Hárfa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Afrikai hárfa (Mangbetu nép)

A hárfa húros, pengetős hangszer. Jellegzetessége, hogy húrozatának síkja merőleges a húrok rezgését hangként kisugárzó hangszertetőre.[1] A húrok a hangolásuknak megfelelően különböző hosszúságúak, emiatt a hárfák körvonala gyakran háromszöghöz hasonló. A húrok a hárfa teste és hozzá csatlakozó nyaka között feszülnek, ezek végeit egy harmadik elem, az oszlop kötheti össze. Felépítése alapján a hárfa lehet ívhárfa vagy szöghárfa, ha oszlopa is van, kerethárfa.

A hárfát legtöbbször az egyik, vagy mindkét kéz ujjaival pengetik.

A hárfa az egyik legősibb húros hangszer, az ókori kelet legfontosabb húros hangszere a líra mellett. Fejlett változata, a pedálhárfa a nyugati klasszikus zene, a szimfonikus zenekarok egyetlen rendszeresen használt pengetős hangszere. Ezeknél a pedálok használatával a diatonikus hangolású húrok hangmagasságát egy vagy két fokozatban félhanggal módosítani lehet, így a kromatikus hangok is elérhetőek.

A hárfa a nyugati kultúrában különösen gazdag szimbolikus összefüggésekben: a középkor óta Dávid király és Orpheusz attribútuma.[2]

Leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lantféleségekhez hasonlóan a hárfa húrjainak egyik vége egy húrhordozó nyakhoz, a másik egy testhez, közelebbről az üreges hangszertestet befedő, a hangot kisugárzó rezonánshoz, hangszertetőhöz csatlakozik. Ami megkülönbözteti, hogy húrjainak síkja nem párhuzamos a hangszertetővel, hanem merőleges rá. A nyakat és a testet bizonyos esetekben oszlop kapcsolja össze, amivel a hangszer formája zárt háromszöggé egészül ki, ezzel növelve statikai teherbíró képességét. Az oszlop nélküli változatot nyitott hárfának, az oszloppal ellátottat kerethárfának is nevezik.

A hárfák húrjai bélből, ínból, összefont selyemből vagy lószőrből, fémszálból, újabban nylonból készülnek. A nyakhoz egy-egy behangoló apparátus közvetítésével csatlakoznak, ami lehet egyszerűbb esetben speciális hurok, elforgatható bőrgyűrű, vagy hangolókulcs, hangolószeg. A húrok másik vége a rezonánstetőhöz fut, annak középvonala mentén hurkolással vagy húrrögzítő babák segítségével van rögzítve. Sok afrikai hárfán, ahogy reneszánsz európai hárfákon is a húrok végeinél zizegtető szerkezetek lehetnek, amelyek a hangzást színesítik, a felharmonikus-tartalmat növelik.[3]

A hangszertest a többi húros hangszerhez hasonlóan változatos formájú és felépítésű üreges test lehet. A testet lezáró tető vékony fatábla vagy kifeszített bőr. Az egy, vagy bizonyos esetekben több sorban futó húrozat síkja merőleges a hangszertetőre, ugyanakkor a húrok maguk a tető síkjával hegyes szögben érintkeznek. Az előbbi játéktechnikai előnye, hogy a húrokhoz mindkét oldalról hozzá lehet férni, az utóbbi pedig akusztikailag lényeges, mert a húrok rezgése így kedvező módon adódik át a rezonánsnak.

Formaváltozatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vannak hárfafélék, melyek nyaka és teste összefüggő ívet alkot, ezeket ívhárfának nevezik. Szöghárfának hívják azt a formát, ahol a testhez egy egyenes, cölöpszerű nyak merőlegesen vagy hegyes szögben csatlakozik. Függőleges hárfának nevezik azt a változatot, melynek teste, húrjai játék közben függőlegeshez közeli helyzetben állnak. A függőleges szöghárfák nyaka alul helyezkedik el, kifelé mutat (kicsit úgy, mint egy felfordított európai hárfa). Vízszintes hárfa esetén a test vízszintes, a nyak a távolabbi végéből nő ki.[4] Az előbbinél játék közben a zenész hüvelykujja irányában a magas hangok vannak, az utóbbinál a mélyek.

