Marino Faliero (opera)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Marino Faliero Gaetano Donizetti háromfelvonásos operája (opera seria). A szövegkönyvet Giovanni Emmanuele Bidera írta Jean-François Casimir Delavigne azonos című drámáj alapján. A művet 1835. március 12-én mutatták be először a párizsi Théâtre-Italienben. A magyarországi ősbemutatóra 1840. április 25-én került sor a pesti Nemzeti Színházban, magyar nyelven.

Szereplők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szereplő Hangfekvés Az ősbemutató szereposztása
Marino Faliero, velencei dózse basszus Luigi Lablache
Israele Bertucci, az arzenál vezetője bariton Antonio Tamburini
Fernando, Faliero barátja, Elena szerelme tenor Giovanni Battista Rubini
Steno, a Negyvenek Tanácsának tagja basszus
Leoni, a Tízek Tanácsának tagja tenor
Elena, a dózse felesége szoprán Giulia Grisi
Irene, Elena szolgálója szoprán
Vincenzo, a dózse szolgája tenor
Beltrame, szobrász basszus
Pietro, gondolás basszus Nicolay Ivanov
Guido, halász basszus
Urak, lovagok, kézművesek, halászok, szolgák, katonák.

Cselekménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nép sorából származó Faliero dózsénak nagy a támogatottsága és ezt erősítendő igyekszik az arisztokrácia a plebejusok között az egyensúlyt fenntartani. A patríciusok, élükön Stenóval, többször is nemtetszésüknek adnak hangot emiatt. Egy alkalommal nyílt összeütközésre is sor kerül a két csoport képviselői, hajóépítő munkások és a patríciusok hívei között. Stenónak és követőinek menekülniük kell, de a fiatal patrícius megfogadja, hogy ezért bosszút áll a dózsén, mert szerinte nem lépett megfelelően közbe. A dózse ellenfelei elterjesztik a városban, hogy a dózse felesége, Elena, szeretőt tart. Ez a hír azonban nem alaptalan, mert Elena tényleg szerelmes Fernandóba, aki férjének legbizalmasabb barátja. Mindketten nyugodtak azonban a pletykák miatt, mert Fernando elutazni készül a városból, s így remélik, hogy visszaáll a nyugalom és a béke mindenki lelkébe. Fernando egy búcsúemléket kér Elenától. Az asszony sokáig ellenáll e kérésnek - mert fél a lelepleződéstől -, végül mégis átad a férfinak egy hímzett kendőt. Ekkor talál rájuk a dózse, aki meglepődik ugyan, hogy Fernandót asszonyával bizalmas kettesben éri, de bízik a barát becsületében és asszonya hűségében. Mindjárt meg is kéri Fernandót, hogy kísérje el este a Steno legszűkebb köréhez tartozó, a tíz legbefolyásosabb patríciuscsalád egyikeként ismert Leoniak által adandó bálra. Fernando belátja, hogy a dózse nem mehet ellenségei házába kíséret nélkül, ezért későbbre halasztja tervezett elutazását, s megígéri, hogy vele megy. Israele jelenik meg. Beszámol a dózsénak a hajóépítő munkások és Steno párthívei között kirobbant verekedésről, a patríciusok dózse elleni mind erőteljesebb szervezkedéséről és javasolja, mozgósítsák plebejus híveiket a patríciusok elleni felkelésre, mielőtt ellenfeleik teszik meg azt. A dózse, bár maga is tapasztalja a patríciusok mind nyíltabb ellenségeskedését, habozik utasítást adni egy népfelkelésre. Abban állapodnak meg, hogy az esti összejövetelen, Leoni házában újra tanácskozni fognak.

Második felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fernando párbajra hívja ki Stenót, amiért rosszhiszemű pletykákat terjesztett róla és Elenáról. A párbajban Steno kerekedik felül és megöli Fernandót. Ez arra készteti a dózsét, hogy lépjen a lázongó patríciusok ellen.

Harmadik felvonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A palotában Elena és kísérői aggódva figyelik az utcai eseményeket. Megérkezik a dózse Fernando halálhírével, de érkeznek a tanács küldöttei is, aki beszámolnak a felkelés sikeres leveréséről. A főbb vezetőket elfogták, és most Falieróra is ez a sors vár. A tízek tanácsa halálra ítéli. Asszonya búcsúzásukkor bevallja házasságtörését és kéri férje bocsánatát. Faliero megbocsát, majd emelt fővel lép a vérpadra.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ashbrook, William. Donizetti and His Operas. Cambridge University Press (1982). ISBN 0-521-27663-2