Könnyűzene

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Justice nevű francia electro house együttes koncertje

Könnyűzene bármely olyan zenei stílus, amely „széles körben népszerű”,[1] és nem tartozik se a komolyzene,[2][3][4] se a hagyományos népzene körébe.[2][3][4]

Formája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A könnyűzenében a dalok szerkezete többnyire részekre tagolt. A leggyakoribb részek a verze, a refrén és az átkötés (bridge). Gyakori könnyűzenei formák a 32-ütemes szerkezet, a „verze-refrén” szerkezet, és a 12-ütemes blues (avagy blues-kör). A könnyűzenében ritkán komponálnak olyan dalokat, amelyben a dalszöveg minden egyes strófájának különböző zenei motívum tartozik (az ilyen felépítésű dalokat nevezik „átkomponált dalnak”[5]). A verze és a refrén az elsődleges elemek. Minden egyes verzének gyakran ugyanaz a dallama (esetleg némi apró módosítással), de a dalszöveg a legtöbb verzénél különböző. A refrén általában rendelkezik egy zenei frázissal vagy kiemelt versszakkal, amelyek ismétlődnek. A könnyűzenei daloknak ezenkívül lehet még bevezető (intro) és befejező (outro, vagy kóda) szakasza is, de ezek az elemek nem alapvető fontosságúak a legtöbb dal esetében. A „verze-refrén” szerkezetű daloknak gyakran van egy átkötés (bridge) része is, amely ahogy a neve is sugallja, a verze és a refrén között teremt kapcsolatot.

A verze és a refrén gyakran ismétlődik a dal folyamán, míg a bridge, az intro és az outro általában csak egyszer szólal meg. Néhány dalnak van szóló része is, főleg a rock és blues esetében. A szólószakaszban egy vagy több hangszer átveszi az énekdallamot, vagy improvizál egy akkordmenetre. Egy szóló általában egyetlen hangszeres előadására épül (pl. egy gitáros, vagy egy billentyűs), vagy ritkább esetben két hangszeres közös játékára (pl. egy trombitás és egy szaxofonos).

A 32-ütemes forma négy részből áll, legtöbbször mindegyik rész nyolc ütemből (4×8=32), két verze (A-szakasz), egy kontrasztos B-szakasz (a bridge, avagy „középnyolcas”), és egy újabb verze az utolsó A-szakaszban (AABA). A „verze-refrén” szerkezet (avagy ABA szerkezet) kombinálható az AABA formával. Egyetlen akkordmenet ismétlése határozza meg az egyszerű verze-szerkezetet, mint amilyen a 12-ütemes blues.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jenny Lind 19. századi énekesnő a La sonnambula című dal előadása közben

„A zeneipar 18. század végi, 19. század eleji kialakulásának legjelentősebb hozadéka a kották kereskedelmi forgalomban való megjelenése volt.”[6] A népszerű dalok és hangszeres zenedarabok széles körben elérhető, olcsó kottái tették lehetővé a zene elterjedését az amatőr zenészek széles körében, akik így otthonaikban tudták eljátszani, vagy elénekelni a népszerű dalokat. A kották hatása mellett egy másik tényező a 18. és 19. század fordulóján a „közparkokban, tánctermekben, zenés színházakban és koncerttermekben” tartott népszerű zenei előadások számának növekedése volt.[6] A korai könnyűzenei előadók szorosan együttműködtek a kottakiadókkal (zeneműkiadók) a népszerű darabok reklámozásában. Az egyik legkorábbi könnyűzenei előadó, akinek sikerült nagy népszerűségre szert tennie Jenny Lind volt, aki a 19. század közepén turnézni is tudott az Egyesült Államokban. A 19. század során egyre több átlagember került közelebbi kapcsolatba a zenével úgy, hogy amatőr kórusokban énekelt, vagy csatlakozott a helyi rezesbandához.

A 19. század végén az Egyesült Államokban, New Yorkban volt a zeneműkiadás központja a Tin Pan Alley kerületben. A Tin Pan Alley zeneműkiadói új módszert fedeztek fel a kották reklámozására: az új dalok unásig való folyamatos játszását. Az egyik technikai újítás, ami a népszerű dallamok terjesztését segítette a századfordulón, a gépzongora volt, ami lehetővé tette az embereknek, hogy meghallgassák az új népszerű zongoradarabokat.[6] Az 1900-as évek kezdetére a revüszínházak, tánctermek, és a legújabb találmány, a gramofon elterjedése volt a trend. A hanglemezipar hatalmas iramban nőtt. „1920-ban közel 80 hanglemeztársaság létezett Angliában, és majdnem 200 az Egyesült Államokban.” Az 1920-as évek elején kezdtek zenét sugározni a rádiók, ami szintén segített a könnyűzenét eljuttatni a tömegekhez. Egy másik tényező a hangosfilm megjelenése volt az 1920-as évek végén. Az 1930-as években a konszolidáció felé mozdult el a hanglemezgyártás, ami azt jelentette, hogy számos nagyvállalat kezdte uralni a hanglemezipart.[6]

Az 1950-es és 1960-as években a televízió szerepe nőtt meg nagymértékben a könnyűzene terjesztésében. A népszerű énekesek és együttesek rendszeresen feltűntek a tévés varietéműsorokban. A ’60-as években az új hangrögzítési technikák kifejlesztésével, mint a például a többsávos felvevők, a hangmérnökök szerepének súlya is megnőtt. Az új technika segítségével a hangmérnökök új hangzásokat, hangeffekteket hozhattak létre, ami korábban lehetetlen volt a hagyományos „élő” felvételek során.[6]