A hárfa nyugati, európai típusa ezektől eltérő formájú: teste, húrjai függőlegesen vagy kissé hátra dőlve állnak, többé vagy kevésbé ívelt nyaka a test felső végéhez csatlakozik, a kettőt görbe vagy egyenes oszlop köti össze, vagyis kerethárfa.

Hangolása, használata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hárfa húrsorozatának hangolása sokféle lehet: pentatonikus, diatonikus, kromatikus stb. Közbenső, módosított hangokat egyes hárfaféléken úgy képeznek, hogy a húr rezgő hosszúságát körömmel való leszorítással megrövidítik. A diatonikus hangsorú hárfa kromatikussá tételére ezen kívül többféle eljárás is kialakult: a kampóshárfánál kézzel működtetett kampókkal lehet egy-egy húr hangolását félhanggal felemelni, a pedálhárfa esetén pedálmechanika módosítja a egy vagy két fokozatban a megfelelő hangokat a hangterjedelem egészében.

A hárfák húrjait leggyakrabban ujjakkal való pengetéssel szólaltatják meg, ritkán pengetővel vagy ütővel. Pengetésre az egyik, vagy mindkét kéz egy, vagy több ujját használják, a kisujjat rendszerint nem.[3]

Elterjedése, története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kelet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hárfa legkorábbi ismert formája az ívhárfa, amely valószínűleg a legegyszerűbb húros hangszerből, a zenélő íjból fejlődött ki. Jellemzője, hogy hajlított nyaka kivájt üregű testben folytatódik, amelyre bőrhártya feszül; a nyaktól kiinduló húrok sorozata a bőr alatt futó húrrögzítő rúdhoz csatlakozik.[4] Ívhárfát a sumerek már a Kr. e. 3400 körüli vagy még korábbi időtől kezdve használhattak.[5] A legrégibb hárfát Ur városában találták, ez Kr. e. 2600 körülire datálható, de rekonstrukciója már egy fejlett, kifinomult hangszert sejtet.[6]

bn.t: benet
b n
t
Y7
ḏ3ḏ3.t: dzsadzsat
DA A DA A t
xt

A IV. dinasztia-korabeli Egyiptomban Kr. e. 2700-tól vannak adatok ívhárfákra, ezek ásóformájúak, négy–hat húrjuk van, méretük változatos. Az Újbirodalom korában, Kr. e. 1580-tól új típusok jelentek meg, köztük nagyméretű álló, valamint kicsi, vízszintes helyzetben a vállra téve megszólaltatott hárfák.[7] A megmaradt hangszerpéldányok közül néhány csak négyhúros, a hangszertest a rezonánsként szolgáló bőrrel van bevonva, hátul összevarrva. Teljes hosszúságuk 120 cm körüli.[4] A hárfa egyiptomi neve benet (tudományos átírásban bn.t) vagy dzsadzsat (ḏ3ḏ3.t).

Az afrikai hárfák nagyon hasonló felépítésűek, feltételezik, hogy a napjainkban is több mint 50 különböző afrikai kultúra által használt hárfák ókori egyiptomi gyökerűek.[6] Ma főleg Közép-Afrika egyenlítőtől északra eső részein a nyugati szavannáktól Ugandáig terjedő vidéken fordulnak elő (pl. enanga). Az afrikai hárfáknak öt–tíz húrjuk van és állítva, fektetve, minden lehetséges tartással használják ének kíséretére.[4]

