Húr

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a cikk a zenei húrokról szól. További jelentései a húr (geometria) és húrelmélet (fizika) szócikkekben találhatóak.

A húr a húros hangszerek elsődleges hangképző alkatrésze.

A húr kifeszített állapotban transzverzális rezgésre képes vékony, hajlékony szál. Anyaga leggyakrabban bél, selyem, műanyag, vagy fém lehet (a húr szó eredetileg belet jelentett, vö. hurka). A húros hangszer hangját a húrjai alapvetően meghatározzák, de ezen kívül függ a hangszer felépítésétől is, mivel a húr által keltett hangot a hangszer teste sugározza ki.

A húrok rezgését többféleképpen is kiválthatjuk: lehet őket

Az állandó hangon szóló húron állóhullámok keletkeznek: a húr a szabadon lévő hossza által meghatározott periódusban rezeg. A rezgés nagysága, amplitúdója a hangerőt, a gyakorisága, frekvenciája a hangmagasságot határozza meg. A húr egyéb jellemzői, anyaga, vastagsága, stb., valamint a húrnak a zenész általi lefogása a hangszínt befolyásolják. A húr hangmagasságának beállítása (a „hangolás”) a legtöbb hangszer esetében a húr feszítettségének változtatásával történik.

A húr fizikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A húr működése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha a két végén rögzített, kifeszített húrt egy adott ponton kitérítjük nyugalmi állapotából, elnyújtott háromszög alakot vesz föl, és ha elengedjük, a háromszög csúcsa két irányban a húr mentén elindul, és a végpontoknál visszafordulva ide-oda szaladgál, miközben a húr próbálja nyugalmi állapotát visszanyerni. Fontos megjegyezni, hogy az, hogy a húr milyen jellegű mozgást végez, nagy mértékben függ a gerjesztés helyétől, de a frekvenciát ez nem befolyásolja. Pengetés esetén ez a rezgés a belső súrlódás miatt csillapodó, de vonó alkalmazásával folytonosan újra létrehozhatjuk a megpendítésre jellemző állapotot.

A terjedés sebessége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hullámterjedés

Legyen L a húr hossza, m a tömege és T a feszítettsége.

Rezgés közben a húr nagyjából egy körívet fut be. Legyen R a sugár és \theta az ív alatti szög. Ekkor

L = \theta\,R.

A húrt eredeti alakjába F erő húzza vissza:

F = \theta\,T.

Az F erő megegyezik a centripetális erővel is,

F = m\,\frac{v^2}{R},

ahol v a hullám húrban terjedésének sebessége.

Legyen \mu a húr egységnyi hosszúságra eső tömege. Ekkor

m = \mu\,L = \mu\,\theta\,R.

Ha az F két egyenletét egyenlővé tesszük, akkor az eredmény:

\theta\,T = \mu\,\theta\,R\,\frac{v^2}{R} Tehát v^2 = \frac{T}{\mu}

Az alapfrekvencia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha ismerjük a terjedés sebességét, akkor a kiadott hang frekvenciájának meghatározása már gyorsan megy:

v = \frac{\lambda}{t} = \lambda f

A húr alaphangon rezegve egy félhullámot ír le, tehát L a fele az alaphang hullámhosszának.

f = \frac{v}{2L} = \frac{\sqrt{\frac{T}{\mu}}}{2L}

ahol T a feszítettség, \mu az egységnyi hosszúságra eső tömeg és L a húr rezgő részének hossza. Ebből következik, hogy:

  • minél hosszabb a húr, annál mélyebb a kiadott hang;
  • minél erősebb a feszítés, annál magasabb a kiadott hang;
  • minél nehezebb a húr, annál mélyebb a kiadott hang.

A húr anyaga[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahhoz, hogy a húr a zene céljaira megfeleljen, azaz a megpendítés után minél hosszabb ideig zenei hangot adjon, a következő feltételeknek kell megfeleljen:

  • Kellő szakítószilárdsággal kell rendelkeznie, hogy a hangolásához szükséges húzóerőt elviselje.
  • Megfelelően hajlékonynak kell lennie, hogy valóban húrként, ne pedig rezgő rugalmas rúdként viselkedjen.
  • A fenti feltételből következően fontos, hogy amennyiben keményebb, merevebb anyagról van szó (például acél), a hosszúsága az átmérőjéhez képest megfelelően nagy legyen, de például a bronz szállal körbetekert selyemhúr az átmérőjéhez képest viszonylag kisebb hosszúságot is elvisel.
  • Az egységnyi hosszúságra eső tömegének mindenhol azonosnak kell lennie. Ez nem zárja ki a különböző sűrűségű anyagok összeépítését, kombinálását.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legelső húros hangszerek valószínűleg úgynevezett idiokord hangszerek voltak. Ezek különböző növényi szárakból készültek oly módon, hogy hosszanti irányban rovásszerűen bemetszették azokat, és az így elválasztott rostköteget a végein kis peckekkel kiékelve megfeszítették. A nádi hegedű például ilyen felépítésű.

Egy fokkal fejlettebb fokozatot jelent a heterokord zenei íj. Ennél már megjelenik a növényi vagy állati eredetű rostokból összesodort húr, amely megfelel a szigorúbb zenei követelményeknek is.

A húros hangszerek fejlődése során a Föld különböző tájain különböző anyagok álltak rendelkezésre zenei húrok készítésére: keleten selymet, az ázsiai lovas nomád népeknél lószőrt, trópusi vidékeken különböző növényi rostokat, nyugaton állati beleket használtak elsősorban erre a célra.

A jó minőségű bélhúr a juh, a kecske, a bárány beleiből készül, de szerényebb célokra a borjú, a nyúl vagy a macska belei is megfelelnek. A bél anyaga nagyrészt izomrostokból áll, ez magyarázza rendkívüli rugalmasságát. A beleket tisztítás, fehérítés, stb. után vékony csíkokra vágják, majd a kívánt átmérőnek megfelelő mennyiségű szálat összesodornak, utána kiszárítják, csiszolják, polírozzák.

A bélhúr évezredeken át a legelterjedtebb húrféleség volt, míg a 20. század közepén megkezdődött a műanyaggal való helyettesítése. A nejlonból készült húrok hangzásban egyenértékűek a bélhúrral, tartósságban felülmúlják azokat.

A fémből készült húrok is hosszú múltra tekintenek vissza, elsősorban rezet vagy bronzot használtak erre a célra. Az acélhúrok a 19. században terjedtek el, előbb a zongoránál, majd a hegedűnél. A 20. század folyamán alumíniumot is kezdtek húrkészítésre felhasználni.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]