Az 1970-es években tovább folytatódott a zeneipar konszolidációja, amíg „öt multinacionális nagyvállalat – három amerikai (WEA, RCA, CBS) és két európai (EMI, Polygram) – kezébe nem került a piac nagy része.”[6] Az 1990-es években új fordulat következett, amikor a hanglemezgyártók film, televíziós, és lapkiadó vállalatokkal egyesültek, ami megkönnyítette a közös marketingtevékenységet, az egyes leányvállalatok együttműködését. Például egy hanglemezkiadó sztárját a cég tévécsatornája és magazinjai reklámozhatták.[6]

Az 1990-es években a könnyűzenét megváltoztatta az olyan digitális eszközök megjelenése, mint a keverőpultok, a szintetizátorok, a samplerek és sequencerek, amelyek új hangzások létrehozását tették lehetővé, és megkönnyítették az önszerveződő zenei produkciók és kis független kiadók létrejöttét.[6] Egy másik trend, amely hatással volt a könnyűzenére a számítógépek és az Internet elterjedése, ami lehetővé tette a digitális felvételek, illetve a kották és dalszövegek digitális változatainak terjesztését.

Közönsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A könnyűzene megszületése legkésőbb a 19. század közepére datálható, és rendszerint különböző műfajokra osztható. Az egyes műfajok gyakran köthetők bizonyos korosztályokhoz. Legtöbbször, de persze nem minden esetben, az adott műfaj közönségét azok jelentik, akik a műfaj népszerűségének idején voltak fiatalok. Például a jazz rajongói feltehetően idősebbek, mint a hiphop közönsége. Néhány műfaj esetében, mint például a ragtime, az eredeti célkorosztály szinte teljesen eltűnt, kihalt.

A fiatalok növekvő szociális és gazdasági függetlenségével, ez a „generációs szakadék” folyamatosan növekszik a második világháború óta. A varieté és más szórakozási formák az 1940-es éveket megelőzően nem voltak korosztályfüggők. A nagy gazdasági világválságtól a háború befejezéséig Bing Crosby színész-énekes volt a legsikeresebb előadó az Egyesült Államokban. Az ő közönsége nem egyetlen korcsoportból került ki, rajongói átlagéletkora 21 év volt. Crosby 1954-es visszavonulása után nagy generációs szakadék támadt. A tinédzserek között Elvis Presley lett a legnépszerűbb előadó, míg a felnőtteknél Frank Sinatra.

Könnyűzenei műfajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A könnyűzenében a 19. század vége óta folyamatosan jönnek létre új műfajok, amelyek kialakulásuk után számtalan zenei stílusra ágaznak szét, majd ezek később újabb stílusokban egyesülnek fejlődésük során.

Az alábbi lista a könnyűzenei műfajok kialakulásának kronológiáját mutatja:

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tagg Philip (1982) "Analysing Popular Music : Theory, Method and Practice" in Popular Music, 2
  • Middleton, Richard (1990/2002). Studying Popular Music. Philadelphia: Open University Press. ISBN 0-335-15275-9.
  • Bennett (1980).
  • Birrer, Frans A. J. (1985). "Definitions and research orientation: do we need a definition of popular music?" in D. Horn, ed., Popular Music Perspectives, 2 (Gothenburge, Exeter, Ottawa and Reggio Emilia), p. 99-106.
  • Hall, S. (1978). "Popular culture, politics, and history", in Popular Culture Bulletin, 3, Open University duplicated paper.
  • Everett, Walter (1997). "Swallowed by a Song: Paul Simon's Crisis of Chromaticism", Understanding Rock: Essays in Musical Analysis. New York: Oxford University Press. ISBN 0-19-510004-2.
  • Hamm, Charles (1979). Yesterdays: Popular Song in America. New York: W.W. Norton & Company. ISBN 0-393-01257-3.
  • Manuel, Peter (1988). Popular Musics of the Non-Western World: An Introductory Survey. New York: Oxford University Press. ISBN 0-19-505342-7.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. pop music. CollinsDictionary.com. Collins English Dictionary - Complete & Unabridged 11th Edition. Retrieved October 10, 2012.
  2. ^ a b Arnold, Denis. The New Oxford Companion Music, Volume 1: A-J. Oxford University Press (1983). ISBN 0-19-311316-3 
  3. ^ a b Arnold, Denis. The New Oxford Companion to Music, Volume 2: K-Z. Oxford University Press (1983). ISBN 0-19-311316-3 
  4. ^ a b Tagg, Philip (1982), "Analysing Popular Music: Theory, Method and Practice", Popular Music (no. 2): 41
  5. [ http://www.zenci.hu/szocikk/atkomponalt-dal Zenei Enciklopédia: átkomponált dal]
  6. ^ a b c d e f g h Richard Middleton and Peter Manuel. "Popular music" in Grove Music Online.
  7. Connexions: Ragtime
  8. AllMusic Guide: Blues
  9. AllMusic Guide: Country
  10. AllMusic Guide: Jazz
  11. AllMusic Guide: Rhythm and Blues
  12. AllMusic Guide: Pop/Rock
  13. AllMusic Guide: Reggae
  14. AllMusic Guide: Rap
  15. AllMusic Guide: Electronic

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • T.W. Adorno with G. Simpson: ‘On Popular Music’, Studies in Philosophy and Social Science, ix (1941), 17–48
  • R. Iwaschkin: Popular Music: a Reference Guide (New York, 1986)
  • P. Hardy and D. Laing: The Faber Companion to 20th-Century Popular Music (London, 1990/R)
  • R. Middleton: Studying Popular Music (Milton Keynes, 1990)
  • P. Gammond: The Oxford Companion to Popular Music (Oxford, 1991)
  • D. Brackett: Interpreting Popular Music (Cambridge, 1995)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]