Kr. e. 1900 körül Mezopotámiában az ívhárfa eltűnt, helyette egy új változat, a szöghárfa jelent meg, ami néhány évszázad után Egyiptomban is meghonosodott, de ott együtt létezett az ívhárfákkal.[5] A szöghárfa hosszúkás rezonátortestébe vagy annak nyélszerű nyúlványába a nyak merőleges helyzetben vagy hegyes szögben van becsapolva. Függőleges és vízszintes tartású változatai egyaránt ismertek. A függőlegeseket általában ujjakkal, a vízszinteseket gyakran verővel vagy pengetővel szólaltatják meg.[8]

A különböző típusú hárfák húrjaik számában is jelentősen eltérnek: az ismert hangszermaradványok alapján a függőleges szöghárfáknak Kr. e. 1300-tól egészen Kr. u. 1600-ig 15–25 húrja volt, leggyakrabban 21; az ívhárfáknak legtöbbször 10-nél kevesebb. A vízszintes szöghárfák húrszáma csak ábrázolások alapján becsülhető meg, 9 körüli.[8]

Babilóniai ábrázolásokon, terrakotta lapkákon a Kr. e. 2. évezredtől, az asszír művészetben a Kr. e. 1. évezredtől láthatók szöghárfák, Közép-Ázsiában a Kr. e. 4. századtól bizonyított a létezésük.[9] A Selyemút mentén ez a hárfatípus eljutott a keleti Han-dinasztia-korabeli (Kr. u. 25–220) Kínába majd tovább, Koreába, Japánba. A szöghárfa az 1300 és 1600 közötti időszakban készült perzsa miniatúrákon is feltűnik, a hárfa perzsa neve čang. Hasonló hárfatípusok a grúzok (čangi), manysik, hantik között is elterjedtek, ezeket az 1930-as évekig használták.[6]

A hagyományos mezopotámiai ívhárfák egy rokona az indiai ikonográfiában a Kr. e. 2. századtól jelent meg, a Kr. u. 9. századig volt használatban vína néven.[4][10] E hangszer leszármazottja lehet a napjainkban is élő tradíciót képviselő burmai vízszintes ívhárfa, a szaung gauk.[6]

Keleten a hagyományos hárfák a 17. század után már nem szerepelnek ábrázolásokon, használatuk marginálissá vált.

Égei-tenger, görögök, Róma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Égei-tenger vidékén a kükladikus kultúra korai, Kr. e. 3. évezredbeli korszakából kis márványszobrocskák maradtak fenn, melyeken hárfán játszó ülő alakok ismerhetők fel. Ezek a kerethárfa legkorábbi ismert ábrázolásai.[5] Hasonló hangszert vélnek a kutatók felfedezni a minószi civilizáció egyes pecsétnyomóin is a Kr. e. 1900–1700 közötti időszakból. Az ezt követő ezer évben nem találhatók az Égei-tenger vidékén hárfára utaló nyomok.

Görög vázafestményeken a Kr. e. 5. század második felétől tűnnek fel hárfák. Ezeknek három típusa van: az egyik a keleti függőleges szöghárfákra hasonlít, erősen ívelt, díszített testtel; a másik ugyanennek egy változata oszloppal ellátva; a harmadik egy semmilyen ismert hárfaféleséggel nem rokonítható háromszögletű kerethárfa-típus orsó alakú testtel. A különböző típusokon a húrok száma 9 és 20 közötti.[11] Az ábrázolásokon a hárfások szinte mindig nők, gyakran múzsák, a hangszert ülő helyzetben használják. A vázaképeken látható hangszerek neve nem ismert.

Az írott forrásokban korábban is felbukkannak hárfaként azonosítható hangszerek: a Kr. e. 6. század elejétől kezdve Szapphó, Alkaiosz, Anakreón, Pindarosz egyaránt ismertek egy péktisz nevű, sokhúrú, kézzel pengetett hangszert, amelyet lüdiai eredetűnek tekintettek. Attikai írók egy trigónon vagy trigónosz (τρίγωνος = ’háromszögletű’) nevű hangszert is említenek, amit a péktisztől különbözőnek, de hozzá hasonlóan „sokhúrúnak” írnak le; néhol trigónon pszaltérionnak is nevezik.[12] A pszaltérion szó az ujjakkal pengetett sokhúrú hangszerek, hárfák összefoglaló neve volt.[13] További, feltehetőleg hárfaféléket jelölő hangszernevek a magadisz és a szambüké is.

