Aeolhárfa
Az aeolhárfa (æolhárfa), vagy más néven szélhárfa egy szélmozgás által megszólaltatott hangszer (hárfa). Nevét Aeolus-ról, a görög szélisten (Aiolosz) nevének latinos formájáról kapta.
A romantika igen kedvelt „bútora” volt (bár még ma is készítenek ilyen hangszereket), igen sokat is építettek belőle, elsősorban padlásokra és hasonló szellős, huzatos helyekre.
A hangszer tulajdonképpen nem más, mint egy fadoboz, rajta kifeszítve különböző anyagú, vagy különböző vastagságú húrokkal, amelyeket általában egy hangmagasságra hangoltak (természetesen akadnak kivételek). A hangszert természetesen az ablakhoz közel kell elhelyezni, hogy működjön.
A hangmagasság és -erősség véletlenszerű és változó, értelemszerűen a szélerősségtől függ. A légmozgások a közös alaphang felhangjainak megszólalását eredményezik. Ha eltérő hangmagasságra hangoljuk a húrokat, akkor akár akkordokat is hallhatunk. Ez az aerolasztikusságnak köszönhető.
A hangszer működésének elvét máshol is megtapasztalhatjuk: például amikor a szél a tévéantennát fújja, továbbá a hajó zászlórúdján stb.
Samuel Taylor Coleridge különböző irodalmi műveiben is felbukkan. Ezen kívül Frédéric Chopin Op. 25, no. 1-es Asz-dúr zongoraetűdjét különleges hangzása miatt Robert Schumann a „Szélhárfa-etűd” becenévvel illette, mert miközben a játékosnak a jobbkéz ötödik ujjal egy dallamot kell megszólaltatnia, addig a többi ujjaival egy igen gyors, pedálos arpeggio-t kell játszania.
