Nagybőgő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nagybőgő / Gordon
angol: double bass
német: Kontrabass
francia: contrebasse
olasz: contrabbasso
AGK bass1 full.jpg
Besorolás
Húros hangszer
Vonós hangszer
Hegedű család & Gamba család
Hangterjedelem
Range contrabass.png
Rokonhangszerek
Hegedű, Brácsa, Cselló, Viola da gamba
Hangszerjátékos
Nagybőgős

A nagybőgő egy hangszer, négy, a hegedűcsalád többi tagjától eltérően kvart távolságra hangolt húrral. A vonós hangszerek közé soroljuk, közöttük a nagybőgő a legmélyebb. Közeli rokonai még a hegedű, a brácsa (mélyhegedű) és a cselló.

Húrjai a kontra E (ez egyébként a hangszeren elérhető legmélyebb hang), kontra A, nagy D és nagy G.

A kottáját basszuskulcsban írják, úgy, hogy a leírt hangokat egy oktávval lejjebb kell értelmezni (lásd kotta a jobb oldalon). Ennek célja, hogy elkerüljék a túlságosan sok pótvonal használatát. A szabály érvényes a többi használt kulcsra is (tenorkulcs, nagyon ritka esetekben violinkulcs).

A nagybőgő története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangszer elődje a violone volt, amely a viola da gamba egyik típusa.

A húrjai csak a romantika korára állandósultak (előtte léteztek öt- és hathúros bőgők is), bár később háromhúros is készült, de az nem terjedt el igazán.

A komolyzenében a nagybőgő a tagja a szimfonikus zenekaroknak, vonószenekaroknak és különböző kisebb kamaracsoportoknak.

Főbb művek nagybőgőre (komolyzene)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagybőgő szóló

Nagybőgő zongorakísérettel

Nagybőgőversenyek

Kamarazene nagybőgővel, zenekari művek főbb nagybőgőszólóval

Nagybőgő, több nézetből

Nagybőgő a jazzben, bluesban stb.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagybőgő általában meghatározó tagja a különböző könnyűzenei együtteseknek.

A könnyűzenében a nagybőgőt az esetek 90%-ában csak pengetik, azaz pizzicato játékmódot alkalmaznak. Különösen kedvelt az ún. Bartók-pizzicato.

Gyakran használnak elektromos kiegészítőket, vagy hoznak létre az elektromos hegedűhöz, vagy az elektromos csellóhoz hasonló, de nagybőgőn alapuló hangszereket.

Nagybőgő a magyar népzenében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar népzenében használt nagybőgő tipikusan 4 vagy 3 húros, de a klasszikus zenében használt nagybőgőtől eltérően a mai napig gyakori, hogy fémhúrok helyett juhbélből sodort húrokkal szerelik fel a hangszert. Bizonyos tájegységeken, így például az erdélyi Mezőségen az is előfordul, hogy csak egyetlen húron játszanak, ekkor a húrt kontra Á helyett általában kontra C-re hangolják, a többi húrt csak tartalékként, illetve a húrláb stabilitásának megtartása érdekében szerelik fel. A népzenében, mivel jellemzően tánczenéről van szó, a nagybőgő és a brácsa feladata a ritmuskíséret biztosítása, így mindig nagyobb hangsúlyt fektettek a megfelelő vonózásra, mint a tiszta harmonizálásra. A nagybőgő helyett egyes területeken csellót vagy kisbőgőt használtak.

A nagybőgő felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagybőgő egy olyan hangszer, aminek a mai napig nem alakultak ki a végleges vonásai.

Felépítés szemszögéből a hangszer félúton áll a gambacsalád és a hegedű család között. A hegedű családtól örökölte

  • az F-lyukakat,
  • a húrok számát,
  • és a fogólap tulajdonságait;

a gambacsaládtól pedig

  • az esetenként lapos hátlapot
  • a nyak formáját.

A hangszer kb. 170–180 cm hosszú.

A hangszer részeinek neve, és felépítésének nagy része megegyezik a hegedűnél tárgyaltakkal.

Vonó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Francia vonó
Francia vonófogás
Népzenében használt, házilag, illetve hangszerész által készített rövid vonók

Két fajta klasszikus vonótípus létezik:

  • Francia vonó: Ez alapvetően nem más, mint egy tömegre nehezebb kiadása egy hegedű (brácsa), vagy egy csellóvonónak.
  • Német vonó: Ez a régi gambák vonójából alakult ki.

A Vonó között kinézet-, tömeg- és játékmódbeli különbségek vannak.

A magyar népzenében a klasszikus vonón kívül gyakran használják a sokszor házi készítésű, rövid, tömörebb felépítésű vonót. Ennél a vonótípusnál hiányzik a klasszikus vonóknál megtalálható, a szőr feszességének szabályozására szolgáló mechanika, helyette a belefont erősebb zsinór segítségével kötik oda a szőrt a kápához, lehetőleg minél feszesebben. Ezt a vonótípust rendszerint marokfogással tartják.

Hangolás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hangszer húrjai azért vannak kvartonként hangolva, hogy ne legyenek túl nagyok a lépések a hangok között, és minden hangot kényelmesen le lehessen játszani.

A nagybőgőből létezik 5 húros kiadás, ilyenkor általában még egy kontra C húrt kap még az E húr mellé. Ez a bőgőfajta nem igazán elterjedt. A háromhúros kiadás neve a Halbbaß. A nagybőgőnél mélyebb hangszer az oktobasszus.

A hangszer húrjait gyakran hangolják akár egy egész hanggal is feljebb, elsősorban szólódaraboknál.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bordás Tibor: Nagybőgők és nagybőgősök. Budapest, 1995. Nemzeti Tankönyvkiadó. ISBN 9631867536

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nagybőgő témájú médiaállományokat.