Az ókori Róma a hárfát sosem fogadta be, a kivételesen ritka ábrázolásokon nem a görög vázaképekről ismert hangszerváltozatok, hanem keleti vagy egyiptomi típusú szöghárfák láthatók. A latin nyelvben nem volt szó a hárfára, Iuvenalis chordæ obliquæ-ként („ferde húrok”) írja körül.[14][15][16]

Nyugat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legkorábban Írországban, Skóciában a Kr. u. 8–9. századi ábrázolásokon tűnik fel egy új típusú, valószínűleg kelta eredetű hárfa, mely a korábbi hárfafélék túlnyomó többségétől abban különbözik, hogy nyakát és testét oszlop köti össze, tehát kerethárfa. Legrégibb megmaradt példányai a 14. századból valók, ezek jellegzetesen zömök, ívelt oszlopú és nyakú hangszerek fa rezonánssal, fém húrozással. Az ír népi hárfa, a clarsach mind a mai napig ebben a formában épül, ilyen típusú hangszer szerepel ma is Írország címerében.

Ez a hárfatípus Anglián keresztül már a 9. század során eljutott a kontinensre. Az ezredforduló táján német földön a neve cythara anglica, miközben a cythara teutonica a lírát jelölte. A líra jelentősége fokozatosan csökkent, ezzel szemben a hárfa főnemesek, királyi családok tagjainak hangszere lett.[17]

A 15. század folyamán a nehézkes „román” típusú hárfát egy új, „gótikus” vagy „burgund” forma váltotta fel, amely sokkal karcsúbb, oszlopa egyenes. Ennél a típusnál a test, a nyak és az oszlop kevésbé élesen különül el egymástól, mint elődjénél. A középkori hárfa már bélhúrokkal volt felszerelve, két kézzel, több szólamban is játszottak rajta.[18] A kb. 75 cm-es kis hangszerek 19 húrosak, két és fél oktáv hangterjedelemmel. A reneszánsz hárfa nagyjából egy méter magas 24–26 húrral, húrjaihoz a tetőn való rögzítésük fölött gyakran a hangzásukat színesítő kis zizegtető szerkezetek csatlakoznak.[19]

A 17–18. századi hárfa kb. 1,3 m magas, hangterjedelme négy teljes oktávot fog át.[19] Elsősorban Spanyolországban, Itáliában volt népszerű. A Latin-Amerikai populáris zenében ma is széles körben használt hárfafélék leginkább ezzel a hárfatípussal állnak rokonságban. A latin-amerikai hárfák jellemzője az egyenes oszlop, a sokszor lábakra állított test. A hárfa Mexikó, Venezuela, Peru, Paraguay jellemző hangszere.

Ebben az időben kísérletek történtek arra, hogy a kor többi hangszeréhez hasonlóan a hárfát is kromatikussá tegyék, vagy legalábbis alkalmassá arra, hogy többféle hangnemben lehessen rajta játszani.

  • A kétsoros kromatikus hárfán a húrok két párhuzamos sorban futnak, az egyikben a diatonikus, a másikban kromatikus hangok vannak.
  • A háromsoros kromatikus hárfán a két külső sor egyformán diatonikus, belül, a középső sorban vannak a kromatikus hangok.
  • A kereszthúros kromatikus hárfán két húrsor keresztezi egymást, egyikben a diatonikus, másikban a kromatikus hangok vannak.

