüneteket (például: globális felmelegedés előrejelzése vagy akadémiai kutatások). A nagyszámítógépes alkalmazások egy részénél előfeltétel a legalább egy éves folyamatos rendelkezésre állás (például: repülőjegy-helyfoglalások vagy hitelkártya tranzakció feldolgozás és nyilvántartás).
  • A szuperszámítógépeket gyakran egy nagyon speciális, elméleti feladat megoldására építik meg. A nagyszámítógépeket általában napi feladatok széles választékának megoldására használják.
  • A nagyszámítógépeken kitartóan és széleskörűen támogatják a régebbi szoftverek használatát (IBM nagyszámítógépnél még ma is vannak olyan komponensek, amelyeket az 1960-as évek közepén írtak). A szuperszámítógépeknél nem követelmény a „visszafelé kompatibilitás”.
  • A nagyszámítógépek esetén gyakori megoldás, hogy számos processzor direkt támogatási célból üzemel a központi processzor(ok) mellett (ki/bevitel támogatása, titkosítás támogatása, monitorozás, memória kezelés, háttértár kezelés), összességében a processzorok száma lényegesen magasabb, mint ahogyan az általában szokásos. A szuperszámítógépek esetében a tervezők a kiszolgálás „minőségének” javítása helyett a számítási teljesítmény növelését tekintik elsődleges célnak.

A nagy teljesítményű, úgynevezett „high-end” személyi számítógépek és Unix szerverek esetében gyakran használja néhány szállító/gyártó a „nagyszámítógép” vagy „nagyszámítógép-szerű” kifejezéseket, ezzel is elősegítve a különbségek összemosását. Szerencsére a piac egyértelműen elutasítja ezeket az összemosási törekvéseket, és közösen elfogadott „megállapodás” van arra nézve, hogy csak a valódi nagyszámítógépeket (különösen az IBM zSeries gépeit) tekintik nagyszámítógépeknek.

Statisztikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különböző adatok alapján mondhatjuk, hogy:

  • a nagyszámítógépek 85%-ának a programjait COBOL programozási nyelven írják
  • a nagyszámítógépek 7%-ának a programjait Assembly, C vagy C++ programozási nyelveken írják
  • a nagyszámítógépek 5%-ának a programjait PL/I programozási nyelven írják
  • a nagyszámítógépek 3%-ának a programjait Java és más nyelveken írják

A Java használata viszonylag gyorsan növekszik (lásd még zAAP, WebSphere, és Linux.) A nagyszámítógépes COBOL is kibővült számos Web-orientált résszel, mint például XML értelmező.

  • A nagyszámítógépek 95%-a z/OS(esetleg OS390) operációs rendszert futtat, a többi HP NonStop szerver vagy UNIX esetleg AIX.
  • A mivel a nagyszámítógépekre installált os egy keretszoftver ezért sok más egyéb termék szükséges a működéséhez alap os szoftverek(RACF, JES2/3, HSM, VTAM, TCPIP, BCP, HCD, TSO, SMP, RMF SDSF). A nagyszámítógépeket jellemzően adattárolásra és információ fogadásra/küldésre használják (adatbázisok: DB2, IMS DB, ADABAS. tranzakciós szoftverek: IMS DC, CICS, MQ).
  • Az 1990-es évek elején a média valamint több üzleti és számítástechnikai elemző a nagyszámítógépek halálát jósolta. A jóslat nem vált be, sőt a gyártók folytatták a gyártást és kifejlesztették az Internetes üzleti modelleket is.
  • A nagyszámítógépekhez tartozó szolgáltatások minősége megfelel az üzletileg kritikus alkalmazásokból eredő elvárásoknak (rövid javítási és/vagy csere idők, javítás alatt is zavartalan működés).
  • A 2004-es év végén az IBM bejelentette, hogy 200 új nagyszámítógépes felhasználója van – olyan új felhasználók, akiknek ezt megelőzően nem volt nagyszámítógépük.
  • Jelen pillanatban (2012) a világ 20 legnagyobb bankjából 17, a 25 legnagyobb biztosítójából 21, a vezető vállatok 20 legnagyobbjából 15 mainframet használ.

Sebesség és teljesítmény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyszámítógépes CPU-k sebességét a ma már klasszikusnak számító MIPS-ekben mérik, ami a million instructions per second rövidítése. A MIPS csak egy egyszerű összehasonlításra alkalmas a nagyszámítógépek számítási sebességének és kapacitásának a tekintetében. A kisebb IBM nagyszámítógépek, a zSeries sorozat gépei körülbelül 26-30 MIPS (z890 Model 110) teljesítményűek, de a System z9-109 Model S54 nagyszámítógép esetében a sebesség már meghaladhatja a 18 000 MIPS értéket is.

Azonban a MIPS értékek önmagukban félrevezetők a következő okok miatt:

  • A processzor architektúrák eddig bekövetkezett változásai miatt a MIPS értékek elvesztették az összes közvetlen kapcsolatot a ténylegesen végrehajtott utasítások számával.
  • Egy ilyen „egyszerű” mérőszám, mint a MIPS érték nem alkalmas arra, hogy a számítógépek különböző üzemmódjai közötti különbségeket figyelembe vegye. A nagyszámítógépek tervezői „kiegyenlített teljesítményre” törekszenek a nagy mennyiségű ki- beviteli műveletek, az online adatbázis hozzáférések és a tranzakció feldolgozások tekintetében. Ezek vizsgálatára, összehasonlítására az úgynevezett benchmarkok szolgálnak, és adnak valóban értékelhető eredményeket.

Az IBM hivatalosan is publikálta a saját nagyszámítógépeire az LSPR (Large System Performance Reference) alapú mérések eredményeit, amelyek különböző típusú terhelések alapján határozhatók meg (adatkezelés, ki-bevitel, aritmetikai számítások, adatbázis hozzáférések, web-lapok generálása stb.)

Az összehasonlításból adódó probléma hasonló például egy Unix szerver környezetben is, ahol a felhasználók számára a szerver bizonyos típusterhelések szerinti (SpecInt vagy TPC-C) teljesítménye sokkal lényegesebb és többet mondó, mint a CPU órajel frekvenciája (sebessége) vagy a processzor MIPS értéke.

Sajnos, nem egyszerű megtalálni azt a LSPR típust, amely legjobban megközelíti a várható terhelési módot, és így összehasonlítási alap lehet, ezért az IBM közzéteszi az LSPR mérési értékeket is, de továbbra is megadja a MIPS értékeket.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angol nyelvű hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fodítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Mainframe computer című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.