Az ilyen hárfák a sok húr miatt mind játéktechnikailag, mind akusztikailag nehézkesek voltak, e problémák megoldására született meg a 17. század második felében a kampóshárfa. Ennek egyetlen húrsora diatonikus hangolású, de bizonyos húrjai a nyak fájába illesztett elfordítható kampók segítségével megrövidíthetők, fél hanggal feljebb hangolhatók.[20]

1720 körül jelentek meg először olyan hárfák, amelyeken az elforgatható kampók helyett pedálokkal a húrokhoz tolható kampók módosítják a hangokat: ezek a pedálhárfa első változatai. A pedálok száma fokozatosan hétre emelkedett, hogy minden egyes diatonikus hangot az összes oktávban együtt lehessen fél hanggal felemelni. Ezek a hangszerek alaphelyzetben Esz-dúr hangolásúak, a pedálok segítségével tehát az Esz-dúrtól E-dúrig terjedő nyolc hangnemben lehet rajtuk játszani.[21]

Ahhoz, hogy a diatonikus hárfán a nyugati tonális zene összes hangneme elérhető legyen, arra van szükség, hogy a hangsor hangjait mind felfelé, mind lefelé módosítani lehessen. Ebből a célból született meg 1810 körül a kettőspedálhárfa, aminek mind a hét pedálja két-két fokozatban nyomható le. Az ilyen hárfa Cesz-dúr hangolású, a Cesz-pedál első fokozatában C, a másodikban Cisz szólaltatható meg, és így tovább minden törzshangra. A kettőspedálhárfán a hangok módosítását már nem kampó, hanem hangonként két-két elforduló villás tárcsa végzi, hogy a húrok ne mozduljanak ki eredeti helyzetükből. A pedál mozgását a tárcsáknak továbbító mechanika az oszlopban van elhelyezve.[22]

A mai koncerthárfák kettőspedálhárfák, magasságuk 180 cm körüli és 47 húrjuk van.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában a hárfák az összetett kordofon hangszerek kategóriáján belül a lantok és a hárfalantok melletti harmadik csoportot alkotják.
  2. Brockhaus Riemann, i. m. 131. old. Történetileg Dávid hangszere a kinnór, Orpheuszé a líra, tehát hangszertanilag nem a hárfafélékhez tartozó hangszerek.
  3. ^ a b Randel, i. m. 382. old.
  4. ^ a b c d e Baines, i. m. 152. old.
  5. ^ a b c West, i. m. 70. old.
  6. ^ a b c d Randel, i. m. 384. old.
  7. Brockhaus Riemann, i. m. 132. old.
  8. ^ a b Lawergren, i. m. 
  9. Pazirik lelőhelyén Kr. e. 300 körülire datálható szöghárfa maradványai kerültek elő.
  10. Indiában a vína hangszernév kb. 600-tól kezdve már egy rúdciterát jelöl.
  11. West, i. m. 73. old.
  12. West, i. m. 71, 72. old.
  13. Barker, Andrew. The musician and his art: I. Cambridge University Press, 16. o (1989). ISBN 0 521 389 119 
  14. Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (Organization), J. Paul Getty Museum. Thesaurus Cultus Et Rituum Antiquorum (ThesCRA). Getty Publications. ISBN 0-89236-789-X (2005)  401. old. [1]
  15. Iuvenalis 3, 64:
  16. Latin Dictionary – obliquus
  17. van der Meer, i. m. 19. old.
  18. van der Meer, i. m. 20. old.
  19. ^ a b Baines, i. m. 150. old.
  20. van der Meer, i. m. 124. old.
  21. van der Meer, i. m. 125. old.
  22. van der Meer, i. m. 207. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. ISBN 963-330-543-8
  • Randel, Don Michael. The Harvard dictionary of music. Harvard University Press (2003). ISBN 0-674-01163-5 
  • Baines, Anthony. The Oxford companion to musical instruments. Oxford University Press (1992). ISBN 0-19-311334-1 
  • Lawergren, Bo: Harp (angol nyelven). Encyclopædia Iranica, 2003. december 15. (Hozzáférés: 2011. július 21.)
  • West, Martin Litchfield. Ancient Greek Music. Oxford University Press (1992). ISBN 019-814-975-1 
  • Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1 

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Hárfa témájú médiaállományokat.